— Amikor kikiáltják az első órát — szólt Lebannen —, a tanács újra összeül. A tanácstagok láthatták az érkezésed, hölgyem, avagy biztosan hallottak már róla. Javaslom, ha nincs ellenedre, menjünk egyenesen a trónterembe és hagyjuk, hadd bámuljanak meg! És ha szólni kívánsz hozzájuk, ígérem, hogy meghallgatnak majd.
— Rendben — válaszolta Irián. Egy pillanatra valami megfontolt, hüllőszerű érdektelenség sugárzott belőle. Amint megmozdult, ez eltűnt, és már csak egy magas, fiatal leányzónak tűnt, aki esetlenül lépdelt, és mosolyogva szólt Tehanuhoz: — Felszállhatnék, mint egy szikra. Nem érzem a súlyomat!
A torony tetején megszólalt a négy harsona nyugatra, északra, keletre és délre. Egy ötszáz esztendős barátnak elvesztése feletti sirámének, első szólamát fújta.
Egy pillanatra a király visszaemlékezett arcára annak a férfinak, Vandór-Akbénak, ahogy ott állt Magador partján, sötét tekintettel, bánatosan, halálosan megsebesítve, az őt elpusztító sárkány csontjai között. Lebannen különösnek érezte, hogy elméje ily távoli képet idéz egy ilyen pillanatban. Bár mégsem volt ez különös, minthogy élők és holtak, emberek és sárkányok mind-mind közeledtek egymáshoz valamely esemény folytán, melyet nem látott előre.
Megállt, amíg Irián és Tehanu utolérte. Miközben belépett velük a palotába, így szólt: — Számos dolgot szeretnék kérdezni tőled, Irián úrnő, de amitől népem tart, és amit a tanács is tudni szeretne, hogy néped talán háborúzni szándékozik, és ha igen, miért?
A lány bólintott, súlyos, határozott bólintással. — Elmondom nekik, amit tudok.
Mire az emelvény mögötti lefüggönyzött ajtónyíláshoz értek, a trónteremben már teljes zűrzavar uralkodott, akkora zsivajjal és lármával, hogy Szége herceg botjának koppanásai alig hallatszottak. Azután hirtelen mindenki elcsendesedett és az emelvény felé fordult, hogy lássa a királyt bejönni a sárkánnyal.
Lebannen nem ült le, inkább megállt a trón előtt, Iriánnal a bal oldalán.
— Halljátok a királyt! — szólt Szége a halotti csendben.
A király így kezdte: — Tanácsnokok! Ezt a napot még sokáig emlegetik, és bizonyosan megéneklik. Fiaitok leányai és leányaitok fiai azt mondják majd; „a Sárkánytanács egy tagjának utódja vagyok!” Viseltessetek tisztelettel az iránt, aki megtisztelt minket jelenlétével. Hallgassátok Orm Irián szavait!
A Sárkánytanács tagjainak némelyike azt mondta később, hogy ha egyenesen őrá néztek, akkor nem láttak egyebet egy ott álló magas nőnél, de elfordulván hatalmas tömegű, csillámló, füstös arany villant szemeik sarkában, mely mellett eltörpült király és trón egyformán. És sokan, akik tudták, hogy az embernek nem szabad a sárkányok szemébe nézni, bizony elfordultak; persze, pillantásokat ők is elkaptak. A nők többnyire ránéztek. Némelyikük egyszerűnek tartotta, némelyikük szépnek, némelyikük pedig azon sajnálkozott, hogy a lánynak csupasz lábbal kell járnia a palotában. És volt néhány, kevés tanácsnok, aki nem teljesen értette a helyzetet, és csodálkozott, hogy ki lehet ez a fiatal nő, és mikor jön a sárkány.
Ám végig, amíg beszélt, kitartott a tökéletes csend. Bár hangja rendelkezett a minden nő hangjában fellelhető látszatgyengeséggel, mégis könnyedén betöltötte a magas termet. Lassan és érthetően beszélt, mintha épp tolmácsolná az ősi nyelv szavait, melyek elméjében bukkantak fel.
— A nevem Irián volt, az út-szigeti Iria ősi tartományából jöttem. Most Orm Irián vagyok. Kalesszin, a Legvénebb, a leányának nevezett. Orm Embar húga vagyok, akit a király is ismert, és utódja annak az Ormnak, aki megölte a néhai király bajtársát, Vandór-Akbét, és aki Vandór-Akbé kardja által veszett oda. Azért vagyok itt, mert húgom, Tehanu hívott.
— Amikor Orm Embar meghalt Magadoron — elpusztítva a varázsló Kob halandó testét —, Kalesszin eljött nyugaton túlról, s visszahozta a királyt és a nagy mágust Kútfőre. Azután visszatért a Sárkányok Útjára, s a Legvénebb szólította nyugati népét, akiknek beszédét Kob elvette, és akik még mindig zavarodottak voltak. Kalesszin ezt mondta nekik: „Hagytátok, hogy a gonoszság megfertőzzön. Beleőrültetek. Józanok vagytok újra, de míg a szél keletről fú, mindaddig nem lehettek azok, akik voltatok, mentesek jótól és rossztól.”
— Kalesszin így beszélt tovább: „Valaha régen választottunk. Mi a szabadságot választottuk. Az emberek az igát választották. Mi a tüzet és a szelet választottuk. Ők a földet és a vizet választották. Mi nyugatot választottuk és ők keletet választották.”
— És Kalesszin úgy szólott: „De mindig van közöttünk olyan, ki irigy az emberekre vagyonukért, és mindig van közöttük olyan, ki irigy reánk szabadságunkért. Így jöhetett el közénk a gonoszság, és így jöhet el újra, míg végül újra a szabadságot választjuk, és immáron véglegesen. Hamarosan elindulok nyugaton túlra, hogy a más szelekkel repüljek. Odavezetlek vagy ott várok reátok, ha jönni szándékoztok.”
— Azután a sárkányok egy része ezt válaszolta Kalesszinnek: „Az emberek a reánk való irigységükben rég elrabolták nyugaton túli birodalmunk felét, és varázslatokból emeltek falat, hogy távol tartsanak. Ezért most hadd űzzük vissza őket a legtávolibb keletre, és hadd vegyük vissza a szigeteket! Emberek és sárkányok nem osztozhatnak a szélen.”
— Kalesszin erre azt mondta: „Valaha egyazon nép voltunk. És ennek jeleként az emberek minden nemzedékében születik egy vagy kettő, ki sárkány is egyben. És saját nemzedékeinkben is, mely hosszabb az emberfaj gyors életénél, születik egy, ki maga ember is egyben. Közülük egy a belső szigeteken él most. És van egy közülük, aki sárkányként él. Ők ketten a hírvivők, a választás követei. Sem közöttünk, sem az emberek között nem születik többé ilyen teremtmény, mert az egyensúly immáron felborult.”
— És Kalesszin folytatta: „Válasszatok! Jertek velem, hogy együtt repüljünk a más szelekkel a világ túloldalán! Vagy maradjatok, és vegyétek fel jónak és rossznak igáját! Vagy süllyedjetek az ostoba vadak közé.” És Kalesszin ezt is mondta akkor: „Az utolsó, ki választ, Tehanu lesz. Az ő döntése után nem lesz több választás. Nem lesz már út nyugatra és nyugatnál nyugatabbra. Csak az erdő lészen, mint mindig is volt, középtájon.”
A király tanácsának tagjai csendesek voltak, mint a kövek, figyelmesen hallgattak. Irián mozdulatlanul állt, mintha átnézett volna rajtuk beszéd közben.
— Néhány esztendő elteltével Kalesszin elrepült nyugaton túlra. Néhányan követték, mások nem. Amikor csatlakoztam népemhez, követtem Kalesszint. Odamentem és visszatértem, ahogy a szelek röpíteni bírtak.
— Népem hajlamos a féltékenységre és a haragosságra. Akik itt maradtak és a világszelekkel repülnek, csapatokba verődve vagy egyesével, az emberek szigetei ellen törtek, újra csak azt mondván; „Ellopták birodalmunk felét. Most ezért elvesszük birodalmuk egész nyugati felét, és elkergetjük őket, hogy többé ne hozhassák ránk jóságuk és gonoszságuk igáját. Nem hajtjuk fejünket ezen iga alá!”
— De nem próbálták megölni a betolakodókat, mert emlékeztek még az őrületre, amikor sárkány tört sárkány ellen. Gyűlölnek titeket, de nem fognak ölni egészen addig, míg ti sem próbáljátok megölni őket.
— Az egyik ilyen raj jött erre a szigetre, Enyhelyre, amit mi Hideg-hegynek nevezünk. A sárkány, akivel előttem találkoztatok, és akivel Tehanu beszélt, Ammaud volt, a fivérem. El akarnak űzni titeket, de Ammaud, akárcsak én, Kalesszin akaratát követi, és azt kutatja, hogyan szabadíthatná fel népemet az iga alól, melyet az emberek viselnek. Ha ő és én, Kalesszin gyermekei megakadályozhatjuk népetek és népünk bántódását, akkor megtesszük ezt. De a sárkányoknak nincs királya és nem engedelmeskednek senkinek, s oda repülnek, ahová akarnak. Egy ideig még hallgatnak arra, amit én és fivérem Kalesszin nevében kérünk, de nem sokáig már. És a világon semmitől sem félnek, kivéve a halálvarázslásotokat.