Szeppel alacsony, ötvenes férfi volt kerek tagokkal, kis kezekkel és lábakkal, kicsit göndör és rendezetlen hajjal, s ami ritka volt a szigetvilágiak között, szakállal, rövidre vágva sötét állán és arcélén. Modora kedves volt. A szavakat kissé elharapva, de éneklő hangsúllyal, halkan beszélt.
Elbeszélgetett Ónixszal, és Éger hallgatta őket egy jó ideig. Amikor olyan emberekről és dolgokról beszélgettek, amelyekről ő mit sem tudott, elméje elkalandozott. Végignézett a tetőkön és a napsütéstől védő ponyvákon, a tetőkerteken és az íves, faragott hidakon. Északon egészen az Onn-hegyig, a nagy és sápadtszürke kupoláig látott a nyári melegben vibrálón bizonytalan dombok felett. Újra magához tért, amikor a pálni varázsló így szólt: — Lehetséges, hogy még a főmágus sem tudta teljesen meggyógyítani a világ sebét.
A világ sebét, gondolta Éger: igen. Nagyobb figyelemmel nézett Szeppelre, és Szeppel rápillantott. Egészen erőtlen külseje ellenére tekintete metszően éles volt.
— Talán nem csupán a mi öröklét utáni vágyakozásunk tartja nyitva a sebet — folytatta Szeppel. — Talán a holtak is vágynak a halál után.
A szavak visszhangot vertek Éger elméjében, s úgy érezte, felismerte őket anélkül, hogy megértette volna különös jelentésüket. Szeppel ismét úgy nézett rá, mintha választ várna.
Éger nem szólt, és Ónix is hallgatott. Végül ismét Szeppel szólalt meg: — Amikor ott állsz a határon, Éger mester, mit kérnek tőled?
— Ki akarnak szabadulni — felelte Éger suttogva.
— Kiszabadulni — mormolta Ónix.
Újra csend telepedett rájuk. Két lány és egy fiatal fiú futott végig a tetőn, a fiú nevetve kiáltozott a lányok után: — A következőnél le! — A végtelen kergetőzések egyikét játszották, melyeket a gyerekek találtak ki maguknak a város útvesztőszerű utcáit, sikátorait, lépcsőit és hídjait használva.
— Talán rossz alku volt ez már kezdettől fogva — mondta Szeppel, és amikor Ónix kérdőn nézett rá, csak annyit tett hozzá: — Verw nadan.
Éger tudta, hogy ezek az Ősi Beszéd szavai, de nem ismerte jelentésüket.
Ónixra nézett, aki igencsak komor arcot vágott. Csak ennyit mondott: — Nos, remélem, megismerjük mindezen dolgok igazságát, és remélem, minél előbb.
— A hegyen, hol az igazság rejlik — mondta Szeppel.
— Örülök, hogy ott leszel velünk. Addig is, itt van Éger, akit éjszakáról-éjszakára odaidéznek a határra, és könnyebbséget keres. Azt mondtam neki, te talán tudsz valamiféle módot arra, hogy segítsünk neki.
— Te pedig kész vagy elfogadni a pálni varázslat érintését? — kérdezte Szeppel Égertől. Hangjában halovány irónia csendült. Tekintete acélosan fénylett, mint egy nemes penge.
Éger ajkai kiszáradtak. — Az én szigetemen — kezdte —, úgy mondjuk, mester, hogy a fuldokló nem kérdi a kötél árát. Ha csak egyetlen éjjelre is távol tudsz tartani attól a helytől, akkor fogadd szívből jövő köszönetemet, érjen bármily keveset egy ekkora ajándékkal szemben.
Ónix vidám, rosszallástól mentes mosollyal nézett rá.
Szeppel egyáltalán nem mosolygott. — A köszönet ritka az én mesterségemben — mondta. — Felajánlhatok egy egyezséget az Erőknek. Úgy hiszem, segíthetek rajtad, Éger mester. De hozzá kell tennem, hogy ez egy nagyon drága kötél lenne.
Éger bólintott.
— Álmodban kerülsz a határra, nem saját akaratodból, ugye?
— Így hiszem.
— Bölcsen szólsz — Szeppel éles tekintete jóváhagyón csillant. — Ki ismerhetné a saját akaratát tisztán? De ha álmodban mégy oda, akkor távol tarthatlak attól az álomtól — egy ideig biztosan. És nem ingyen, ahogyan mondtam.
Éger kérdőn nézett.
— A hatalmadba kerül.
Éger először nem értette. Azután megszólalt: — Az ajándékra gondolsz, a művészetre?
Szeppel bólintott.
— Csak egy foltozó vagyok — szólt Éger kis idő elteltével. — Nem kell nagy hatalmat feladnom.
Ónix mintha ellenkezni akart volna, de Éger arcára nézve végül mégsem szólalt meg.
— A megélhetésed — állította Szeppel.
— Ez volt az életem valaha. Most már nem számít.
— Talán az ajándékod visszatér, amikor megtörténik mindaz, aminek meg kell történnie. De ezt nem ígérhetem meg. Megpróbálom visszaadni, amit tudok, abból, mit el kell vennem. De most még mind sötétben járunk egy ismeretlen vidéken. Amikor eljön a napja, talán megtudjuk majd, hogy hol járunk. Vagy talán mégsem. Nos, ha megfosztalak álmaidtól ezen az áron, vajon lesz benne köszönet?
— Lesz — válaszolta Éger. — Mit érnek művészetem apró örömei ama gonoszsággal szemben, mit tudatlanságom okozhat? Ha megfosztasz a félelemtől, amelyben most élek, a félelemtől, hogy gonoszságot tehetek, akkor életem végéig hálás leszek neked.
Szeppel mély lélegzetet vett. — Azt hallottam, hogy Taón hárfái igaz hangon szólnak. — Ónixra nézett. — Kútfőnek nincs kifogása? — kérdezte, hangjának alig észrevehetően ironikus éle visszatért egy pillanatra.
Ónix megrázta a fejét, de közben igen komoran nézett.
— Akkor elmegyünk a barlanghoz Aurunnál. Még ma, ha megfelel.
— Miért éppen oda? — kérdezte Ónix.
— Mert nem én, hanem maga a föld fog segíteni Égeren. Aurun felszentelt hely, telve hatalommal. Bár Enyhely népe már elfeledkezett erről, és mostanság csak bemocskolja.
Ónixnak sikerült négyszemközt szót váltania Égerrel, mielőtt követték volna a lépcsők felé induló Szeppelt. — Nem kell átmenned ezen, Éger! — mondta neki. — Azt hiszem, megbíztam Szeppelben, de most már nem tudom biztosan.
— Én megbízom benne — válaszolta Éger. Megértette Ónix kétségeit, de valóban úgy gondolta, ahogyan mondta: bármit megtenne, csak megszabaduljon attól a félelmétől, hogy iszonyatot kelthet maga körül. Minden alkalommal, amikor álmában ott állt a kőfal mellett, úgy érezte, hogy rajta keresztül valami megpróbál kilépni a világba, és már meg is tette volna, ha ő hallgat a holtak szólítására. És minden alkalommal, amikor meghallotta őket, egyre gyengébben tudott ellenállni hívásuknak.
A három férfi hosszú utat járt be a város utcáin, a késő délutáni melegben. Délen léptek ki a városból, amerről a töredezett gerincű dombok egészen az öbölig lefutottak. Szegényes vidéke volt ez a gazdag szigetnek; ingoványos alföld a dombok között, kevés művelhető földdel a sziklás hátakon. Az ezen a részen már igen öreg városfal azokból a hatalmas kövekből épült, habarcs nélkül illesztve, amelyeket a dombhátakból faragtak ki, és itt nem állt külváros, csak elszórtan néhány tanya.
Végigmentek egy poros földúton, amely cikcakkban vezetett fel az első dombtetőre, aztán keletnek fordulva és a gerincet követve, a nagyobb dombok felé tartott. Oda fel, ahonnan belátták az egész várost, ahogy aranyló ködben feküdt északon. Balra az út kiszélesedett, és gyalogösvények útvesztőjévé változott. Egyenesen előre haladtak egy a földön tátongó nagy hasadékhoz, feketén ásító lyukhoz húsz vagy annál is több láb szélességgel, pont keresztben az úton.