A díszes fegyverzetű őrök felismerték és beengedték, a lakáj bejelentette és kiment Tenar kísérőjével együtt, hogy újabb pletykákat gyártsanak, ami a szolgálók egyik legfőbb elfoglaltságának tűnt. Társalkodónők érkeztek, hogy üdvözöljék, hálásan az új arcért, és a királyról és sárkányos küldetéséről szóló hírek után vágyakozva. Végigjárva az egész kálváriát, végül bevezették a hercegnő szállására.
Két korábbi látogatása alkalmával megvárakoztatták valamelyest az előtérben, azután a lefátyolozott kísérők bevezették egy belső helyiségbe. Az egyetlen homályos szobába az egész fényes épületben, ahol a hercegnő állt kerek karimájú kalapján függő vörös fátylai mögött úgy, mintha maradandóan odarögzítették, beépítették volna. Pont mint egy téglakémény, ahogyan Jeza úrnő megjegyezte.
Ezúttal máshogy történt. Amint belépett az előtérbe, bentről sikoly hangzott fel, és emberek futkosásának zajai hallatszottak. A hercegnő szinte kirobbant az ajtón, és vad kiáltással kapaszkodott meg őbenne. Tenar alacsony volt, és a magas, erős alkatú, érzelmektől zaklatott ifjú nő egészen ledöntötte a lábáról, de az asszony megtartotta izmos karjaival. — Arha úrnő! Arha úrnő! Ments meg! Ments meg! — kiáltozta.
— Hercegnő! Mi történt?
A lány elsírta magát a rémülettől vagy a megkönnyebbüléstől, vagy egyszerre mindkettőtől, és Tenar csak valami sárkányokról és áldozatról szóló, zavaros gügyögést értett meg zokogó sirámából és könyörgéséből.
— Nincs sárkány a közelben — jelentette ki nyugodtan, közben kibontakozott a lány szorításából —, és senkit sem fognak feláldozni neki. Mi ez az egész? Mit mondtak neked?
— A nők beszélik, hogy jönnek a sárkányok és fel kell nekik áldozni egy király lányát, és nem egy kecskét, mert a sárkányok itt varázslók is, és nagyon megijedtem. — A hercegnő megtörölte arcát, és összeszorított ököllel próbált felülemelkedni a pánikon. Valódi, uralhatatlan rémület lehetett és Tenar megsajnálta, de nem hagyta érzelmeit kiülni az arcára. A lánynak meg kell tanulnia megőrizni a méltóságát.
— A társalkodónőid tudatlanok és nem ismerik eléggé az archikot ahhoz, hogy megértsék, amit mondanak nekik. Te pedig egyáltalán nem beszéled ezt a nyelvet. Ha nem így lenne, akkor tudnád, hogy nincs mitől tartanod. Úgy látod talán, hogy a háznép is sírva-ríva rohangál rémületében?
A hercegnő rábámult. Nem viselte kalapját, nem rejtette magát fátylak mögé, csupán könnyű ingruhát húzott, minthogy meleg nap volt. Ez volt az első alkalom, hogy Tenar többet is látott belőle, mint halovány körvonalat a vörös szöveten keresztül. Bár a hercegnő szemei bedagadtak és arca kipirult, mégis nagyszerűen festett: aranyszőke hajjal, barna szemmel, kerek karokkal és mellekkel, karcsú derékkal áldotta meg a természet. Egy éppen szépsége és életereje teljébe lépő nő külsejével.
— De őket nem is áldozzák fel — bökte ki végül.
— Senkit sem áldoznak fel.
— De akkor miért jönnek a sárkányok?
Tenar mély lélegzetet vett. — Hercegnő — kezdte —, sok dologról kell beszélgetnünk! Ha barátodként tekintesz reám…
— Igen — vágott közbe a másik és előrelépve megragadta Tenar egyik karját —, a barátomnak tekintelek. Nincs itt más barátom, a véremet adnám érted!
Képtelenségnek tűnt, de Tenar tudta, igaz.
Viszonozta a lány szorítását, ahogy tudta, és így válaszolt: — Én is a barátomnak tartalak. Mondd meg a neved, kérlek!
A hercegnő szeme elkerekedett. Még mindig kicsit könny- és nyálmaszatos ajkai megremegtek. Azután kimondta, mély lélegzetet véve: — Szeserah.
— Az én nevem Tenar, nem Arha.
— Tenar — visszhangozta a lány, és még jobban megszorította az asszony karját.
— Jól van hát — folytatta Tenar, uralkodni próbálva a helyzeten. — Sokat gyalogoltam és megszomjaztam. Kérlek, engedj leülnöm, és kérnék egy kis vizet vagy innivalót. Azután beszélgethetünk.
— Igen, persze — válaszolt a hercegnő, és egy vadászó nőstény oroszlán mozdulataival ugrott be az előtérből a belső helyiségbe. Kiáltások hallatszottak a belső szobából, és ismét futkározás zajai. Az egyik társalkodónő jelent meg. Remegve igazgatta fátylát és motyogott valamit olyan tájszólással, hogy Tenar egy szót sem értett belőle. — Azon az átokverte-nyelven beszélj! — süvöltött ki bentről a hercegnő hangja, mire a nő szánalmasan vinnyogni kezdett archikuclass="underline" — Leülni? Inni? Úrnő?
Két karosszéket tettek le az elsötétített és fülledt szoba közepére, egymással szemben. Szeserah ott állt az egyik mellett.
— Szívesebben ülnék le odakint az árnyékban, a víz felett — mondta Tenar. — Ha neked is megfelel, hercegnő.
A hercegnő elkiáltotta magát, a nők sietve teljesítették parancsait, és a székek kikerültek az erkélyre. Leültek egymás mellé.
— Máris kellemesebb — jegyezte meg Tenar. Még mindig szokatlan volt kargul beszélni. Nem esett nehezére, de úgy érezte, mintha nem önmaga lenne, mintha valaki más beszélne, vagy mintha valamiféle szerepet játszana.
— Te szereted a vizet? — kérdezte a hercegnő. Időközben visszatért arca normális színe, az a világos krémszín, és immáron szeme duzzadtsága is megszűnt, megmutatva igazi, kékes-arany íriszét, vagy kéket, aranyszín csillogással.
— Igen. Te talán nem?
— Gyűlölöm. Ahol eddig éltem, ott nem volt.
— A sivatagban? Én is egy sivatagban laktam. Egészen tizenhat esztendős koromig. Azután a tengeren keresztül nyugatra jöttem. Igen, szeretem a vizet, a tengereket, a folyókat.
— Ó, a tenger! — sóhajtott Szeserah, és a karosszékbe süppedve kezébe hajtotta fejét. — Úgy gyűlölöm! Gyűlölöm! A lelkemet is kihánytam. Újra meg újra. Napokig csak újra meg újra. Soha többé nem akarom látni a tengert! — Tekintete megvillant, ahogy alattuk a csendes, sekély folyamra pillantott a fűzfalombokon keresztül. — Ez a folyó még nem zavar annyira — tette hozzá bizalmatlanul.
Az egyik társalkodónő tálcát hozott, rajta kancsóval és kupákkal, és Tenar hosszan ivott a hűs vízből.
— Hercegnő — kezdte ezután —, sok dologról kell beszélnünk. Először a sárkányokróclass="underline" még mindig igen messze vannak, nyugaton. A király és a lányom elmentek, hogy beszéljenek velük.
— Hogy beszéljenek velük?
— Igen. — Még többet is akart mondani, de végül csak annyit tett hozzá: — Kérlek, beszélj nekem Hur-át-Hur sárkányairól!
Tenarnak még gyermekkorában mondták, hogy Hur-át-Huron sárkányok élnek. Sárkányok a hegyek közt, rablók a sivatagokban. Hur-át-Hur távoli és szegény sziget volt, semmi jó nem származott onnan, kivéve az opálokat és a türkizeket és a cédrusfa-rönköket.
Szeserah mély lélegzetet vett. Szeme sarkában könnyek gyöngyöztek. — Mindig elsírom magam, ha hazagondolok — mondta olyan tiszta egyszerűséggel, hogy Tenar is szinte könnyezni kezdett. — Nos, a sárkányok fenn élnek a hegyekben. Két vagy három napi járóföldre Mesret városától. Odafenn csak sziklák vannak, és senki nem zaklatja a sárkányokat, és ők sem zaklatnak senkit. De évente egyszer lejönnek, lemásznak egy bizonyos úton. Egy ösvény ez, lesimult földút, mert ahogy lemásznak, a hasukkal végigsöprik minden egyes esztendőben, az idők kezdete óta. Úgy is nevezik, Sárkányok Útja. — Látta, hogy Tenar elmélyült figyelemmel hallgatja, és folytatta: — Tilos keresztezni a Sárkányok Útját. Egyáltalán nem léphetsz rá. Körbe kell menned, a szent helytől dél felé kerülheted meg. Tavasz végén kezdenek mászni lefelé. Az ötödik hónap negyedik napján mind megérkeznek a szent helyre. Sohasem késik egyikük sem. Mesretből és a környező falvakból mindenki ott várja őket. És amikor mind lejöttek a Sárkányok Útján, a papok belekezdenek az áldozati rítusba. És ez… Atuanon nem kellett tavaszi áldozatot bemutatni?