— Hercegnő! — kezdte Lebannen, valahogy valótlannak érezve saját hangját. — Azért jöttem, hogy megkérjelek: jöjj vélünk Kútfő szigetére!
A nő nem szólt. Lebannen látta a finom, vörös fátylakat ovális alakban szétválni, ahogy kezével a hercegnő belülről széthúzta azokat. Hosszú ujjú, aranycsillogású kezek tartották a könnyű anyagot, hogy felfedjék az arcot a vörös árnyékban. Lebannen nem látta tisztán a lány vonásait. A hercegnő közel olyan magas volt, mint ő, és tekintete egyenesen az ő tekintetébe kulcsolódott.
— A barátom, Tenar — szólalt meg —, mondja: ha jönni látni király, szem-szemben. Én mondtam: igen.
Félig értette csupán, így Lebannen inkább újfent meghajolt. — Megtisztelsz, úrnő!
— Igen — mondta a lány —, megtisztelsz.
A férfi habozott. Teljesen idegen terepen járt. A lány területén.
Amaz csak állt ott, egyenesen és nyugodtan, fátylainak arany széle reszketett, tekintete kivillant az árnyékból.
— Tenar és Tehanu és Orm Irián úgy vélik, helyénvaló lenne, ha a kargád földek hercegnője elutazna Kútfő-szigetre. Így hát megkérlek, jer velünk!
— Jer velünk.
— Kútfő-szigetre.
— Hajóval — mondta a lány és hirtelen apró, nyögő-panaszos hangot hallatott. Azután így válaszolt: — Igen. Jerni fogok.
A férfi nem tudta, mit mondhatna még. Csak annyit szólt: — Köszönöm, úrnő!
A lány bólintott, egyenlőként az egyenlőnek.
A férfi meghajolt. Úgy hagyta ott a hercegnőt, ahogyan annak idején gyermekként megtanult távozni atyja színe elől, az angládi udvar formális eseményei alkalmávaclass="underline" nem fordítva hátat, hátralépve ehelyett.
A lány ott állt szemben vele, még mindig szétválasztva tartotta fátylait, míg Lebannen elérte az ajtót. Azután leeresztette kezét, a fátylak összezárultak, s a férfi hallotta, ahogy mélyet sóhajt, mintha valamely elviselhetetlenül nagy akaraterőt kívánó cselekedetet fejezett volna be éppen.
Bátor, Tenar így mondta. Lebannen nem értette igazán, de valahogy tudta, hogy maga a bátorság állt előtte. Minden haragja, mi korábban megtöltötte szívét és rohanvást vezérelte ide, most eltűnt, megsemmisült. Nem szippantotta be és nyelte el az uralkodás nyűgje, inkább felrángatta valamiféle sziklaszirtre, a magasba, az igazság friss levegőjére.
Kiment a mormoló, parfümös, lefátyolozott, előle a falak melletti árnyékokba behúzódó nők szobáján keresztül. Le a lépcsőkön. Csevegett valamennyit Opállal és társaival, s volt egy kedves szava a még mindig tátogó, ifjú udvarhölgyhöz, aki legfeljebb tizenkét esztendős lehetett. Udvariasan szólt a kíséretébe tartozó emberekhez is, akik lent várták az udvaron. Csendesen felült magas, szürke lovára. Csendben léptetett, elgondolkodva, vissza Maharion palotájába.
Éger fatalista beletörődéssel fogadta, hogy visszahajózik Kútfőre. Ébrenléte oly különössé vált már számára, álomszerűbbé az álmainál, hogy kevés ereje maradt az ellenkezéshez és a kérdezéshez. Ha az a sorsa, hogy a hátralévő életében szigetről-szigetre utazzon, ám legyen; tudta, számára már nem létezik olyasmi, mint hazatérés. Legalább a hölgyek, Tenar és Tehanu társaságában lehet, akik mindig könnyítettek szívén. És a mágus Ónix társaságában, aki szintúgy kedvesen viszonyult hozzá.
Égert szerénység, Ónixot mélyről fakadó tartózkodás jellemezte, s ott volt köztük az, hogy mindenben különböztek: tudásukban és rangjukban, amit át kellett hidalniuk. De Ónix több alkalommal is odalépett hozzá, egyszerűen csak azért, hogy a művészet egy másik emberével társaloghasson, tiszteletet mutatva Éger véleménye iránt, de zavarban szerénységétől. Éger nem tudta megtagadni tőle bizalmát és így, amikor közelgett az indulás ideje, megemlítette Ónixnak a dolgot, amely leginkább nyugtalanította.
— Ez csak egy kismacska — kezdte szégyenlős zavarral —, és nem érzem jónak, hogy magammal viszem. Olyan sokáig tartom bezárva. Ez nem természetes egy ilyen fiatal állatnak. És úgy vélem, ami belőle lehet…
Ónix nem érdeklődött, hogy mire akar kilyukadni. Csak annyit kérdezett: — Még mindig segít távol maradni a kőfaltól?
— Nos, gyakorta segít.
Ónix elgondolkodott. — Szükséged van valamiféle védelemre, amíg Kútfőre érünk. Azt hittem… Beszéltél már Szeppel varázslóval?
— A pálnival? — kérdezett vissza Éger, érezhető nyugtalansággal a hangjában.
Páln, a legnagyobb sziget Enyhelytől nyugatra, rejtélyes vidékként szerzett kétes hírnevet. A pálni emberek különös tájszólásban beszélik az archikot, számos saját szót használnak. Az ősi időkben uraik elutasították, hogy hűbéresküt tegyenek Anglád és Enyhely királyainak. Varázslóik nem mentek Kútfőre tanulni. A pálni tudást — amely a föld Ősi Erőit szólítja — széles körben veszélyesnek, ha nem egyenesen gonosznak tartották. Egyszer régen Páln Szürke Mágusa romba döntötte az egész szigetét azáltal, hogy holtak lelkét idézte meg, kiktől tanácsot kért magának és urainak. E történet része volt minden mágus tanításának: „Az élő soha ne tanácskozzon holtakkal!” Többször is esett már varázspárbaj kútfői és pálni mágus között; egy két évszázaddal ezelőtt járvány szabadult el egy ilyen párbaj során, és megfelezte Páln és Szemel népességét. És alig tizenöt esztendeje, hogy a varázsló Kob a pálni tudást használta élet és halál határának áttöréséhez, minekutána Karvaly főmágus minden hatalmát elhasználta a gonosz legyőzése érdekében és ahhoz, hogy beforrassza a világot ért sérülést.
Éger, mint mindenki az udvarban és a királyi tanácsban, udvariasan kerülte a pálni varázslót.
— Megkértem a királyt, hogy vigyük magunkkal Kútfőre — mondta Ónix.
Éger csak pislogni tudott.
— Többet tud az ilyesfajta dolgokról, mint mi — állította Ónix. — Idézőtudásunk java része a pálni tudásból származik. Torion az egyik mestere volt ennek… Kútfő mostani idézőmestere, nyuzóri Parázs viszont nem kívánja használni mestersége azon részeit, amelyek a pálni tudásból származnak. Rosszul kezelve ezek csak kárt okoznak. Csak a tudatlanságunk vezethet azonban oda, hogy rosszul használjuk az ilyesmit. A legősibb időkre vezethető vissza; olyan tudás is lehet benne, amelyet mi már elveszítettünk. Szeppel bölcs ember és bölcs mágus. Úgy hiszem, neki velünk kell jönnie. És úgy vélem, rajtad is segíthet, ha megbízol benne.
— Ha te megbízol benne — válaszolta Éger —, akkor én is.
Amikor Éger kimondta e szavakat jellegzetes, csalfa taóni hangsúllyal, Ónix szeretett volna gúnyosan elmosolyodni. — Az ítélőképességed van olyan jó, mint az enyém, Éger, ebben az ügyben — jelentette ki. — Vagy talán még jobb is. Remélem, használod. Elkísérlek hozzá.
Így hát együtt mentek ki a városba. Szeppel szállása a város egy régebbi részében állt, a kikötő mellett, a Hajóács utcában. Az idők során pálni közösség kis kolóniája gyűlt ott össze és dolgozott a királynak, minthogy e nép kiválóan értett a hajóépítéshez. Ősi házak voltak ezek, zsúfoltak, annyi híddal tető és tető között, hogy azok egy második, légiesebb úthálózatot képeztek az enyhelyi Nagy Kapu kövezett utcái felett.
Szeppel szobája, három lépcsősorral fentebb, sötét és fülledt volt a késő nyári hőségben. A varázsló felvezette vendégeit még egy lépcsőn a tetőre. Azt minden oldalon egy-egy híd kötötte össze a többi tetővel, így olyan volt, mint egy kereszteződés valamely főútvonalon. Az alacsony mellvédek mellett ponyvákat feszítettek ki, és az öböl felől fúvó szellő hűtötte valamelyest az árnyékos helyeket. Csíkos vászonszőnyegekre ültek le abban a sarokban, amely Szeppel része volt a tetőből, és a varázsló hűs, enyhén kesernyés teával kínálta őket.