Szeserah gyászosan vállat vont.
— Segítene, ha megértenéd, amit mond.
— Blablabla-blablabla. Mind így beszélnek.
— És nekik ugyanilyen a mi beszédünk. Ugyan már, hercegnő, hogyan kedvelhetne meg, ha te is csak annyit mondasz neki, hogy blablabla-blablabla? Ide nézz! — felemelte egyik kezét, a másikkal rámutatott, majd kimondta a szót kargádul, azután archikul is.
Szeserah mindkét szót elismételte, kötelességtudó hangsúllyal. Néhány más testrész neve után hirtelen megérezte a megértésben rejlő lehetőséget. Kiegyenesedett ültében. — Hogy mondják a varázslók azt, hogy „király”?
— Agni. Ez az Ősi Nyelv egy szava. A férjem mondta.
Amint kimondta, rádöbbent, hogy most még ostobaság lenne megemlíteni egy harmadik nyelv létezését; de a hercegnő figyelmét nem ez ragadta meg.
— Van férjed? — Szeserah fénylő oroszlántekintettel nézett rá, és elnevette magát. — Ó, mily csodálatos! Azt hittem, papnő vagy! Ó, kérlek, barátom, beszélj róla! Egy harcos? Jóképű? Szereted?
Mikor a király sárkányvadászatra indult, Éger nem tudta, hogyan tovább. Úgy érezte, teljesen haszontalan, jogtalanul maradt a palotában és ette a király ételét, és bűnösnek érezte magát a baj miatt, amit magával hordozott. Nem tudott egész nap a szobájában ülni, kiment hát az utcákra, de a város nagyszerűsége és mozgalmassága megriasztotta, és se pénze se célja nem lévén csak annyit tehetett, hogy gyalogolt, míg el nem fáradt. Visszatért Maharion palotájába, és elcsodálkozott egy pillanatra, hogy a komoly arcú őrök még mindig beengedik. Odabenn a palotakerteket vette célba, ott keresett békét. Remélte, hogy újra találkozik Virgáccsal, de a gyermek nem bukkant fel, és talán jobb is volt így. Éger úgy érezte, nem kellene beszélnie az emberekkel. A halálból felé nyújtott kezek, kinyúlhatnak feléjük is.
A király távozása utáni harmadik napon lement, hogy sétáljon egyet a kerti tavak közt. A nappal igen forró volt, az est csendes és komor. Magával vitte Huzit is és szabadon eresztette, hadd vadásszon bogarakra a bokrok alatt, míg ő egy padon üldögélt a nagy fűzfa mellett, és figyelte a kövér pontyhátak ezüstös-zöldes csillanásait a vízben. Magányos volt és kedvetlen; úgy érezte, a hangok és a felé nyúló kezek elleni védelme egyre gyengül. Mi jó van abban, hogy egyáltalán védekezik ellenük? Miért nem megy oda álmában, egyszer s mindörökké, le azon a domboldalon, befejezve az egészet? Senki sem bánkódna miatta, és halála megóvná a többieket e betegségtől, mit magával hordoz. Elég nekik a sárkányok elleni küzdelem. És ha odamenne, talán újra láthatná Liliomot is.
Ha meghalna, nem érinthetnék meg egymást. A varázslók szerint többé már nem is akarnák megérinteni egymást. Azt mondják, a holtak elfeledik, milyen volt élni. De Liliom felé nyúlt. Először csak egy kicsit. Talán még elég ideig emlékeznek az életre ahhoz, hogy egymásra nézzenek, hogy lássák egymást, még ha nem is érinthetik meg egymást.
— Éger?
Lassan felnézett a mellette álló nőre. Az alacsony, szürke nő, Tenar. Látta az aggodalmat az arcán, de nem tudta, mi bánthatja. Azután eszébe jutott, hogy a lánya, a megégetett lány elment a királlyal. Talán rossz hírek érkeztek. Talán mind meghaltak már.
— Beteg vagy, Éger? — kérdezte Tenar.
Megrázta fejét. Nehéz volt megszólalnia. Hirtelen megértette, milyen könnyű lehet odaát, a másik világban nem beszélni. Nem nézni az emberek szemébe. Zavartalanul létezni.
A nő leült mellé a padra. — Nyugtalannak tűnsz — mondta.
Bizonytalan mozdulattal válaszolt — minden rendben, semmi gond.
— Jártál Gonton a férjemnél, Karvalynál. Hogy van? Vigyáz magára?
— Igen — válaszolta Éger. Próbálta valamivel bővebbre fogni a dolgot: — A lehető legkedvesebb vendéglátóm volt.
— Örülök, hogy ezt hallom — bólintott a másik. — Aggódom miatta. Rendben tartja a házat, mintha ott lennék, de mégis, nem szeretem egyedül hagyni… Elmondanád, kérlek, hogy mit csinált, amíg ott voltál?
Elmondta, hogy Karvaly leszedte a szilvát és elvitte eladni, hogy együtt megjavították a kerítést, és hogy Karvaly segített békésen aludnia.
A nő figyelmesen hallgatta, komoly arccal, mintha ezek a kis dolgok is olyan súlyúak lennének, mint az utóbbi napokban megbeszélt, különleges események — holtak szólítják az élőt, egy lány sárkánnyá változik, sárkányok gyújtják fel a szigeteket nyugaton, szilvát kell szedni, tojást kell venni, és a kerítés is javításra szorult.
És a férfi valóban nem volt bizonyos benne, hogy mi számított jobban, a nagy furcsaságok vagy a köznapi apróságok.
— Bárcsak hazamehetnék — sóhajtott a nő.
— Kívánhatnám ugyanezt, de hiábavaló lenne. Azt hiszem, többé már nem térhetek haza. — Nem tudta, miért mondta ezt, de hallván saját hangját és szavait, nem kételkedett az igazukban.
A nő egy percig csak nézett rá, csendes szürke szemekkel, és nem kérdezett vissza.
— Bár kívánhatnám, hogy a lányom is hazatérjen velem — mondta azután —, de ez is hiábavaló lenne. Tudom, hogy mennie kell tovább. De nem tudom, merre.
— Elmondod, miféle ajándékkal bír ő, miféle lány ő, hogy a király érte küldetett, és magával vitte, hogy sárkányokkal találkozzon?
— Ó, ha tudnám ki vagy mi ő, el is mondanám — válaszolt Tenar, hangja telve bánattal és szeretettel és keserűséggel. — Nem a született leányom, ahogy azt már sejtetted vagy tudhattad is. Kisgyermekként került a házhoz, megmentve a tűztől, de épp csak, és sohasem teljesen… Amikor Karvaly visszatért hozzánk, akkor az ő lányává is vált. És ő mindkettőnket megmentett a kegyetlen haláltól, szólítva egy sárkányt, Kalesszint, más néven a Legvénebbet. És a sárkány a lányának nevezte Tehanut. Így lett ő leánya egyszerre többeknek és senkinek, megmentve a tűztől, de nem a fájdalomtól. Hogy ki is ő valójában, azt nem tudom. De azt kívánom, bár itt lehetne velem, biztonságban!
Éger biztatni akarta, de neki magának is biztatásra lett volna szüksége.
— Mondj még valamit a feleségedről, Éger! — kérte Tenar.
— Nem tudok — válaszolta amaz végül a csendben, amely az imént ereszkedett rájuk. — Mondanék, ha tudnék, Tenar úrnő. De olyan fáradt vagyok már, aggódom és félek az estétől. Próbálok Liliomra gondolni, de csak a sötét sivatagot látom, ahogy lejtői ereszkednek le és le, és őt nem látom ott. Minden róla szóló emlékem, ami olyan volt nekem, mint a víz és a lélegzet, eltávozott arra a kiszáradt helyre. Semmim sem maradt.
— Sajnálom — suttogta a nő, és ismét hallgatásba burkolóztak. Mélyült az alkony. Mozdulatlanul, melegen. A palota fényei átragyogtak a faragott ablaktáblákon és a fűzfa csendes, lehajló lombozatán.
— Valami történik — szólalt meg újra Tenar. — Valami nagy változás a világban. Talán semmi sem maradhat a miénk, amit valaha magunkénak tudtunk.