— A nyelvet, legalább beszélni, ez a legelőbbre való!
— Már tanulja. És tolmácsolok neki, amikor szükséges.
Rövid szünet után Lebannen gondosan megválogatott szavakkal szólalt meg: — Megértem, hogy törődsz a népeddel. Megfontolom, mit kell tennünk. De a hercegnőnek nincs helye ezen az úton.
— Tehanu és Irián mindketten úgy gondolják, hogy velünk kellene jönnie. Ónix mester és a taóni Éger egyazon véleményen van, miszerint nem lehet véletlen, hogy most küldték ide.
Lebannen még jobban eltávolodott a nőtől. Hangja erőltetetten udvarias és türelmes maradt: — Nem engedélyezhetem. Tudatlansága és tapasztalatlansága jelentős teherré teszi személyét. És nem veszélyeztethetem az életét. A kapcsolat az apjával…
— Tudatlanságában, ahogy te mondád, utat mutatott Kóbor kérdéseinek megválaszolásához. Ugyanolyan tiszteletlenül bánsz vele, mint az apja. Úgy beszélsz róla, mint egy agyatlan tárgyról! — Tenar elsápadt haragjában. — Ha félsz, hogy kockára teszed az életét, akkor kérd meg, hogy kockáztasson önszántából!
Ismét csend telepedett közéjük. Lebannen továbbra is a fák nyugalmával beszélt, de kerülte Tenar tekintetét: — Ha te és Tehanu és Orm Irián úgy vélitek, hogy ennek a nőnek is el kellene jönnie Kútfőre, és Ónix mester egyetért veletek, akkor elfogadom a döntéseteket, ámbár továbbra is elhibázottnak tartom. Kérlek szólj neki, hogy ha jönni kíván, megteheti.
— Ez a te dolgod lenne.
A férfi csendesen állt egy rövid percig. Azután szó nélkül kiment a helyiségből.
Tenar mellett ment el, és bár nem nézett rá le, mégis tisztán látta őt. A nő idősnek és feszültnek tűnt, kezei remegtek. Lebannen sajnálta, szégyellte magát durvaságáért, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a jelenetnek nem volt tanúja. De ezek az érzések csupán apró szikrákként fénylettek a hatalmas sötétségben, melyet a Tenar iránt, a hercegnő iránt, a hamis szerződés és a groteszk kötelesség minden résztvevője és apró eleme iránt érzett haragja keltett. A teremből kilépve széthúzta inge gallérját, mintha fojtogatná.
Főudvarmestere, egy megfontolt és nyugodt férfi, név szerint Jobbnáljobb nem számított rá, hogy Lebannen ilyen hamar visszatér, vagy hogy azon az ajtón lép be, és meglepve, bambán bámulva ugrott fel. Lebannen jeges pillantással viszonozta a bamba tekintetet, és parancsot adott: — Küldess a magasságos hercegnőért, hogy kísérjék ide elém, még ma délután!
— A magasságos hercegnőért, uram?
— Talán több is van? Vagy talán nem tudtad, hogy vendégünk a magasságos király leánya?
Az ámuló Jobbnáljobb bocsánatkérést dadogott, de Lebannen már az elején a szavába vágott: — Inkább magam megyek a Folyami házba! — És kirobogott, űzve, akadályozva és esetenként irányítva is a főudvarmester abbeli próbálkozásai által, hogy eléggé lelassítsa. Mert Jobbnáljobb megfelelő kíséretet kívánt összeszedni, lovakat akart hozatni az istállókból, a Hosszú Csarnokban kihallgatásra váró kérelmezőket is el kellett küldeni délutánig, és a többi. Lebannen úgy érezte, minden kötelessége, minden szolgálata, minden csapda és nyűg, rítus és képmutatás, ami királlyá tette, most csak lefelé húzza, beszippantja és elnyeli, mint a futóhomok, hogy végül megfojtsa.
Amikor lovát elébe vezették az istállóból, oly váratlan mozdulattal ugrott a nyeregbe, hogy az állat átvette a hangulatát és hátrálva, ágaskodva kergette szét a körötte álló lovászokat és szolgákat. Az egyre táguló kör láttán Lebannen fanyar elégedettséget érzett. Egyenesen a kapu felé fordította a hátast, és meg sem várta, hogy kíséretének tagjai is nyeregbe szálljanak. Erős ügetésben vezette végig őket a város utcáin, messze előttük járt, közben észlelte az ifjú tiszt dilemmáját, akinek előtte kellett volna haladnia azt kiáltozva, hogy „Utat a királynak!”, ám most lemaradt, és nem mert elébe vágni.
Közel dél volt már. Enyhely utcáit és tereit forróság ölelte, fény és többnyire elhagyatottság borította. A patacsattogás hallatán az emberek kisiettek a kicsi, sötét boltok ajtajához, felismerték és üdvözölték a királyt. Az ablakaikban ülő, magukat legyező, és egész nap pletykálkodó nők lenéztek és integettek, és egyikük virágot dobott neki. Lovának patkói hangosan klappogtak egy széles, napsütötte tér kövezetén, amely üresen tátongott, kivéve azt a kunkori farkú kutyát, amely három lábon ügetett el a terület túlfelén, mit sem foglalkozva a fejedelemmel. A térről kiérve a király egy szűkös átjárót vett célba, amely átvezetett a Csipkés melletti útra, majd keskeny ösvényként a Folyami házig követte azt a fűzfák árnyékában, a régi városfal mellett.
A lovaglás irama azonban megváltozott. A hőség, a csend és a város szépsége, a falak és az ablaktáblák mögötti sokféle élet tudata, a virágot dobó nő mosolya, a kicsinyes elégedettség, amelyet az őrök és a „díszpintyek” hátrahagyása okozott, végül pedig a folyó hűs illata és a békés-kényelmes éjjelekről jól ismert épület árnya, mind egy kicsivel távolabb űzték haragját. Úgy érezte, elidegenedett önmagától, nem volt már dühös, inkább kiüresedett.
Kíséretének első lovasai akkor léptettek be az udvarra, amikor épp leugrott lováról, mely boldogan állt meg végre az árnyékban. Lebannen bement az épületbe, úgy csapódva a szendergő lakájok közé, ahogyan kő töri össze a tükörsima vízfelszínt, az ijedelem és a fejetlenség gyorsan szélesedő köreit keltve. Így szólt hozzájuk: — Mondjátok meg a hercegnőnek, hogy itt vagyok!
Opál, a régi Ilien-birtok úrhölgye, a hercegnő jelenleg rangidős udvarhölgye azonnal megjelent, bájosan üdvözölte, frissítővel kínálta, és tökéletesen úgy viselkedett, mintha a király látogatása nem lett volna meglepetésszerű. Ez a nyájasság félig engesztelően hatott, félig idegesítette a királyt. Végtelen álszenteskedés! De mit tehetett volna Opál úrhölgy? Tátogjon, mint egy partra vetett hal (ahogyan egy igen fiatal udvarhölgy az előtérben), csak mert a király végül teljesen váratlanul mégis látogatást tett a hercegnőnél?
— Sajnálom, de Tenar asszony nincs itt jelenleg — mondta. — Az ő segítségével sokkalta könnyebb elbeszélgetni a hercegnővel. De persze, maga a hercegnő is jelentős lépéseket tett már a nyelvtanulásban.
Lebannen teljesen megfeledkezett a nyelvi problémákról. Elfogadta a hűvös italt, melyet felajánlottak neki, és nem mondott semmit. Opál csevegni próbált a többi udvarhölgy segítségével, de a király most nem volt megfelelő társaság ehhez. Lebannen ráébredt, talán elvárják tőle, hogy a hercegnővel udvarhölgyei társaságában beszéljen, mert így helyénvaló. Bármit is szándékozott mondani a lánynak, kezdett lehetetlenné válni, hogy beszéljen. Már épp azon volt, hogy feláll és valamiképpen kimenti magát, amikor egy nő — fejét és vállait vörös fátyol fedte — jelent meg az ajtóban, térdre huppant és megszólalt: — Kérem? Király? Hercegnő? Kérem?
— A hercegnő fogadja önt, nagyuram — tolmácsolt Opál úrhölgy. Intett egy lakájnak, aki felkísérte a királyt a lépcsőn, végig egy termen, át egy előszobán, keresztül egy nagy, elsötétített szobán, amely mintha zsúfolásig tele lett volna vörös fátyolt viselő nőkkel, végül ki egy balkonra a folyó fölé. Ott állt az alak, amely napok óta kísértette: egy vörös és aranyszínű, mozdulatlan henger.
A víz felől fúvó szellőben a fátylak remegtek és csillámlottak, így az alak most nem tűnt szilárdnak, inkább nőies kecsességgel mozdult, fűzfalombhoz hasonlatosan reszketett. Mintha össze is ment volna valamelyest, alacsonyabbnak tűnt, bár lehetett ez puszta érzékcsalódás is. A lány előzékenyen, de szótlan üdvözölte. Lebannen hasonlóképpen meghajolt. Mindketten felegyenesedtek és csendben álltak.