— Már nem hiszek benne — válaszolta Tenar —, hogy ahogyan mondták Arha vagyok, aki örökkön újjászületik, végtelenül ugyanazon lélekként és ugyanabban a formában, és így halhatatlan. Úgy vélem, amikor meghalok, mint minden halandó lény újra egyesülök a világ lényegével, esszenciájával. Akárcsak a fű, a fák, az állatok. Az emberek csupán beszélő állatok, uram, ahogyan magad is mondtad.
— De beszéljük a Teremtés Nyelvét! — ellenkezett a mágus. — Ha megtanuljuk a szavakat, melyekkel Tritán a világot teremtette, magát az élet nyelvét, akkor megtaníthatjuk lelkünket arra, hogyan győzze le a halált.
— Azt a helyet, ahol csak por és árnyak vannak, te győzelemnek nevezed? — Tenar hangja most nem volt oly jellegtelen, tekintete villámlott.
Ónix dühödten pattant fel, de nem szólt.
A király avatkozott közbe. — Karvaly nagyúr feltett egy második kérdést is — mondta. — A sárkányok is átlépik a kőfalat? — Tehanura nézett.
— Ezt is megválaszoltam az imént — mondta a lány —, ha a sárkányok csupán beszélő állatok. Az állatok nem kerülnek a kiszáradt földekre. Látott ott mágus sárkányt valaha? Vagy te, nagyuram? — Először Ónixra nézett, azután Lebannenre. Ónix csak egy pillanatig töprengett, mielőtt válaszolt volna: — Nem.
A király meglepetten nézett. — Hogy lehet, hogy erre sohasem gondoltam? — mondta. — Nem, egyet sem láttunk. Azt hiszem, ott nincsenek sárkányok.
— Nagyuram! — szólította meg Éger, hangosabban, mint eddig bármikor, ha megszólalt a palotában. — Egy sárkány! — Már arccal az ablaknak fordulva állt, és kifelé mutatott.
Mind odafordultak. Az Enyhely-öböl felett egy sárkány közeledett az égen, sebesen nyugat felől. Hosszú, lassan csapkodó szárnyai vörös-arany színben csillogtak. Mögötte füstcsík lebegett egy ideig, mielőtt szertefoszlott a vibráló nyári légben.
— Akkor hát — mosolyodott el a király —, melyik szobát készíttessem elő a vendégünknek?
Úgy beszélt, mint aki jól szórakozik. De amikor látta a sárkányt megfordulni és körözve közelíteni a Kardtoronyhoz, pillanatok alatt kisietett a helyiségből, le a lépcsőkön. Kiáltozott az őröknek és megelőzte őket a termekben és az ajtóknál, így elsőként lépett ki a fehér torony alatti teraszra.
A terasz egy különterem teteje volt, márvány burkolattal és hosszú mellvéddel. A Kardtorony egyenesen vele szemben emelkedett, és mellette a Királynő Tornya állt. A sárkány ide szállt le, és épp összezárta szárnyait hangos, fémes zörgés kíséretében, amikor a király kiért. Ahová leérkezett, karmai barázdákat vájtak a márványba.
A hosszú, aranypikkelyes fej hirtelen odafordult. A sárkány a királyra nézett. A király inkább lenézett maga elé, nem találkozott a tekintetük. De egyenesen állt, és tisztán beszélt. — Üdvözöllek, Orm Irián! Lebannen vagyok.
— Agni Lebannen — válaszolt az erőteljes, sziszegő hang, üdvözölve őt, ahogyan Orm Embar üdvözölte valaha régen a legtávolibb nyugaton, még mielőtt királlyá lett.
Mögötte Ónix és Tehanu érkezett futva a teraszra, néhány őr kíséretében. Az őrök egyike előrántotta kardját, és Lebannen látta, hogy a Királynő Tornyának egyik ablakában egy másik őr felajzott íjjal áll, nyílvesszejének hegye a sárkány mellkasára mutat. — Tegyétek el a fegyvereiteket! — kiáltotta olyan hangon, hogy a tornyok megremegtek. A mellette álló őr oly sietséggel engedelmeskedett, hogy majdnem elejtette a kardját, de a lövész vonakodva eresztette le az íjat, nem szívesen hagyta védtelenül urát.
— Medeu — suttogta Tehanu, mikor Lebannen mellé ért. Tekintete kitartón a sárkányra szegeződött. A nagyszerű teremtmény feje arrébb mozdult, és a csillogó, ráncos pikkelykeretbe foglalt nagy, borostyánsárga szemek közömbösen néztek vissza rá.
A sárkány megszólalt.
Ónix megértette és elmormolta a királynak, amit mondott, és amit Tehanu válaszolt. — Kalesszin leánya, húgom! — Így szólt. — Nem repülsz.
— Nem tudok változni, nővérem — válaszolta Tehanu.
— Tegyem én?
— Egy időre, ha nem bánod.
És azután a teraszon és a tornyok odatekintő ablakaiban állók a legkülönösebb dolgot látták, ami valaha is elébük került, éltek bármennyit is ez ideig a varázslás és a csodák világában. Nézték a sárkányt, az óriási teremtményt, melynek pikkelyes hasa és tüskés farka végignyújtózott a terasz felén, és amelynek vörös szarvú feje, a királyénál kétszer magasabbra emelkedett. S látták, ahogy lehajtja nagy fejét és megremeg olyannyira, hogy szárnyai cimbalmokként csengnek oldalán. Mély orrlikaiból nem füst, hanem pára csap ki, elfelhőzve alakját, áttetszőn, mint a sűrű köd vagy a karcos üveg; azután eltűnt. A déli nap lecsapott a meghasadt, összekarcolt fehér kövezetre. Volt sárkány, nincs sárkány. Egy nő állt ott helyette. Tízlépésnyire a királytól és Tehanutól. Ott állt, ahol a sárkány szíve lehetett azelőtt.
Fiatal volt, magas, erős alkatú, sötét bőrű, sötét hajú, egy falusi lány ingét és nadrágját viselte, mezítlábasan. Mozdulatlan állt, mintha összezavarodott vagy megrémült volna valamitől. Lenézett a testére. Felemelte kezét, és azt is megnézte. — Milyen kicsik! — szólt a köznyelv szavaival, és felnevetett. Tehanura nézett. — Olyan, mintha ötesztendős korom cipőit húznám fel újra — mondta.
A két nő egymás felé indult. Egyfajta méltósággal vagy tekintélyességgel, ahogyan a teljes fegyverzetüket viselő harcosok tisztelegnek egymásnak, vagy ahogyan hajók találkoznak a tengeren. Megölelték egymást. Nem volt szoros ez az ölelés, de eltartott néhány pillanatig. Azután elengedték egymást, és a királyra néztek.
— Irián úrnő — mondta ő, és meghajolt.
A lány csodálkozónak tűnt, és valamiféle vidéki pukedlivel válaszolt. Amikor felnézett, a király látta, hogy a lány szemei borostyánszínűek. A férfi azonnal félrenézett.
— Ilyen álca alatt nem lehetek ártalmadra — intett a lány egy széles, fehér mosollyal. — Fenség! — tette hozzá utólag, ahogy próbált udvarias lenni.
Lebannen újra meghajolt. Most ő tűnt meghökkentnek. Tehanura nézett, azután Tenar felé fordult, aki ekkor lépett ki a teraszra, Égerrel az oldalán. Senki sem szólalt meg.
Irián tekintete találkozott Ónixéval, aki szürke köpönyegében állt ott, közvetlenül a király mögött, és a lány arca ismét felderült. — Kútfőről jöttél — szólította meg a varázslót —, uram? Ismered a formamestert?
Ónix meghajolt, majd igenlőn bólintott. Ő is távol tartotta tekintetét a lányétól.
— Jól van? Még mindig a fái között sétálgat?
A mágus ismét csak bólintott.
— És a kapusmester, és a gyógyfüvesmester, és Kurremkarmerruk? Ők voltak a barátaim, ők álltak mellém. Ha visszamégy, add át szeretettel és tisztelettel telt üdvözletemet, kérlek!
— Természetesen! — válaszolta a varázsló.
— Itt van anyám is — mondta Tehanu halkan Iriánnak. — Atuani Tenar.
— Gonti Tenar — mondta Lebannen sajátos csengéssel a hangjában.
Őszinte csodálkozással nézve Tenarra, Irián így szólította meg: — Te hoztad el a Rúnagyűrűt a fakó népség földjéről, a főmágus oldalán?
— Így történt — válaszolt Tenar hasonlóan őszinte tekintettel.
Felettük, a Kardtornyot körbefogó balkonon, közel a torony csúcsához, mozgolódás kélt: a harsonások készültek, hogy kikiáltsák az első órát. Persze, korábban mind ott gyűltek össze az erkély déli részén, amely arra a bizonyos teraszra nézett, és bámulták a sárkányt. Arcok kukucskáltak ki a palota tornyainak minden ablakán, és a hangok zúgása az utcákon olyan volt, mintha áradat közeledett volna.