Olyan volt, mintha a sziklagerinc hasadt volna szét a föld valamely rándulásától, mintha nem gyógyuló sérülés nyílt volna ott. A barlang száján átbukó nyugati napfény egy darabon megvilágította a függőleges felszíneket, de azok alatt már mindent sötétség borított.
A gerinc alatti völgyben, délebbre, tímárműhely állt. A cserzők felhordták ide a szennyvizet és beleöntötték a hasadékba, nem törődvén többé vele, így körötte minden tele volt szeméttel, avas bőrdarabkákkal, ürülék- és rothadásszaggal. A barlang mélyéről másféle szag áradt, ahogy odaértek meredek szájához: hűs, szúrós földszag, amitől Éger hátrahőkölt.
— Elszomorít mindez! Mennyire elszomorít! — kiáltott fel bánatában a pálni varázsló, mikor meglátta a hulladékot és lent a völgyben a műhely kéményét. Közben arca különös kifejezést öltött, ám kis idő elteltével újra a megszokott kedves hangján szólt Égerhez: — Ez az Aurun néven ismert barlang vagy hasadék, amely már a legősibb pálni térképeken is szerepel, és sok helyütt Paor Ajakának nevezik. Valaha szólt az emberekhez, amikor először idejöttek nyugatról. Régen volt ez már. Itt megszabadulhatsz terhedtől, ha valóban ezt szeretnéd.
— Mit kell tennem? — kérdezte Éger.
Szeppel a nagy vágat déli széléhez vezette, ahol a repedezett sziklatarajok olyanok voltak, mint a föld tátott szája. Utasította társát, feküdjön hasra úgy, hogy le tudjon nézni a mélységbe, a lefelé és még lentebb nyújtózkodó sötétségbe. — Öleld meg a földet! — mondta. — Csak ennyit kell tenned. És akkor is, ha megmozdul, csak öleld tovább!
Éger odafeküdt, és lebámult a kőfalak közé. Érezte a sziklákat, ahogy mellkasát és csípőjét döfködik, miközben rajtuk fekszik; hallotta Szeppelt kántálni, magas hangon ejtve ki olyan szavakat, melyekről tudta, hogy a Teremtés Nyelvéhez tartoznak; vállain érezte a nap melegét, orrában érezte a tímárműhely dögszagát. Azután a barlang lehelete oly hevesen zúdult fel a mélységekből, hogy magával ragadta az ő leheletét is, és Éger elfordította a fejét. A sötétség megmozdult, felfelé lendült. A föld megremegett alatta, azután lengett és rázkódott, de ő csak ölelte tovább, és hallgatta a magas hangú éneket, beszívta a föld leheletét. A sötétség felemelkedett és elborította. Elvesztette a napot.
Amikor visszatért, a nap már alacsonyra ereszkedett, vörös golyóként tűnt elő a gomolygó párában, az öböl nyugati széle felett. Szeppel ott ült a földön, a közelben, fáradtnak és kétségbeesettnek látszott, fekete árnyéka hosszan nyúlt el a köves talajon, a sziklák árnyékai között.
— Visszatértél hát — szólalt meg Ónix.
Éger ekkor vette észre, hogy a hátán fekszik, feje Ónix térdén pihen, és gerincét egy kő nyomja, de nagyon. Felült, kábultan próbált bocsánatot kérni.
Amint Éger újfent képes volt járni, elindultak visszafelé. Volt előttük néhány leküzdendő mérföld, és tisztán látszott, hogy sem ő, sem Szeppel nem volna képes gyorsan haladni. Az éj a maga teljességében telepedett a városra, mire visszaértek a Hajóács utcába. Szeppel elköszönt a másik kettőtől, s fürkésző tekintettel nézett Égerre, ahogy ott álltak a közeli taverna ajtaján kiszűrődő fényben. — Úgy tettem, ahogy kívántad — mondta boldogtalan arccal.
— Köszönetem érte — válaszolta Éger, és kinyújtotta jobb kezét a varázsló elé, az Angládok népének szokása szerint. Egy hosszú pillanat elteltével Szeppel odaérintette tenyerét Égeréhez; a szokáshoz illő válasz.
Éger oly fáradt volt, hogy már alig bírta mozdítani a lábát. A barlangból kiáradó levegő szúrós, különös íze még mindig ott bujkált nyelvén és torkában, és ettől könnyűnek érezte magát, gondtalannak, üresnek. Amikor végre elértek a palotához, Ónix szerette volna áthívni magához, de Éger azt válaszolta, jól érzi magát, és csak pihenni szeretne.
Eljutott saját szállásáig, ahol Huzi táncoló ugrásokkal, farklengetve üdvözölte. — Ó, most nem kell mellettem maradnod — mondta neki Éger, és lehajolva megsimogatta a simulékony, szürke hátacskát. Könnyek szöktek a szemébe. Csak mert fáradt volt, nagyon fáradt. Leheveredett az ágyra, a macska felugrott mellé, és dorombolva tekeredett össze a vállánál.
Hamar elaludt, fekete, üres sötétségbe merült, melyből nem merült fel álom. Sem hang, mely nevén szólította volna, sem száraz fűvel benőtt domboldal, sem homályos kőfal, semmi.
A kihajózás előtti estén a palotakertekben sétáló Tenar szívét gond nyomasztotta és nyugtalanság töltötte meg. Nem akart elmenni Kútfőre, a Bölcsek-szigetére, a Varázslószigetre. (Átokverte-varázslók, fejében szinte hallott egy hangot, amely kargádul szólt hozzá.) Mi dolga ott? Mi hasznát veszik majd? Haza akart menni Gontra, Kóborhoz. A saját házába a saját dolgát végezni, saját szeretett embere mellett.
Elidegenítette magától Lebannent. Elvesztette. Udvarias volt, előzékeny, de sohasem fog megbocsátani neki.
Hogy rettegik a férfiak a nőket! gondolta megállva a kései rózsák között. Nem mint személyektől félnek, hanem attól, hogy a nők összebeszélnek, összedolgoznak, egymáshoz szólnak — a férfiak ekkor rögtön terveket, cselszövést, csapdát, ellenséget látnak.
Persze, igazuk is van. A nők, minthogy nők, ugyanúgy foglalkoznak az eljövendő nemzedékkel, mint a jelenlegiveclass="underline" ők fűzik össze a kapcsokat, melyeket a férfiak láncoknak éreznek, és ők fonják a köteleket, melyeket a férfiak kötelékeknek tartanak. Ő és Szeserah valóban szövetkeztek ellene, és készek voltak elárulni őt, ha Lebannen nem szánja el magát végre, és továbbra is tehetetlennek mutatkozik. Ha levegőnek és tűznek bizonyul, a föld súlya nélkül, a víz türelme nélkül…
De Lebannen dolga sem nyomasztotta annyira, mint Tehanué. A földöntúli Therru, a szárnyas lélek eljött hozzá, hogy vele maradjon egy ideig, és hamarosan, tudta jól, elhagyja majd. Tűzből tűzbe tér.
És ott volt Irián, akivel Tehanu elmegy majd. Mit gondolhat, mit tudhat az a ragyogó, tüzes teremtmény egy öreg házról, melyet ki kell seperni, és egy vénemberről, akiről gondoskodni kell? Hogyan érthetné meg Irián az effajta dolgokat? Mit jelenthet az neki, egy sárkánynak, hogy egy embernek végeznie kell a kötelességét, meg kell házasodnia, gyermeket kell nemzenie, viselnie kell a föld terheit?
Magányosnak és haszontalannak érezte magát a nemes, emberfeletti sorsú lények között, így Tenar szívében újra fellángolt a honvágy. Honvágy nemcsak Gont iránt. Miért ne szövetkezhetne össze Szeserah, a hercegnő, és ő, a papnő, akik nem fognak tüzes szárnyakon elröppenni, hanem mélyről fakadón és teljes egészében a föld leányai? És ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélik! Tenar kötelességtudóan oktatta a hercegnőt az archikra, örömét lelte a lány gyors tanulásában, és csak nemrég ébredt rá, hogy az igazi öröm az, amikor kargádul beszélgetnek, s olyan szavakat hall és mond, amelyek benne rejteztek elveszett gyermekkora óta.
Ahogy az ösvényhez ért, amely átvezetett a fűzfák alatti kis tavak között, meglátta Égert. Egy kisfiúval beszélgetett csendesen, nyugodtan. Tenar sajnálta a férfit mindazon kínért és félelemért, amely marcangolta, s tisztelte a türelmet, amellyel mindezt elviselte. Kedvelte nyílt, kedves arcát és kifinomult beszédét. Mit baj lehet abból, ha odalép és üdvözli kettejüket, esetleg köznapi beszédbe bonyolódik velük? Kóbor is megbízott Égerben.
Megállt egy kicsivel arrébb, hogy ne zavarja meg a beszélgetést. Látta, hogy a férfi és a gyerek letérdelnek az ösvényre, a bokrokat szemlélik. Hirtelen Éger szürke macskája bukkant fel az egyik bokor alól. Nem foglalkozott a két alakkal, inkább kiugrott a fűre, összezárt mancsokkal lekuporodott, villogó tekintettel vadászott egy pillére.