Amikor felszerszámozták őket, ott az Onneva homokos partján, Ónix meglehetősen rémültnek tűnt, és a lovak gondozóinak kellett biztatniuk és megsegíteniük, de Tehanu ugyanolyan gyorsan felpattant a nyeregbe, mint maga Lebannen. A gyeplőt megnyomorított kezébe vette, de nem használta, látszólag más módon kommunikált a kancával.
A kis karaván nyugatnak haladt a Faliorn dombjai között. Jó tempót tartottak. Ez volt az utazás leggyorsabb módja, ami Lebannen rendelkezésére állt; Enyhely déli partjainak megkerülése túl sokáig tartott volna. Velük volt a mágus Ónix, hogy kedvező időjárást biztosítson, megtisztítsa az utat az akadályoktól, és megvédelmezze őket az ártalmaktól. A sárkányokkal szemben azonban, ha találkoznának velük, nem volt semmiféle védelmük, kivéve talán Tehanut.
Előző este Lebannen megbeszélést tartott tanácsadóival és az őrség tisztjeivel, miután hamar ama következtetésre jutott, hogy nincs módja a sárkányok elleni harcra, avagy a városok és mezők megvédelmezésére: a nyílvesszők hasztalanok voltak, a pajzsok hasztalanok voltak. Csak a legnagyobb mágusok képesek legyőzni a sárkányokat. A királynak nem állt ilyen hatalom a szolgálatában, és nem is ismert ilyen élő mágust, de minden tőle telhető módon meg kellett védelmeznie népét, így hát nem tudván más módról, tárgyalni kívánt a sárkányokkal.
Főudvarmestere megütközött a módon, hogy Lebannen maga ment Tenar és Tehanu szállására; a királynak érte kell küldetnie annak, kit látni akar, parancsolnia kell, hogy jöjjenek el hozzá. — Nem, ha könyörögni fog nekik — válaszolta erre Lebannen.
Az ajtót nyitó meglepett szobalánytól megkérdezte, hogy beszélhetne-e a Fehér Úrnővel és Gont Leányával. A palotában és a városban így ismerték őket. Mindketten nyíltan viselték igaz nevüket, ahogyan a király is, és ez igencsak ritka dolog volt. Olyannyira szabály és szokás ellen való, biztonság és védelem ellen való, hogy bár az emberek ismerték e neveket, mégsem merték ezen szólítani vagy emlegetni őket. Inkább körülírták a személyüket, vagy más neveket ragasztottak rájuk.
A királyt beeresztették, és ő gyorsan elbeszélte a legutóbb kapott híreket, majd a tárgyra tért: — Lehet, Tehanu, hogy az egész királyságban egyedül te segíthetsz. Ha szólítod azokat a sárkányokat, ahogyan Kalesszint szólítottad annak idején, ha van felettük bármi hatalmad, ha tudsz beszélni velük és megkérdezed miért háborúznak a népem ellen, akkor megteszed és segítesz?
A fiatal lány visszahőkölt Lebannen szavaitól, és az anyjához fordult.
De Tenar nem nyújtott menedéket számára. Csak állt ott mozdulatlan. Kis idő múlva megszólalt: — Tehanu, már régebben is megmondtam: amikor maga a király szólít meg, illenék válaszolnod valamit. Akkor még gyermek voltál, és nem válaszoltál. Most már nem vagy gyerek.
Tehanu hátralépett, hogy mindkettejüktől távolabb kerüljön. Úgy ingatta fejét, mint egy kisgyermek. — Nem tudom hívni őket — mondta gyenge, rekedtes hangján. — Nem ismerem őket.
— És Kalesszint tudod szólítani? — kérdezte Lebannen.
Tehanu a fejét rázta. — Túl messze van — suttogta. — Nem tudom, hol.
— De Kalesszin lánya vagy — mondta Tenar. — Nem tudsz beszélni ezekkel a sárkányokkal?
A lány megtörten válaszolt: — Nem tudom.
Lebannen így szólt: — Ha van rá bármi esély, Tehanu, hogy beszélnek veled, hogy tudsz beszélni velük, akkor kérlek, tegyünk próbát! Nem tudok harcolni ellenük és nem ismerem a nyelvüket, és hogyan tudhatnám meg, hogy mit akarnak tőlünk azok a teremtmények, amelyek elpusztíthatnak egyetlen lélegzetvétellel, egyetlen pillantással? Beszélsz értem, értünk?
Tehanu csendesen állt. Azután oly halkan, alig hallhatóan, válaszolt: — Igen.
— Akkor készülj fel az utazásra. Az este negyedik órájában kihajózunk. Az embereim odavezetnek a mólóhoz. Köszönöm! És neked is köszönöm, Tenar! — fejezte be a beszélgetést Lebannen. Egy pillanatra megfogta a lány kezét, de nem hosszabban, minthogy sietve kellett intézkednie számos dologról, még indulás előtt.
Amikor lement a kikötőbe, megkésve és sietve, a karcsú alak már ott várta, arca csuklya árnyékában rejtezett. Az utolsó ló toporgott és hangosan horkantott, nem akart rálépni a feljáróra. Tehanu tanácskozott néhány szót a gondozóval. Azután megfogta a kantárt, szólt az állathoz valamit, és együtt csendesen felsétáltak a fedélzetre.
A hajók kicsi, zsúfolt házak; éjfél felé Lebannen véletlenül meghallotta két lovász halk beszélgetését a hátsó fedélzeten. — Varázskeze van — mondta az egyik, és egy fiatalabb hang válaszolt: — Igen, varázskeze van, de olyan szörnyen néz ki, nem? — Erre az első: — Ha a lovakat nem zavarja, akkor neked mi közöd hozzá? — És a másik: — Nem tudom, csak zavar.
Később, amikor az Onneva homokjáról belovagoltak a dombok közé, ahol az út kiszélesedett, Taszla előreléptetett Lebannen mellé. — Ő lenne a tolmácsunk, ugye? — kérdezte.
— Ha minden igaz.
— Akkor bátrabb, mint gondoltam. Ha ez történt vele, amikor először beszélt sárkánnyal, akkor megtörténhet újra.
— Mire gondolsz?
— Majdnem halálra égett.
— Nem a sárkány tette.
— Akkor ki?
— Az emberek, akik közé született.
— Hogyan történt? — kérdezte Taszla, egy grimasz kíséretében.
— Csavargók, tolvajok. Öt vagy hatesztendős lehetett. Bármit tett vagy tettek vele, végül leütötték, és belelökték a tábortűzbe. Gondolom, úgy hitték, hogy már halott vagy haldoklik, és akár baleset is lehetett. Otthagyták. A falusiak találtak rá, és Tenar magához vette.
Taszla a fülét vakargatta. — Aranyos történet az emberi kedvességről. Szóval nem is a vén főmágus lánya? Akkor miért mondják, hogy egy sárkány porontya?
Lebannen együtt hajózott Taszlával, harcolt mellette évekkel korábban Szorra ostrománál, és bátor, éber, hidegfejű férfinak ismerte. Ha Taszla gorombasága feldühítette, mindig saját gyenge türelmét okolta. — Nem tudom, miért mondják — válaszolta szelíden. — Csak azt tudom, hogy a sárkány a lányának nevezte.
— A kútfői varázslód, ez az Ónix, nagyon gyorsan kijelentette, hogy nem veszed majd hasznát ebben az ügyben. De ő beszéli az Ősi Nyelvet, nemdebár?
— Igen. Néhány szóval hamuvá égethet. Hogy mégsem teszi, ez talán az irántam való tisztelete miatt van, gondolom.
Taszla bólintott. — Tudom.
Egész nap olyan ütemben haladtak, amilyet a lovak engedtek, és estére egy kis dombvidéki városkához értek, ahol a lovak ehettek és pihenhettek, és a lovasok különféle kényelmetlen ágyakban alhattak. Akik nem szoktak hozzá a lovagláshoz, most úgy érezték, nem igazán megy a járás sem. Az ottani népek mit sem hallottak a sárkányokról és dúlásukról. Csak annak egyszerre szörnyű és dicső mivolta nyomasztotta őket, hogy egy egész csapat gazdag idegen lovagolt be hozzájuk zabot és szállást kérve, amiért ezüsttel és arannyal fizettek.
A lovasok még hajnalhasadás előtt távoztak. Az Onnevát közel száz mérföld választotta el Resbeltől. Ezen a második napon át kellett jutniuk a Faliorn-hegység alacsony hágóján, és le kellett ereszkedniük a nyugati oldalon. Jenán, Lebannen egyik legmegbízhatóbb tisztje, messze a többiek előtt lovagolt; Taszla képezte a hátvédet; Lebannen vezette a főcsoportot. Félig álomba merülve ügetett az éj tompa csendjében, amikor közeledő patkócsattogás riasztotta fel. Jenán jött visszafelé. Lebannen elnézett arra, amerre a férfi mutatott.