— Talán nincs nálunk Vandór-Akbé kardja, amely megölte a Nagy Sárkányt? — kiáltott egy fiatal tanácsnok.
Rögtön válaszolt is rá egy másik hang: — És ki sújtotta agyon Vandór-Akbét?
A tanácsbeli vita kezdett zajongássá válni, bár Szége herceg szigorú rendet tartott, és senkinek sem hagyta, hogy közbevágjon, vagy többet beszéljen a kétperces homokóra egy fordításánál. A fecsegést és a sugdolózást mindig hamar félbeszakította a herceg ezüstvégű botjának koppanása, és az, hogy szólította a következő felszólalót. Ezért aztán mind gyorsan beszéltek és oda-vissza kiáltoztak, így minden kimondandó dolog és számos felesleges szó is elhangzott és cáfolatot nyert és kimondatott újfent. Többnyire azon vitatkoztak, hogy viseljenek-e háborút, harcoljanak-e a sárkányok ellenében, legyőzhetik-e őket?
— Egy csapat íjász a király egyik hadihajóján úgy leszedné őket, mint a kacsákat! — kiáltott fel egy forróvérű gázlóri kereskedő.
— Megalázkodnánk oktalan bestiák előtt? Hát egyetlen hős sem maradt már köztünk? — kérdezte O-sziget fenséges úrnője.
Erre Ónix csattant fel élesen: — Oktalanok? A Teremtés Nyelvét beszélik, amelyben hatalmunk és művészetünk lényege rejlik. Csak annyira bestiák, mint mi magunk! Az emberek is csak beszélő állatok!
Egy hajóskapitány, idős, sokat látott férfi vágott vissza: — Akkor talán nem nektek, varázslóknak kellene beszélnetek velük? Minthogy ti ismeritek a nyelvüket, és talán osztoztok a hatalmukban is!? A király egy fiatal, tanulatlan lányt emlegetett, aki sárkánnyá változott. De a mágusok önszántukból felvehetik ezt a formát, nem? Talán Kútfő mesterei nem tudnak egyenlő esélyekkel beszélni vagy harcolni is a sárkányok ellen, ha szükséges?
A pálni varázsló felállt. Alacsony férfi volt, lágy hanggal. — Egy teremtmény alakjának felvétele azt jelenti, kapitány, hogy eggyé válunk azzal a teremtménnyel — kezdte udvariasan. — Igen, a mágus kinézhet sárkánynak. De az igaz változás veszélyes művészet. Főként mostanság. A nagy változások közepette egy kicsiny változás olyan, mint lehelet a szélben… De van közöttünk valaki, kinek nem szükséges a művészethez folyamodnia, mégis jobban beszél a sárkányok nyelvén, mint bármely más ember. Ha akar egyáltalán beszélni érettünk.
Erre Tehanu felemelkedett az emelvény lábánál fekvő padról. — Akarok. — Csak ennyit szólt és visszaült.
Ettől egy hosszú pillanatig mélységes csend telepedett a tárgyalóteremre, de hamarosan újra belemelegedtek.
A király hallgatta őket, s nem szólt. Meg akarta ismerni a népe véleményét és temperamentumát.
Azok a kedves ezüstharsonák odafenn a Kardtorony balkonján eljátszották minden szólamukat négyszer, világgá kiáltva ezzel a hatodik óra, a délidő elérkeztét. A király felállt, és Szége herceg bejelentette az ülés felfüggesztését a délután első órájáig.
Friss sajtból, nyári gyümölcsökből és zöldségekből álló ebédet tálaltak fel, Heru királynő tornyának egyik helyiségében. Ide hívta meg Lebannen Tehanut és Tenart, Égert, Szégét és Ónixot; és Ónix a király engedélyével magával hozta a pálni varázslót, Szeppelt is. Leültek és ettek, keveset beszélve és azt is halkan. Az ablakokon keresztül látták a kikötő egészét és az öböl északi partvonalát, ahogy szürkés homályba vész az, ami lehetett a reggeli köd maradványa ugyanúgy, mint a nyugaton lángoló erdők erre tévedt füstje.
Égert még mindig zavarta, hogy a király bensőséges ismerői között tartózkodik, s még a tanácsülésre is bevitték. Mit kezdjen ő a sárkányokkal? Sem harcolni nem képes ellenük, sem beszélni nem tud velük. Már az ily hatalmas teremtmények létezésének gondolata is egyszerre volt számára nagyszerű és idegen. A tanácstagok dacos büszkesége és hencegése csupán kutyaugatásnak tűnt mellette. Egyszer látott egy fiatal kutyát a tengerparton, amely csak csaholt és csaholt az óceánra, futkosva bele-beleharapott a kisimuló hullámokba, végül vizesen, behúzott farokkal menekült ki a szárazra.
Annak viszont örült, hogy Tenar mellett lehetett, aki könnyített szívén, és akit igencsak megkedvelt kedvességéért és bátorságáért. Most úgy találta, hogy Tehanuval is egész jól kijön.
Torz sebhelye miatt úgy tűnt, mintha a lánynak két arca lenne. Éger még nem látta egyszerre mindkettőt, mindig csak az egyik oldalt. Ő azonban hozzá volt szokva az ilyesmihez, így ez nem hozta zavarba, mint oly sokakat az udvarban. Édesanyja arcát félig eltakarta egy borvörös anyajegy, Tehanu őrá emlékeztette.
A lány most kevésbé tűnt nyugtalannak és zavartnak. Csendesen ült és néhányszor tartózkodó barátságossággal megszólította Égert, aki mellette kapott helyet. A férfi úgy érezte, őhozzá hasonlóan a lány sem saját akaratából van ott, hanem mert lemondott a választás lehetőségéről, és kényszerűen követ egy olyan utat, amelyet nem is fog fel teljesen. Talán az ösvényeik együtt haladnak, legalábbis egy ideig. Ez a gondolat felbátorította. Csak annyit tudott, hogy valamit meg kell tennie, valami elkezdődött és be kell fejeződnie, és úgy érezte, hogy bármi legyen is ez, szívesebben teszi meg a lánnyal az oldalán, mint nélküle. Talán Tehanu is vonzódik őhozzá, valamiféle hasonló magányosság okán.
De a lány szavai nem merültek a dolgok ily mélységeibe. — Atyám adott neked egy macskát — szólította meg a férfit, amikor felkeltek az asztal mellől. — Moha nénétől van?
Éger bólintott, mire a lány megkérdezte: — A szürke?
— Igen.
— Az volt a legjobb macska az alomból.
— Itt csak elhízik a kislány.
Tehanu habozott, azután kissé bátortalanul jegyezte meg: — Szerintem fiú.
Éger azon kapta magát, hogy elmosolyodik. — Jó társ. Egy matróz elnevezte Huzinak.
— Huzi — ismételte a lány, és elégedettnek tűnt.
— Tehanu! — szólította meg ekkor a király. Addigra már leültek az egyik ablakfülkében. — Szándékosan nem kértelek meg a tanács előtt, hogy beszélj Karvaly nagyúr kérdéseiről. Nem jött el az ideje. Itt megfelelő az idő és a hely?
Éger a lányt figyelte. Amaz a választ fontolgatta. Egyszer anyjára pillantott, aki a király mellett ült, de nem kapott sem támogatást, sem elutasítást.
— Inkább itt beszélnék róluk — válaszolt rekedtes hangján. — És talán Hur-át-Hur hercegnője előtt.
Rövid szünet elteltével a király kedvesen megkérdezte: — Küldessek érte?
— Nem szükséges, majd magam látogatom meg. Később. Valójában nincs sok mondanivalóm. Atyám azt kérdezte, Kik mennek a kiszáradt földekre? És anyámmal beszéltünk erről. És azt tudjuk, hogy az emberek odajutnak. De vajon a vadak is? Repülnek ott madarak? Vannak ott fák vagy növekszik fű? Éger, te láttad.
Meglepetésében a férfi csak annyit tudott kinyögni: — Van… van fű a kőfalnak ezen az oldalán, de az is halottnak tűnik. A falon túl nem tudom.
Tehanu a királyra nézett. — Te átkeltél azokon a földeken, nagyuram.
— Nem láttam vadakat, madarakat, vagy bármely növekvő dolgot.
Éger közbevetette: — Karvaly nagyúr szavai szerint: csak por és kő.
— Úgy vélem, más teremtmény nem kerül oda halála után, csak az ember — mondta Tehanu. — De nem mindenki. — Újra anyjára nézett, és most kitartott, nem fordította el tekintetét.
Tenar értette a kimondatlan kérést: — A kargok olyanok, mint az állatok. — Hangja száraz volt, érzelem nem csendült benne. — Azért halnak meg, hogy újjászülessenek.
— Ez csak babonabeszéd! — vágta rá Ónix. — Bocsáss meg, úrnő, de te magad… — Itt szünetet tartott.