— De ha csak ott lennél, ha tudnám, hogy ott vagy…
— Itt vagyok. Mindig itt leszek neked. Mit tudnék én tenni ott? Csak útban lennék. Gyorsan kell utaznod, nehéz út lesz. Csak visszafognálak. És aggódnod kellene értem. Nincs rám szükséged, nem lennék hasznodra. Meg kell tanulnod egyedül cselekedni. Egyedül kell menned, Tehanu!
Elfordult gyermekétől és elkezdte összeszedni a ruhákat, amelyeket Tehanu magával visz. Egyszerű öltözékeket, nem a díszeseket, melyeket ott, a palotában hordott. Vastagabb cipőt, jó köpönyeget. Ha szipogott is közben egy ideig, nem hagyta lányának, hogy észrevegye.
Tehanu összezavarodva állt, szinte megbénult az ijedelemtől. Amikor Tenar ruhákat adott neki, hogy öltözzön át, gépiesen engedelmeskedett. Amikor a király hadnagya, Jenán bekopogott és megkérdezte, hogy lekísérheti-e Tehanu kisasszonyt a kikötőbe, úgy bámult a férfira, mint valami tompa elméjű állat.
— Menj! — bocsátotta el Tenar. Megölelte a lányt és kezébe fogta arcát, bátorította: — Kalesszin lánya vagy, de az enyém is.
Tehanu szorosan ölelte anyját egy percig, elengedte, szó nélkül elfordult és követte Jenánt, ki az ajtón.
Tenar csak állt és hidegnek érezte az éjszakai levegőt ott, ahol előzőleg Tehanu teste és karjai melegítették.
Az ablakhoz lépett. Fényeket látott a kikötőben, emberek jöttek-mentek, paták kopogását hallotta, ahogy levezették a lovakat a lejtős utcákon. A kikötőben magas hajó állt, általa is ismert hajó; a Delfin. Az ablakon kinézve látta Tehanut a mólón. Végül látta fellépni a fedélzetre, egy lovat vezetett, mely nem akart tengeren utazni, és Lebannen is hajóra szállt a lány mögött. Látta, amikor felhúzták a horgonyt, figyelte a hajó kecses mozgását, ahogy követi az evezős vontatót, amely kihúzta az öbölbe. Nézte a fehér vitorlákat, melyek hirtelen lezuhantak, és hatalmas virágszirmokként nyíltak ki a sötétben. A hajófaron felfüggesztett lámpás fényének képe remegett a sötét vízen, lassan pöttöm szikrává zsugorodott, végül teljesen elhalt.
Tenar ellépett az ablaktól, hogy összehajtogassa Tehanu ruháit, a selyemszövet inget és szoknyát. Felvette a földről a könnyű szandált, és egy darabig csak tartotta, mielőtt eltette volna.
Később éberen feküdt a széles ágyban, és elméjében újra meg újra végignézte ugyanazt a jelenetet: egy utat és Tehanut, ahogy egyedül jár rajta. És egy csomót, egy hálót, egy feketén vonagló-tekergő tömeget, ahogyan leereszkedik az égből. Sárkányok hordáját, tüzet, ahogy kiárad agyaraik közül, és körbenyalja a lány alakját, a haja lángol, a ruhája lángol. — Nem — mondta magában Tenar —, nem! Ez nem történhet meg! — Erőlködve próbálta elfordítani elméjét a jelenettől, de végül újra csak azt az utat látta, rajta Tehanut egyedül, és a fekete, lángoló csomót az égen, ahogy közeledik.
Ahogy a hajnali fény szürkévé változtatta a szobát, végre sikerült elaludnia. Kimerült. Arról álmodott, hogy a Vén Mágus házában van a Bukófalnál, immáron a saját házában, és kimondhatatlan öröm töltötte el, hogy ott lehet. Elvette a seprűt az ajtó mellől és söpörni kezdte a fényes tölgyfapadlót, merthogy Kóbor hagyta megülni rajta a port. De állt egy ajtó a ház hátsó részében, egy ismeretlen ajtó, amely azelőtt nem volt ott. Amikor kinyitotta, egy kicsiny, alacsony szobát talált, fehérre festett kőfalakkal. Kóbor ott guggolt a kis szobában, ott kuporgott, karját a térdére tette, és keze ernyedten lógott. De a feje nem emberi fej volt, hanem kicsi, fekete, csőrös; egy keselyű feje. Halk, rekedtes hangon szólalt meg: — Nincs szárnyam, Tenar! — És ettől őbenne oly düh és félelem ébredt, hogy attól felriadt, zihálva, és látta a napfényt palotabeli szobájának magas falain, és hallotta az édes, tiszta harsonaszót, amely a negyedik órát jelezte.
Reggelit hoztak. Evett egy keveset és beszélt Eperrel, az idősödő szolgával, akit a Lebannen által felajánlott cselédek és szolgálónők közül választott ki. Eper okos, megértő nő volt Enyhely-sziget egyik belső falujából, és Tenar jobban kijött vele, mint az udvarhölgyek többségével. Udvariasak voltak és tisztességtudók, de nem tudtak mit kezdeni vele, nem tudták, hogyan szóljanak egy nőhöz, aki félig karg főpapnő, félig falusi gazdasszony Gontról. Úgy látta, könnyebb volt nekik Tehanuval kedveskedni, főként a lány eltúlzott félénksége miatt. Bizonyára sajnálták. De Tenart nem tudták sajnálni.
Azonban Eper képes volt erre, és azon a reggelen csak ő enyhíthette Tenar feszültségét. — A király épen és egészségben visszahozza őt — ígérte. — Miért gondolja, hogy olyan veszélybe sodorná a lányt, amiből nem tudja kihozni? Soha! Ő biztosan nem tenne ilyet! — Hamis vigasz volt ez, de Eper oly szenvedélyesen hitt igazában, hogy Tenart is meggyőzte, így megnyugodott valamelyest.
A kargád földeken élőknek nincs olyan igaz neve, amit titokban tartanának, mint az archikot beszélőknek. Ahogy a köznapi neveknek itt, úgy a karg neveknek is gyakran van valamilyen jelentése — Rózsa, Éger, Becs, Remény; vagy valamely hagyományt őriztek, gyakran egy előd nevét viszik tovább az utódok. Az emberek nyíltan kimondták ezeket, és büszkék voltak a nemzedékről-nemzedékre vándorló nevek ősiségére. Őt túl fiatalon elvitték a szüleitől ahhoz, hogy tudja, miért nevezték el Tenarnak, és úgy gondolta, egyik nagyanyja vagy ükanyja neve lehetett ez. Ezt a nevet vették el tőle, amikor Arha lett, a felemésztett, a Névtelenek újjászületett papnője, és el is feledte előző nevét, míg Kóbor vissza nem adta azt neki. Ez volt az igaz neve, de nem bírt jelentéssel az Ősi Nyelven; senkinek sem adott hatalmat felette, és így sohasem kellett rejtegetnie.
Így hát meglepődött azon, hogy a hercegnő mégis eltitkolja nevét. A kíséretében lévő nők is csak hercegnőnek szólították, vagy úrnőnek, vagy kisasszonynak. A nagykövet mint magasságos hercegnőről szólt róla, Thol leányáról, Hur-át-Hur hölgyéről. Ha szegény leány lénye csupán rangokból és címekből állt, akkor épp ideje volt nevet kapnia.
Tenar tudta, hogy a király vendégének nem illenék egyedül járnia Enyhely utcáin, és tudta, hogy Epert a palotához kötik feladatai, így egy másik szolgálóért küldetett, hogy kísérje el. Kerítettek neki egy elbűvölő lakájt, avagy kifutófiút, merthogy tizenöt lehetett csupán, aki úgy támogatta a város utcáin járva-kelve, mintha Tenar valami csoszogó vénasszony lenne. Kedvelte ezt a várost. A Folyami ház felé tartva úgy találta, vagy legalábbis megengedte magának, hogy úgy találja, Tehanu nélkül könnyebb. Az emberek mindig megbámulták a lányt, azután zavartan néztek félre, és Tehanu mereven járt, egyfajta önérzetes szenvedéssel, gyűlölve, ahogy ránéznek és félrenéznek. Tenar együtt kínlódott vele, talán jobban is, mint a lány maga.
Most elidőzhetett a sarkokon és megnézhette az árusok portékáit, a piaci bódékat, a Szigetvilág sokféle arcát és öltözékét. Letérhetett az egyenes útról és hagyhatta, hogy kísérője megmutassa neki azokat az utcákat, melyek felett a magasan, tetőt tetővel összekötő festett hidak, légies boltozatot képeztek. Vörös virágokat bontó indák fonódtak rájuk, s ettől a város közepe függőkertnek tűnt. Ó, bárcsak Tehanu is láthatná! gondolta, de képtelen volt Tehanura ott gondolni, ahová a lány indult.
A Folyami ház, akárcsak a Megújult palota, még Heru királynő idejéből származott, öt évszázaddal ezelőttről. Csupán nemes rom volt, mikor Lebannen trónra került. Ő építtette újjá és változtatta kedves-békés szállássá kevés bútorzattal, sötét, csiszolt és szőnyegtelen padlókkal. Keskeny, ajtószerű ablakok sora csúszott félre, hogy a szobák teljes hosszán feltárja a folyó és a fűzfák látványát, s a nézelődő öblös fa balkonokra léphetett ki, melyek a víz fölé nyúltak. Az udvarhölgyek elmondták, hogy a király legjobban ide szeretett elvonulni egy-egy éjszakára magányosan vagy szeretővel, és ettől vált igazán jelentőssé az, hogy itt szállásolta el a hercegnőt. Tenar sejtése szerint Lebannen csupán nem kívánt egy tető alatt lakni a lánnyal, és egyszerűen csak megnevezte az egyetlen másik alkalmas helyet számára. De talán mégsem, és éppenséggel igaza lehetett az udvarhölgyeknek is.