Az ama házból származó király nyolcszáz esztendővel ezelőtt érkezett Angládról Enyhelyre. Ahol Mórred széke áll, így mondják, ott van a királyság is.
Lebannen megtisztíttatta, kijavíttatta és kicseréltette a korhadó részeket, beolajoztatta és sötét selyemfa színre pácoltatta, de festetlen hagyta, aranyveret nélkül, csupaszon. A vagyonosabbak némelyike, aki a palota gazdagságát jött megcsodálni, panaszkodott a trónterem és a trón miatt. — Mint egy tanyaház. — Így beszéltek. — Mórred széke, vagy egy paraszt díszes ülőkéje? — kérdezték.
Némelyiküknek a király így válaszolt: — Hová lenne a királyság tanyák nélkül, amelyek etetik a nemeseket, és parasztok nélkül, akik megtermelik a gabonát? — Mások szerint úgy mondta: — Az arany és selyem cicomáktól, vagy a kő és a fa erejétől áll szilárdabban a királyság? — Megint mások úgy emlékeznek, nem mondott többet annál, hogy ő így szereti. És minthogy az ő fenséges feneke ült azon a párnázatlan trónon, így semmiképpen sem lehetett bírálóié az utolsó szó.
E magas mennyezetű, komor csarnokban, a késő nyár tengeri ködével telített hűvös reggelek egyikén gyűlt össze a királyi tanács: kilencvenegy férfi és nő, avagy száz, ha mind eljöttek volna. Személyesen választotta ki őket a király, így némelyikük a Belső Szigetek főnemességét és hercegi házait képviselte, esküdt vazallusait a koronának; mások a Szigetvilág egyéb részeinek nevében beszéltek; megint másokat a király az állam megbízható tanácsosának talált vagy remélt. Voltak ott kereskedők, hajósok, Nagy Kapu és más, az Éa-tenger és a Legbenső-tenger körüli nagy kikötők különféle rétegeinek képviselői. Mindannyian nagyszerűek fontosságuk tudatában, és sötét, nehéz selyemtalárjaikban. Ott voltak az iparoscéhek mesterei is, mind simulékony és ravasz alkuszok, s kiemelkedett közülük egy fakó tekintetű, nehézkezű nő, a rosszáni bányászok főnöke. Voltak ott kútfői mágusok, mint Ónix, szürke köpönyegben és fabotokkal. Volt ott egy pálni mágus is, Szeppel mesternek nevezték, akinél nem volt bot, és akit az emberek többnyire kerültek, bár épp eléggé jóindulatúnak tűnt. Voltak ott nemes asszonyok, fiatalok és idősek, a fejedelemségekből és a hűbérbirtokokról, némelyikük Lorbanery selymeibe és homok-szigeteki gyöngyökbe öltözve. Ketten külszigetiek, testesek, egyszerűek, de mégis méltóságosak, egyikük Harish-ról, másikuk Tüzesről, hogy a Keleti Peremvidék népének nevében beszéljenek. Volt ott néhány költő, néhány tanult ember Éa és az Angládok régi iskoláiból, és számos kapitány a katonaságtól és a király hajóiról.
Mindezen színes társaságot a király válogatta össze. Két vagy három esztendő elteltével további szolgálatra kéri vagy köszönettel és tisztelettel hazaküldi őket, és talál valakit a helyükre. Minden törvényt és adót, minden trón elé hozott ügyet velük beszélt meg, tanácsukat kérve. Azután szavazhattak Lebannen előterjesztéseiről, amit csak a többség beleegyezésével fogadtak el. Voltak olyanok, kik szerint a tanácstagok csupán a király bábjai és ölebei, és akár igazuk is lehetett volna. Ám többnyire akkor cselekedett, ha beleegyeztek. Gyakran nem is fejezte ki véleményét, és hagyta a tanácsot önállóan dönteni. Sok tanácstag gondolta úgy, hogy ha elég érvet hoz fel ellenfeleivel szemben, és sikerül megegyezésre jutnia a többiekkel, akkor a királyt is meggyőzheti igazáról. Így hát a tanács különféle területekről jövő és különféle testületekbe tartozó tagjainak vitái gyakran heves versengéssé váltak, és egyetlen ülés alatt a királyt többször is meggyőzték, megcáfolták és leszavazták. Jó diplomata volt, de középszerű politikus.
Úgy találta, a tanács jól szolgálja őt, és a hatalmon lévők mind tisztelték ezt a módot. A köznép nem sok figyelmet fordított rájuk. Reményeiket és hitüket a király személyébe vetették. Ezer ének és ballada szólt Mórred fiáról, a hercegről, aki sárkányháton lovagolt ki a halál birodalmából a napfényre, Szorra hőséről, Szeriád kardjának hordozójáról, a Berkenyefáról, Anglád Magas Kőriséről, a szeretett királyról, aki a Béke Jele alatt uralkodik. Ámde nehéz volt nemes énekeket költeni a tanácsnokokról, akik a hajózási adókról vitáznak.
Nem megénekelve vonultak hát be és foglalták el helyüket a párnázott padokon, a párnázatlan trónnal szemben. Újra felálltak, amikor a király belépett. Vele jött Gont Leánya, akit a legtöbben már láttak azelőtt, így külseje nem okozott meglepetést. Mögöttük egy sovány férfi jött kifakult fekete öltözékben. — Úgy néz ki, mint valami falusi varázsló — mondta egy kereskedő Kamery szigetéről a mellette álló úti hajóácsnak, aki így válaszolt: — Nem kétséges. — Hangsúlya lemondó-megbocsátó volt. A királyt a tanácsosok többsége szerette, vagy legalábbis kedvelte; mindenesetre ő adott hatalmat a kezükbe, és ha nem is érezték kötelezőnek, hogy hálálkodjanak ezért, legalábbis tisztelték a döntéseit.
Ebéa idős úrnője késve sietett be, és Szége herceg, aki a szokásrend felett elnökölt, épp engedélyt adott a tanácstagoknak, hogy leüljenek. Mindenki helyet foglalt. — Halljátok a királyt! — szólt Szége, és mind elcsendesedtek.
Lebannen elmondta — és sokan így kaptak először valós híreket ez ügyekben, hogy a sárkányok megtámadták Enyhely nyugati földjeit, és ő odalátogatott Gont Leányával, Tehanuval, hogy egyezkedjen velük.
Bizonytalanságban tartotta őket, amíg a sárkányok kezdeti támadásairól beszélt a nyugati szigeteken, és röviden elmesélte Ónix történetét a lányról, aki sárkánnyá változott a Kútfő-hegyen. Emlékeztette őket, hogy Tehanut lányának tartja a Gyűrűs Tenar és Kútfő legutóbbi főmágusa, és ugyanúgy a sárkány Kalesszin is, az ki hátán röptette el a királyt Magadorról.
Végül elbeszélte, hogy mi történt a Faliorn-hegység hágóján, hajnalban, egy nappal korábban.
Így fejezte be: — Az a sárkány elvitte Tehanu üzenetét Pálnra, Orm Iriánnak, ki mostanra már bizonyosan útban van errefelé, azonban háromszáz vagy még több mérföldet kell megtennie. De a sárkányok gyorsabbak, mint bármely hajó, akár világszéllel, akár varázsszéllel hajtva. Orm Irián bármikor megérkezhet.
Az első kérdést Szége herceg tette fel, tudván, hogy a király szívesen fogadja: Mit remélsz nyerni, nagyuram, a sárkányokkal való egyezkedéstől?
Azonnal megkapta a választ: — Többet, mint amennyit az ellenük vívott harccal valaha is nyernénk. Nehéz kimondani, de ez az igazság: e hatalmas lények haragja ellenében, ha csakugyan ellenünk fordulnának bármennyien is, nincs hatásos védelmünk. A bölcseink szerint talán csak egyetlen hely állhatná a támadásaikat, ez pedig Kútfő. És Kútfőn is talán csak néhány olyan ember van, aki úgy nézhet szembe egy sárkány haragjával, hogy nem vész oda maga is. Így hát inkább próbáljuk fellelni dühük okát, és annak megszüntetése által teremtünk újra békét.
— Csak állatok! — szólt Fennút idős ura felháborodottan. — Az ember nem érvel állatokkal szemben, nem köt békét velük!