Hallgatás telepedett közéjük, és egy idő után Éger nem bírta tovább: — Ha effajta járványt hordozok, akkor inkább kergessetek el! — Félelmében szinte kiáltotta a szavakat.
Ónix, a mágus válaszolt, nem parancsolón, inkább megkérdőjelezhetetlenüclass="underline" — Ha Kútfő Gontra küldött, és Gont Enyhelyre küldött, akkor Enyhelyen kell lenned.
— Több fej könnyebben gondol — tette hozzá Taszla, cinikus hangsúllyal.
Lebannen így szólt: — Tegyük félre az álmokat egy kicsit. Vendégünknek tudnia kell, hogy mivel foglalkoztunk, mielőtt megérkezett. Amiért Tenart és Tehanut idekérettem még a nyár elején, és visszahívtam Taszlát utazásairól, hogy tanácskozzon velünk. Elbeszélnéd e dolgot Égernek, Taszla?
A sötét tekintetű férfi bólintott. Fülében a rubin úgy csillogott, mint egy vércsepp.
— Sárkányokról van szó — kezdte. — Néhány esztendeje már dúlnak a Nyugati Peremvidéken. Le-lecsapnak Ulli és Uszidéró falvaira, alacsonyan repülnek, karmaikkal beletépnek a háztetőkbe, szétrázzák a falakat, és rémisztgetik az embereket. A Toringátoknál már kétszer is jártak, aratásidőben felégették a mezőket, a szénakazlakat és a zsúptetőket. Nem támadtak emberekre, de a tűzben meghaltak néhányan. Nem támadták meg a vidék nemesi házait, nem kerestek kincseket, ahogyan a Sötét Esztendőkben volt szokásuk, csak a falvakra és a mezőkre csaptak le. Hasonlókat hallottam a kereskedőktől, akik délnyugaton egészen Simly partjáig elhajóznak gabonáért: sárkányok jöttek és égették fel a terményt, épp amikor be akarták takarítani.
— Azután a múlt télen, Szemelnél, két sárkány telepedett meg a vulkán, az Andád-hegy csúcsán.
— Ó! — sóhajtott fel Ónix, és a király kérdő tekintetére így válaszolt: — A pálni Szeppel, egy varázsló mondta, hogy az a hegy a sárkányok egyik legszentebb helye volt, ahová azért jártak az ősi napokban, hogy a föld tüzéből igyanak.
— Nos, akkor most visszatértek — mondta erre Taszla. — És jönnek, hogy zargassák a nyájakat, az ottani népek egyetlen vagyonát. És nem is eszik meg az állatokat, csak megrémítik őket, hogy kitörjenek a karámokból, és megvadulva világnak fussanak. A népek szerint fiatal sárkányok, feketék és karcsúak, kevés tűzzel.
— És Páln-sziget északi részén most is sárkányok lakoznak a hegyvidéken. Vad országrész tanyák nélkül. Vadászok szoktak arrafelé bóklászni, hegyi juhok után kutatnak és idomítandó sólymokat fognak be, de a sárkányok elkergették őket, és most senki sem mer a hegyek közelébe menni. Talán a pelági varázslód is tud róluk?
Ónix bólintott. — Azt mondta, csapatban látták őket a hegyek felett, mintha vadlibák raja lett volna.
— Páln, Szemel és Enyhely-sziget között pedig csak a Pelági-tenger húzódik — tette hozzá Szége herceg.
Égernek eszébe ötlött, hogy kevesebb, mint egyszáz mérföldnyi tenger választja el Szemelt az ő szigetétől, Taóntól.
— Taszla járt a Sárkányok Útján hajójával, a Csérrel — jegyezte meg a király.
— De csak a keleti szigeteket láthattam meg, és a bestiák máris a nyakamban voltak — pontosított Taszla egy zord vigyor kíséretében. — Elriasztottak, mint a háziállatokat a szigeteken, lecsaptak és a vitorlákat próbálták megperzselni, amíg vissza nem fordultam arra, amerről jöttem. De ez nem jelent semmi újat.
Ónix ismét bólintott. — Senki, csak egy sárkányvitéz vitorlázhat a Sárkányok Útján.
— Én jártam ott — mondta erre Lebannen, és hirtelen széles, kisfiús mosoly terült el arcán. — De egy sárkányvitéz társaságában… Ez az, amin tegnap gondolkodtam. Amikor a Nyugati Peremvidéken jártam a főmágussal — a nekromanta Kob után kutatva —, túlmentünk Jessagén is, ami kintebb fekszik, mint Simly, és mindenhol felégetett mezőket láttunk. És a Sárkányok Útján úgy harcoltak egymás ellen, mint a megveszett állatok.
Kis szünet elteltével Szége herceg megkérdezte: — Lehet, hogy az ottani sárkányok egy része nem gyógyult ki őrültségéből a Sötét Idők óta?
— Az már legalább tizenöt esztendeje volt — válaszolt Ónix —, de a sárkányok nagyon sokáig élnek. Talán az idő is másképpen telik számukra.
Éger észrevette, hogy beszéd közben a mágus oldalra pillantott, a tavacska felé, Tehanura.
— De csak az utóbbi egy vagy két esztendőben támadtak a falvakra.
— Vagy mégsem — vetette oda Taszla. — Ha egy sárkány el akarja pusztítani egy falu vagy egy tanyavidék lakóit, ki állítaná meg? A megélhetést rontják. A terményt, a szénát, a veteményt, a lábasjószágot. Azt mondják, El innen — takarodjatok nyugatról!
— De miért tűzzel mondják, rombolással? — kérte számon a varázsló. — Tudnak beszélni! Beszélik a Teremtés Nyelvét. Mórred és Vandór-Akbé is beszélt sárkányokkal. A főmágus is beszélt velük.
— Akiket a Sárkányok Útján láttunk — válaszolta Lebannen —, elveszítették a beszéd hatalmát. A seb, melyet Kob vágott a világon, elszívta a hatalmukat, ahogyan a miénket is. Csak a nagy sárkány, Orm Embar jött hozzánk békével és beszélt a főmágussal és elmondta, hogy menjünk Magador felé… — Távolba révedő tekintettel hallgatott el egy pillanatra. — És még Orm Embar beszéde is elhalkult, mielőtt meghalt. — Megint félrenézett, tekintetében különös fény játszott. — Orm Embar értünk halt meg. Ő nyitotta meg az utat a sötét földekre.
Mind elhallgattak. Egy idő múlva Tenar halk hangja törte meg a csendet. — Karvaly azt mondta egyszer — lássuk csak, emlékszem-e még a szavaira: a sárkány és a sárkány beszéde egyazon dolog, egyazon létező. A sárkány nem megtanulja az Ősi Nyelvet, hanem ő maga az.
— Ahogyan a madár maga a repülés, és a hal maga az úszás — mondta Ónix lassan. — Igen.
Tehanu hallgatta őket, mozdulatlanul állva a kis tó mellett. Most mind őt nézték. Anyja arckifejezése lelkes, várakozó volt. Tehanu elfordította a fejét.
— Hogyan vettél rá egy sárkányt arra, hogy beszéljen hozzád? — kérdezte a király könnyed hangon, mintha csak kedveskedni akart volna, de szavait újabb csend követte. — Nos — mondta ezután —, ez is olyasvalami, amit csak remélhetünk megtudni. Most pedig, Ónix mester, elbeszélnéd a történetedet a lányról, aki elment a kútfői iskolába? Merthogy még csak én hallottam.
— Egy lány az iskolában! — kiáltott fel Taszla önkéntelenül, egy gúnyos vigyor kíséretében. — Igencsak megváltoztak a dolgok Kútfőn!
— Csakugyan megváltoztak — válaszolta a mágus, és hosszú, hűvös pillantással mérte végig a tengerészt. — Nyolc esztendeje lehetett. Út-szigetről jött, fiatal fiúnak álcázva magát, és a mágia művészetét akarta megismerni. Természetesen a szegényes álca nem volt elég, hogy lóvá tegye a kapusmestert. Ő mégis beeresztette, és a pártját fogta. Akkoriban az idézőmester volt az iskola feje, az a férfi — itt hezitált egy pillanatig —, akiről múlt éjjel álmodtam.
— Mondj valamit arról az emberről, Ónix mester, ha fontos lehet! — kérte a király. — Torionról van szó, aki visszatért a halálból?
— Igen. Amikor a főmágus oly sokáig elmaradt és hír sem jött felőle, attól tartottunk, hogy odaveszett valahol. Így hát az idéző a hatalmát hívta segítségül, hogy megnézze, a főmágus valóban átlépte-e a falat. Sokáig volt odaát, így a mesterek érte is aggódni kezdtek. Végül felébredt és elmondta, hogy a főmágus a holtak között jár, és bár maga nem tud visszatérni még, de utasította őt, hogy jöjjön vissza és vezesse Kútfőt. Nem sokkal később a sárkány visszahozta Karvaly főmágust élve, Lebannen nagyurammal együtt… Azután, amikor a főmágus ismét távozott, az idéző elzuhant és úgy hevert ott, mintha kiszállt volna belőle az élet. A gyógyfüvesmester — művészetét is felhasználva — halottnak hitte. De amikor felkészültünk a temetésére, megmozdult és megszólalt, azt mondta, visszatért az életbe, hogy megtegye, amit még meg kell tenni. Mivel azóta sem voltunk képesek új főmágust választani, így Torion, az idézőmester vezette az iskolát. — Ónix rövid szünetet tartott. — Amikor az a lány megérkezett, bár a kapusmester beengedte, Torion nem tűrte meg a falak között. Semmit sem tudott kezdeni vele. A formamester magához vette a Ligetbe, és a lány ott lakott egy darabig a fasorok szélénél, és a formamesterrel sétált az erdőben. Ő és a kapusmester, na meg a gyógyfüves és Kurremkarmerruk, a névmester mind úgy tartották, oka van annak, hogy a lány Kútfőre jött, hogy valamely nagy esemény előhírnöke vagy futára, még ha ő maga nem is tud erről; így hát védelmezték. A többi mester Toriont követte, aki szerint a lány csak széthúzást és romlást hordoz, és el kell kergetni. Tanonc voltam akkoriban. Érzékenyen érintett minket, hogy vezér nélkül maradt mestereink, egymással vitatkoznak.