Éger felnézett az elsötétedő égre. A palota tornyai bátran szálltak szembe a közelgő éjszakával, a márvány és az alabástrom magához gyűjtött minden fényt, ami még maradt nyugaton. A férfi tekintete a kardpengét kereste a legmagasabb torony tetején, és meglátta halovány ezüstjét. — Nézd! — mutatott fel. A kard hegyén, mint gyémánt vagy vízcsepp, egy csillag ragyogott. Miközben nézték, a csillag lassan továbbhaladt és elszakította magát a kardhegytől, egyenesen fölfelé emelkedett.
Sürgölődés kélt a palotában, és a falain kívül egyformán, hangok; felharsant egy kürt éles, parancsoló szólítása.
— Visszatértek — szólt Tenar, és felállt. Izgatottság töltötte meg a levegőt, és Éger is felemelkedett ültéből. Tenar besietett a palotába, ahonnan láthatta a kikötőt. Mielőtt magához hívta Huzit, Éger újra felnézett a kardra, amely már csak haloványan csillámlott ugyan, de a csillag még ott fénylett magasan felette.
A fülledt nyári éjjelen a Delfin beúszott a kikötőbe, sietősen, vitorláit varázsszél dagasztotta. A palotában senki sem várta még vissza a királyt, de távolléte alatt minden a megszokott módon folytatódott, és készen állt a fogadására. A rakpartot azonnal ellepték az udvaroncok, a szolgálaton kívül lévő katonák és a városi polgárok, hogy üdvözöljék. A dalnokok és hárfások csak arra vártak, hogy hallják a sárkányok elleni harc és győzelem történetét, és gondolatban már írták is balladáik első sorait.
Ám csalódniuk kellett: a király és társasága egyenesen a palota felé vette az irányt, és a hajóról partra lépő katonák és matrózok csak annyit mondtak: — Felmentek az Onneva mentén, és két napon belül visszatértek. A mágus egy madárral üzent utánunk, merthogy akkor már Öbölszájnál jártunk, eredetileg ugyanis úgy volt, hogy Déli Kapu kikötőjében találkozunk velük. Visszamentünk hát, és már ott vártak ránk a folyótorkolatnál mind, sértetlenül. De láttuk a felégetett erdők füstjét, a Faliorn déli lábainál.
Tenar is lesietett a rakpartra, és Tehanu egyenesen odament hozzá. Szorosan megölelték egymást. Ám ahogy sétáltak felfelé az utcákon a fények és örvendező hangok között, Tenar még mindig arra gondolt: Megváltozott. Ő is megváltozott. Sohasem jön haza.
Lebannen az őrei gyűrűjében lépdelt. Feszült, energiával telt mozdulataival fejedelmi látványt nyújtott, harciasnak és pompázatosnak tűnt. — Vandór-Akbé! — kiáltotta a nép a látványtól meghatottan. — Mórred fia! — A palota lépcsőjén megállt, és szembefordult a tömeggel. Igen erőteljes hangja volt, ha úgy akarta, és most az első szóval lecsendesítette a csődületet. — Halljátok hát, Enyhely népe! Gont Leánya beszélt érettünk egy vezetővel a sárkányok közül. Fegyverszünetet ígértek. Egyikük eljő hozzánk. Egy sárkány jön el ide, a városunkba, Maharion palotájához. Nem pusztítani, egyezkedni kíván. Eljött az idő, amikor embernek és sárkánynak találkoznia és beszélnie kell. Ezért mondom: amikor a sárkány eljő, ne féljétek, ne küzdjetek ellene, ne meneküljetek előle, hanem üdvözöljétek a Béke Jelében! Üdvözöljétek ugyanúgy, ahogyan egy nagyurat üdvözölnétek, ki békével jön és messziről! És ne rettegjetek! Megvédelmez mínket Vandór-Akbé kardja, Elfáran Gyűrűje és Mórred neve. És a magam nevében megígérem, hogy míg élek, saját kezemmel védelmezem ezt a várost és birodalmat!
Lélegzetvisszafojtva hallgatták. Szavait az öröm és a megkönnyebbülés kiáltásai követték, ahogy megfordult és belépett a palota kapuján. — Gondoltam, jobb figyelmeztetni őket — mondta Tehanunak megszokott, csendes hangján, és a lány bólintott. A király úgy beszélt hozzá, mint egy bajtárshoz, és Tehanu is ennek megfelelően viselkedett. Tenar és a köröttük fontoskodó udvaroncok, jól látták e változást.
Lebannen parancsot adott a teljes tanács összehívására, reggelre, a negyedik órába. Azután — amikor mind szétszéledtek — Tenarhoz lépett. — Ő védelmez meg minket — mondta a távozó Tehanu után nézve.
— Egyedül?
— Ne féltsd! Egy sárkány lánya és egy másik sárkány húga. Oda is elmehet, ahová mi sohasem. Ne féltsd őt, Tenar!
Tenar bólintással fogadta el a szavak igazát. — Köszönöm, hogy biztonságban visszahoztad — mondta. — Legalábbis egy időre.
Arrébb léptek a többiektől, be a palota nyugati szárnyába vezető folyosóra. Tenar felnézett a királyra, és így szólt: — Beszélgettem a hercegnővel a sárkányokról.
— A hercegnő — visszhangozta a király közömbös arccal.
— Van neve is. Nem mondhatom meg, mert úgy hiszi, arra használnád, hogy elpusztítsd a lelkét.
Lebannen összevonta szemöldökét.
— Hur-át-Hurban is vannak sárkányok. Kicsik, ezt mondta, és szárnyatlanok, és nem beszélnek. De szentek. Ők a halál és az újjászületés szent jelképei. Eszembe juttatta, hogy a halált követően az én népem nem ugyanoda kerül, ahová a te néped. A kiszáradt földeket, melyekről Éger beszélt, az én népem nem ismeri. Sem a hercegnő, sem én, sem a sárkányaink.
Lebannen vonásain az óvatos tartózkodás átadta helyét a feszült figyelemnek. — Kóbor kérdései Tehanuhoz — mondta ki halkan gondolatát. — Ezek lennének a válaszok?
— Csak azt mondom, amit a hercegnő elbeszélt, és amit mindez eszembe juttatott. Éjjel szót váltok Tehanuval ezekről a dolgokról.
A férfi töprengve összeráncolta homlokát, azután arca kisimult. Lehajolt és arcon csókolta Tenart, majd jó éjt kívánt neki. Elindult a lakosztálya felé, és a nő csak nézett utána. Lebannen mindig szívet melengetőn elkápráztatta, de nem tudta elvakítani. Még mindig tart a hercegnőtől, gondolta.
A trónterem volt Maharion palotájának legvénebb helyisége. Tengerszülötte Gemalnak, Ilien hercegének csarnokaként vált ismeretessé, aki Enyhely királyává vált, és akinek leszármazottja volt Heru királynő, és így a királynő fia, Maharion is. Ahogy az enyhelyi dal szóclass="underline"
E csarnok köré építették Gemal utódjai a hatalmas palotát egy évszázad alatt, majd végül Heru és Maharion emeltették az Alabástromtornyot, a Királynő Tornyát és a Kard Tornyát.
Ezek még álltak, ámbár Enyhely népe makacsul csak Megújult palotának nevezte az épületegyüttest mindazon hosszú századokon keresztül, amelyek Maharion halála óta elteltek. Igen öreg volt már és félig romokban hevert, amikor Lebannen trónra lépett. Szinte teljes egészében és régi pompájában felújíttatta. A Belső Szigetek kereskedői örültek a királynak és a törvényeknek, melyek újfent megvédelmezték őket és áruikat. Eleve megemelték az állami bevételeket, de még emellett is pénzt és különféle vállalásokat ajánlottak fel. Lebannen uralkodásának első néhány esztendejében még az általános kereskedői sirám sem hangzott el, hogy az adózás tönkreteszi az üzletet, és a gyermekeiknek nélkülöznie kell. Így a király megújíthatta a Megújult palotát, talán még nagyszerűbbé tette azt, mint valaha. De a tróntermet — bár a tartógerendás mennyezetet kijavították, a kőfalakat újravakolták, a keskeny és magas ablakokat újraüvegezték — mégis meghagyta régi egyszerűségében.
Végig a hamis dinasztiák rövid idejében, a zsarnokok és bitorlók és kalózhercegek Sötét Esztendeiben, végig a törekvők viszályai alatt, a királyság trónja a hosszú helyiség végében állt: fa karszék magas támlával, egy egyszerű kőemelvényen. Valaha arannyal borították be, ám ez már rég volt; a kis aranyszegek kis hasadékokat hagytak a fában mindenhol, ahonnan kitépték őket. A selyempárnákat és selyemkárpitot ellopták vagy moly és egér és penész rágta szét. Régi mivoltát semmi sem mutatta már, kivéve a helyet, ahol állt, és a kicsiny faragványt a támlán, a szálló kócsagot berkenyeággal a csőrében. Ez volt az Angládház címere.