Épp egy tágas domboldalra jutottak egy erdőből, és a gyorsan tisztuló félhomályban belátták az egész hágót. Kétoldalt a hegyek fekete tömegekként magasodtak a felhős hajnal távoli, vöröslő ragyogásában.
De ők nyugat felé néztek.
— Az közelebb van, mint Resbel — állította Jenán. — Talán tizenöt mérföldnyire.
Tehanu kancájának — bár alacsony termetű volt —, a csapat legnemesebb állataként az volt az erős meggyőződése, hogy neki kellene vezetnie a többieket. Ha a lány nem tartotta volna vissza, akkor szép lassan addig előzget, mígnem ő kerül az élre. Így a kanca hamar utolérte Lebannent, aki visszafogta nagy lovát, és Tehanu most ott állt meg mellette, ugyanarra nézve.
— Lángol az erdő — mutatta neki a király.
Csak a sebhelyes arcfelet látta, és úgy tűnt, mintha Tehanu vakon bámulna; de a lány látott, és a gyeplőt fogó, összeroncsolt keze megremegett. A megégetett gyermek még fél a tűztől, gondolta Lebannen.
Micsoda kegyetlen, gyáva könnyelműség szállhatta meg, amikor felkérte a lányt: „Gyere, beszélj a sárkányokkal, és mentsd meg a bőrömet!” És egyenesen a tüzek forrásához vitte?
— Visszafordulunk! — adta ki a parancsot hirtelen elhatározásra jutva.
Tehanu felemelte ép kezét, és előremutatott. — Nézzétek! Ott!
Egy szikra a máglyából, izzó parázsszem emelkedett a hágó fekete vonala fölé; lángoló tűzsasként egy sárkány repült egyenesen feléjük.
Tehanu felállt a kengyelben és éles, rikoltó kiáltást hallatott, mint egy sirály vagy sólyom. Egy szót kiáltott, egyetlen szót: — Medeu!
A termetes lény iszonytató sebességgel közeledett, bár szinte lustán csapkodott hosszú, vékony szárnyaival. Már nem tükröződtek pikkelyein a lángok és előbb feketének látszott, majd az egyre erősödő hajnalfényben bronzosan csillant.
— Tartsátok a lovakat! — mondta Tehanu megtört hangján, ahogy Lebannen szürke heréltje meglátván a sárkányt erőszakosan rángatta a gyeplőt, és hátrálni kezdett. A király még uralta hátasát, de mögötte az egyik ló rémülten nyerített fel, azután toporzékolás hallatszott és a gondozók kiáltásai. A varázsló Ónix érkezett futva, megállt Lebannen mellett. Hátason ülve vagy kiszállva a nyeregből, végül mind egy helyben maradtak, és figyelték a közeledő sárkányt.
Tehanu újra elkiáltotta azt a szót. A sárkány visszahőkölt, lelassított, odaért, megállt és a társaságtól úgy ötven lábnyira lebegett a levegőben.
— Medeu! — szólította meg Tehanu újra, és mint elnyúlt visszhang, válasz érkezett: — Me-de-uuu!
— Mit jelent? — kérdezte Lebannen a varázslóhoz hajolva.
— Nővér, testvér — suttogta Ónix.
Tehanu leszállt a lóról, és Jenán kezébe nyomta a gyeplőt. Előresétált, le az enyhe lejtőn oda, ahol a sárkány lebegett. Hosszú szárnyaival kicsiket csapott gyorsan, mint ahogyan egy madár lebegne. Ezek a szárnyak azonban ötven láb hosszan nyújtóztak kétoldalt, és csapásaik olyan hangot adtak, mint a dobpergés. Ahogy a lány közelebb ért, kis lángnyelv tört elő a sárkány hosszú és tűhegyes fogai közül.
Tehanu felemelte kezét. Nem a kecses barnát, hanem a megégetettet, a karmot. Felkarjának és vállának sérülése megakadályozta, hogy teljesen felemelje. Alig bírt felnyúlni a fejéig.
A sárkány kicsinyt lentebb ereszkedett, lehajtotta fejét és megérintette a lány kezét remegő cimpájú, keskeny orrával. Mint egy állat, egy kutya, ahogy szaglászva üdvözli az embert, gondolta Lebannen; ahogy a vadász sólyma görnyed a csukló fölé; ahogy a király hajol meg a királynő előtt.
Tehanu beszélt, a sárkány beszélt, mindketten csak röviden, rezgő cintányér szólamaihoz hasonlatos hangjukon. Újabb szóváltás, szünet; a sárkány hosszan beszél. Ónix feszülten hallgatta őket. Még egy szóváltás. A sárkány orrlikaiból füstfoszlányok szálltak fel; merev, parancsoló mozdulat a lány összefonnyadt kezével. Tehanu két szót ejtett ki tisztán.
— Hívd el — fordított a mágus, még mindig suttogva.
A sárkány keményen csapott szárnyaival, lehajtotta hosszúkás fejét és sziszegett. Újra beszélt, majd szinte ugrott egyet a levegőben, magasan Tehanu fölé, ahogy megfordult. Tett egy teljes fordulatot, és a kilőtt nyíl sebességével nyugatnak indult.
— A Legvénebb leányának nevezte — mondta a varázsló, ahogy Tehanu mozdulatlanul állt ott, figyelve a távolodó sárkányt.
A lány megfordult. Kicsinek és törékenynek látszott most a hatalmas hegyoldalon a hatalmas erdő mellett, a szürke hajnali fényben. Lebannen leugrott a lóról, és odaszaladt hozzá. Azt hitte, kimerülten talál majd a lányra, és kezét nyújtotta, hogy felsegítse a lejtőn, de Tehanu rámosolygott. Arca félig szépségesen, félig iszonytatón ragyogott, a nap első sugarainak vörösében.
— Nem támadnak újra. A hegyek közt várnak ránk — mondta.
Azután csakugyan úgy nézett körbe, mintha nem tudná hol van éppen, és amikor Lebannen karon fogta, a lány hagyta magát vezetni. De az öröm és a mosoly még ott időzött arcán, és könnyedén lépdelt.
Amíg a lovászok a hátasokkal foglalkoztak, már a harmatos lejtőn legeltetve őket, addig Ónix, Taszla és Jenán is a lány köré gyűltek, bár tiszteletteljes távolságot tartottak. Ónix szólította meg először: — Tehanu úrnő, sohasem láttam még ily bátor cselekedetet.
— Ahogy én sem — tette hozzá Taszla.
— Féltem — mondta Tehanu nyugodt hangján. — De a testvéremnek neveztem, és ő a nővérének szólított.
— Nem értettem minden szavatokat — folytatta a mágus. — Nincs akkora tudásom az Ősi Nyelv terén, mint neked. Elmondanád, miről beszéltetek?
A lány lassan beszélt, tekintete nyugat felé fordult, amerre a sárkány elröppent. A távoli tűz vöröse eltompult és még inkább halványodott, miközben kelet egyre fényesedett. — Azt kérdeztem tőle: „Miért égetitek fel a király szigetét?” És ő úgy válaszolt: „Ideje visszakapnunk a földjeinket.” Akkor megkérdeztem: „A Legvénebb utasított, hogy tűzzel vegyétek vissza azokat?” Erre ő azt felelte, hogy Kalesszin, a Legvénebb és Orm Irián együtt repültek el nyugaton túlra, hogy a más szelekkel szárnyaljanak. És azt mondta, hogy az itt, a világszeleken maradt fiatal sárkányok szerint, az emberek esküszegő módon ellopták a birodalmukat. Egyre többen hiszik, hogy Kalesszin sohasem fog visszatérni, és nem akarnak tovább várni, inkább kiűzik az embereket a nyugati földekről. De később Orm Irián visszatért, és most Páln-szigeten tanyázik, így mondta. Mondtam, kérje meg, hogy jöjjön el hozzánk. Azt mondta, biztosan el fog jönni Kalesszin lányához.
Harmadik fejezet
Sárkánytanács
Palotabeli szobájának ablakából Tenar a kifutó hajót figyelte, amely magával vitte Lebannent és lányát az éjszakába. Nem ment le a mólóhoz Tehanuval. Nehéz volt, nagyon nehéz volt visszautasítani, hogy vele menjen erre az útra. Tehanu kérlelte, ő, aki soha nem kért semmit. Sohasem sírt, nem tudott sírni, csak zokogva zihált: — De nem mehetek egyedül, nem mehetek! Jer velem, anyám!
— Kedvesem, szívem, ha megoszthatnám veled félelmedet, megtenném! Hát nem látod, hogy nem tehetem? Megtettem, amit érted tehettem, én táncoló lángocskám, csillagom! A királynak igaza van — csak te, egyedül te vagy képes erre.