A szóbeszédek lassan hasonlítani kezdtek egymásra. Eszerint a hercegnő fiatal, bár már nem gyermek; a haja se nem szőke, se nem fekete; elég csinos, mondja néhány hölgy; goromba, mondják mások. Egy szót sem beszél archikul, mondják mind, és nem is tanulja meg. Elrejtőzik a kísérői között, és ha elhagyni kényszerül szobáját, elbújik a vörös fátylak mögé. A király udvariassági látogatást tett nála. A hercegnő nem hajolt meg előtte, nem szólt hozzá, vagy adott bármi jelet, csak állt, mondta az idős Jeza úrnő elkeseredetten, „mint egy téglakémény!”
A király saját kargádföldi követei segítségével szólt hozzá, és a karg nagyköveten keresztül, aki egész jól beszélte az archikot, és óvatosan közvetítette az uralkodó üdvözletét és kérdéseit, a nő kívánságaival és szándékaival kapcsolatosan. A tolmácsok a hercegnő kísérőihez beszéltek, kiknek fátylai rövidebbek és valahogy kevésbé áthatolhatatlanok voltak. A nők a mozdulatlan vörös pillér köré gyűltek és mormoltak és sustorogtak és visszafordultak a tolmácsokhoz, és a tolmácsok közölték a királlyal, hogy a hercegnő elégedett, és nem igényel semmit.
Amikor Tenar és Tehanu megérkezett Gontról, Lebannen hajót küldött értük és üzenetében kérlelte őket, hogy jöjjenek. Röviddel azelőtt történt mindez, hogy a kargád flotta megérkezett a hercegnővel, és olyan okokból, amelyeknek semmi köze nem volt a hercegnőhöz vagy Thol királyhoz. De amint az első alkalommal egyedül maradt Tenarral, a királyból kitört a panasz: — Mit kezdjek vele? Mit tehetnék?
— Mondd, mi baj? — kérdezte Tenar meglepetten.
Lebannen csak kevés időt töltött Tenarral, bár írtak egymásnak néhány levelet az azóta eltelt évek során. A király még nem szokott hozzá, hogy az asszony haja elszürkült, és alacsonyabbnak tűnt, mint amire emlékezett; de azonnal érezte, amit tizenöt esztendővel korábban is, hogy bármit mondhat, a nő megérti majd.
— Öt évig építettem a kereskedelmet és próbáltam jól kijönni Thollal, merthogy ő hadúr, és nem akartam a királyságot szorongatott helyzetbe hozni, ahogy az Maharion idejében történt, sárkányokkal nyugaton és hadurakkal keleten. És mert a Béke Jele alatt uralkodom. És ez egész jól is ment ez ideig, amíg ide nem küldte ezt a lányt a semmiből, mondván, hogy ha békét akarok, akkor adjam neki Elfáran Gyűrűjét. A ti gyűrűtöket, Tenar! Amely tiéd és Kóboré!
Tenar habozott, mielőtt megszólalt: — Mindenesetre a lánya, nemdebár?
— Mi egy leány egy barbár királynak? Kereskedelmi áru. Alkutárgy, amivel előnyöket vásárolhat. Te is tudod! Ott születtél!
Szokatlan volt, hogy így beszéljen. Belül ő is meglepetten hallgatta saját magát. Hirtelen letérdelt, megfogta Tenar kezét, és szemére helyezte a bűnbánat jeleként. — Sajnálom, Tenar! Ez mindennél jobban zavar. Nem látom, mit tehetnék.
— Nos, amíg nem teszel semmit, addig van egy kis időd… Talán a hercegnőnek is megvan a maga véleménye?
— Hogyan közölné? Abba a vörös zsákba bújva? Nem fog beszélni, nem fog kinézni, akár egy sátoroszlop is lehetne. — Nevetni próbált. Felfigyelt a saját haragjára, és próbált mentséget találni: — És ez az egész akkor jön, amikor rossz híreket kapok nyugatról. Emiatt kértelek, hogy gyere ide Tehanuval. Nem azért, hogy ezzel az ostobasággal zaklassalak.
— Nem ostobaság — mondta Tenar, de inkább elterelte a témát, elhessegette, és elkezdett a sárkányokról beszélni.
Minthogy nyugatról valóban nyugtalanító hírek érkeztek, a királynak sikerült nem foglalkoznia a hercegnővel, legalábbis ideje java részében. Tudta, hogy nem szokása az államügyeket figyelmen kívül hagyni. Főként folyamatukban, amikor ráadásul kihatnak egymásra. Néhány nappal a beszélgetésük után megkérte Tenart, hogy tegyen látogatást a hercegnőnél, és próbálja szóra bírni. Legalább, mondta, ugyanazt a nyelvet beszélik.
— Talán — válaszolta Tenar. — Senkivel sem találkoztam még Hur-át-Hurról. Atuanon barbároknak tartottuk őket.
A király megverve érezte magát, de természetesen Tenar megtette, amit kért tőle. Legutóbbi látogatása után az asszony közölte, hogy egy nyelvet beszél a hercegnővel, vagy legalábbis közel ugyanazt, és a hercegnő nem is hitte, hogy esetleg létezik más nyelv a világon. Úgy tartotta, hogy itt mindenki — az udvaroncok és udvarhölgyek mind — gonosz, holdkóros népség, amely őt gúnyolja azzal, hogy az emberi beszéd mellőzésével karattyol és csahol, mint az állatok. Amennyire Tenar meg tudta ítélni, valószínűleg a sivatagban nőtt fel, Thol király eredeti uradalmában, Hur-át-Huron, és csak nagyon keveset tartózkodhatott az awabáti udvarban, mielőtt Enyhelyre küldték.
— Meg van rémülve — mondta Tenar.
— Ezért elbújik a sátrába. Mit gondol rólam?
— Honnan tudhatná egyáltalán, hogy ki vagy?
Lebannen savanyú ábrázatot vágott. — Mennyi idős?
— Fiatal. De már nő.
— Nem vehetem el — jelentette ki a király, hirtelen elhatározásra jutva. — Vissza fogom küldeni.
— A visszaküldött menyasszony becstelen nő. Ha visszaküldöd, Thol megölheti, hogy így mossa le, a házát ért becstelenséget. Bizonyosan úgy értené, hogy szándékodban állt megsérteni őt.
Lebannen arcát a harag vöröse futotta el.
Tenar megelőzte. — Barbár szokások — mondta hűvösen.
A király járkálni kezdett fel s le. — Rendben, maradjon hát! De akkor sem ismerem el ezt a lányt királynőmnek Mórred birodalmában. Meg lehet tanítani az archikra? Legalább néhány szóra? Vagy taníthatatlan? Azt fogom mondani, hogy egy archik király nem házasodhat olyan nővel, aki nem beszéli a Birodalom nyelvét. Nem érdekel, ha nem tetszik a karg királynak. Szüksége lenne már egy arculcsapásra. És legalább időt nyerek.
— És megkéred, hogy tanulja meg az archikot?
— Hogyan kérhetnék tőle bármit is, ha érthetetlennek tartja a beszédemet? Mi haszna lenne odamennem? Arra gondoltam, te talán beszélhetnél vele, Tenar… Látod, micsoda lehetetlen helyzet ez, ahogy Thol kihasználja a lányát, hogy egyenrangú legyen velem, a Gyűrű által — amit ti hoztatok el. Micsoda csapda! Még csak kárpótolni sem tudom, ha nemet mondok. Szeretném húzni az időt, késlekedni, hogy megőrizhessem a békét. Semmi többet. Még ha ez álnok csalásnak tűnik is. Mondj a lánynak bármit, amit helyénvalónak gondolsz! Én nem tudok mit kezdeni vele.
És távozott, jogos haraggal eltelve, amely lassan hűlt ki, kényelmetlen érzésnek adva helyet, amely leginkább a szégyenre hasonlított.
Amikor a karg küldöttség bejelentette, hogy hamarosan indulna hazafelé, Lebannen gondosan üzenetet fogalmazott Thol királynak. Kifejezte benne, mennyire méltányolja a megtiszteltetést, amelyet a hercegnő látogatása jelent Enyhelynek, és örömét afelett, hogy ő és udvartartása bevezethetik a hölgyet a királyság szokásaiba és nyelvezetébe. A Gyűrűről semmit sem mondott, ahogy a házasságról vagy annak elutasításáról sem.
A bajoktól sújtott taóni varázslóval való beszélgetését követő estén történt, hogy utoljára találkozott a kargokkal, és átnyújtotta a magasságos királynak szóló levelét. Előbb hangosan felolvasta, ahogyan a nagykövet tette Thol levelével korábban.
A nagykövet önelégülten hallgatta. — A magasságos király örülni fog — köszönte meg az üzenetet.
Végig udvariasan beszélt a követekkel és felvonultatta az ajándékokat, melyeket Tholnak szánt, mégis meglepődött köntörfalazásának ily könnyed fogadtatásán. Gondolatban arra a következtetésre jutott: Thol tudja, hogy ezzel útját állta. Elméje erre csak egyetlen csendesen szenvedélyes választ adott: soha!