Tenar megrázta a fejét.
— Hát azért rémültem úgy meg, tudod, mert ez emberáldozat is lehet. Ha rosszul mennek a dolgok, akkor feláldozzák egy fejedelem lányát. Máskülönben elegendő egy közrendű lány vére. De már ezt is régen csinálták. Kiskorom óta biztosan nem. Mióta atyám legyőzte a többi fejedelmet, azóta csak nőstény kecskét és jerkét áldoznak. És a vért tálakban fogják fel, és a hájat a szent tűzbe dobják, és hívják a sárkányokat. És a sárkányok mind odagyűlnek csúszva-mászva az emelvényhez. Megisszák a vért és felfalják a tüzet. — Szemét lehunyta egy rövid percre, és Tenar ugyanígy tett. — Azután visszamásznak, fel a hegyekbe, és mi visszamegyünk Mesretbe.
— Milyen nagyok ott a sárkányok?
Szeserah széttárta karjait, nagyjából méternyit mutatva. — Némelyikük nagyobb.
— És nem tudnak repülni? Vagy beszélni?
— Nem. A szárnyaik csak csonkok. És sziszegnek. Az állatok nem tudnak beszélni, de ezek rettegett állatok. Ők az élet jelképei, mert a tűz egyenlő az élettel, és ők tüzet esznek és tüzet köpnek. És azért is félnek tőlük, mert mindig eljönnek a tavaszi áldozatért. Még ha az emberek nem is mennek oda, a sárkányok lejönnek a hegyekből, és összegyűlnek a szent helyen. Mi azért megyünk oda, mert a sárkányok is odamennek. A papok mindig elmondják ezt a szertartás előtt.
Tenar a gondolataiba merült egy ideig. — A sárkányok itt, nyugaton — kezdte lassan —, mind nagyok. Óriásiak. És tudnak repülni. Állatok, de tudnak beszélni. És félik őket. És veszélyesek.
— Nos — jegyezte meg a hercegnő —, a sárkányok lehet, hogy csak állatok, de mégis többek, mint mi és az átokverte-varázslók.
Úgy mondta, „átokverte-varázslók”, egyben, mintha egy szó lenne, és gyakorlatilag sehol sem hangsúlyozta. Tenar emlékezett a kifejezésre gyermekkorából. A sötét bőrű népségre vonatkozott, a Szigetvilág lakóira.
— Miért van ez?
— Mert a sárkányok újjászületnek! Mint minden állat. Mint mi is. — Szeserah őszinte kíváncsisággal nézett Tenarra. — Úgy hiszem, mivel valaha a sírok legszentebb helyének papnője voltál, többet kellene tudnod minderről, mint amennyit én tudok.
— Ott nem voltak sárkányok — válaszolta Tenar. — Semmit sem tanítottak róluk. Kérlek, barátom, mondd el, amit tudsz!
— Talán el tudom beszélni a történetet. Ez egy téli mese, de úgy sejtem, nem baj, ha itt nyáron mondom el. Itt amúgy is minden rosszul működik — sóhajtotta. — Nos, kezdetben, tudod, az első időkben, mind ugyanolyanok voltunk, minden állat és ember, és egyformán éltünk. Azután megtanultunk meghalni. És megtanultuk azt is, hogyan szülessünk meg újra. Talán ugyanazon lényként, talán más formában. De ez nem számít annyira, mert mindenképpen újra meghalsz és újra megszületsz, és előbb vagy utóbb minden leszel.
Tenar bólintott. Eddig ismerős volt számára a történet.
— De a legjobb dolog embernek vagy sárkánynak születni, mert ezek szent lények. Ezért próbáljuk nem megszegni a tilalmakat, és próbáljuk betartani az előírásokat, és így jobb esélyünk lesz újra embernek, vagy valamiképpen sárkánynak születni… Ha az itteni sárkányok tudnak beszélni és tényleg olyan óriásiak, akkor meg tudom érteni, hogy miért jutalom ez. A mi sárkányaink egyikeként megszületni nem tűnik olyan nagyszerű dolognak.
— De a mese arról szól, hogy az átokverte-varázslók felfedezik a Vedurnánt. Ez egy olyan dolog — nem tudom mi lehet —, ami azt mondta néhány embernek, hogy ha beleegyeznek abba, hogy soha többé nem halnak meg és nem születnek meg, akkor megtanulhatják a varázslóságot. Az emberek egy része ezt választotta, a Vedurnánt választotta. És elmentek vele nyugatra. És a Vedurnán besötétítette a bőrüket. És most itt élnek. Mindezek az emberek itt — ők azoknak a leszármazottai, akik a Vedurnánt választották. Élnek, csinálják az átokverte varázslataikat, és nem tudnak meghalni. Csak a testük hal meg. A többi egy sötét helyre kerül, és sohasem születhet meg újra. És ott olyanok, mint a madarak. De nem tudnak repülni.
— Igen — suttogta Tenar.
— Nem tanultál erről Atuanon?
— Nem — válaszolta Tenar.
Emlékezett egy történetre, amit Oromon mondott Kemay Asszonyáróclass="underline" az idők kezdetén az emberek és a sárkányok egyek voltak, de a sárkányok a vadságot és a szabadságot választották, míg az emberek a vagyon és a hatalom mellett döntöttek. Választás, elkülönülés. Ugyanaz a történet lenne?
De Tenar szívében ott rejtőzött Kóbor képe, ahogy egy kőszobában kuporog, és a feje kicsi, fekete, csőrrel…
— A Vedurnán nem az a gyűrű, ugye, amiről folyton beszélnek, amit viselnem kell majd?
Tenar próbálta elterelni figyelmét a festett szoba alakjairól és a múlt éjjel látott álomról, hogy válaszolhasson Szeserah kérdésére.
— Gyűrű?
— Durakby gyűrűje.
— Vandór-Akbé. Nem. Az a gyűrű a Béke Gyűrűje. És csak akkor fogod viselni, ha és amikor már Lebannen királynője vagy. És szerencsés nő vagy, hogy a felesége lehetsz.
Szeserah vonásain kíváncsiság tükröződött. Nem sértődöttség vagy kiábrándultság. Reményvesztett, félig nevetséges, türelmes, egy évtizedekkel idősebb nő arckifejezése. — Nincs ebben semmi szerencse, kedves Tenar — mondta. — Össze kell házasodnom vele. És ezzel el is vesztem önmagam.
— Miért lennél elveszett, ha összeházasodtok?
— Ha hozzámegyek, akkor neki kell adnom a nevemet. Ha kimondja a nevemet, akkor ellopja a lelkemet. Ezt csinálja minden átokverte-varázsló. Ezért rejtik el mind a nevüket. De ha ellopja a lelkemet, akkor többé nem leszek képes meghalni. Örökké kell élnem a testem nélkül, repülni nem tudó madárként, és nem születhetek meg újra.
— Ezért titkoltad el a neved?
— Neked odaadtam, barátom.
— Becsülettel megőrzöm ajándékod — felelte Tenar komolyan. — De itt bárkinek megmondhatod a nevedet, akinek csak akarod. Nem tudják ellopni vele a lelkedet. Hidd ezt el, Szeserah! És a királyban is megbízhatsz. Ő biztosan nem — nem fog ártani neked.
A lány észrevette a pillanatnyi szünetet. — De biztos vagyok benne, hogy ártani kíván — csapott le azonnal. — Tenar, barátom, én tudom, hogy mi vagyok itt. Awabátban, ahol apám is ott van, csak egy ostoba és tudatlan sivatagi nő voltam. Egy feyagat. A városi nők mindig vihogtak és összesúgtak, amikor megláttak, azok a fedetlen arcú ringyók. És itt még rosszabb minden. Nem értek senkit és engem sem ért meg senki, és minden, de minden más, mint otthon! Még azt sem tudom, hogy mit eszek, varázsételt, bizonyára, mert megszédülök tőle. Itt nem ismerem a tilalmakat és nincs egy pap sem, akit megkérdhetnék, csak varázsló nők, mind fekete és fedetlen arcú. És láttam, hogy ő is hogy nézett rám. Tudod, ki lehet látni a feyag alól! Láttam az arcát. Nagyon jóképű, olyan, mint egy harcos, de ő is csak egy fekete varázsló, aki gyűlöl engem. Ne mondd, hogy nem az, mert tudom, hogy az! És szerintem amikor megtudja a nevemet, akkor ellopja, és arra a sötét helyre küldi a lelkemet.