Óceánföld legjobb hárfáit Taón szigetén készítik, ahol dalnokiskolák állanak, és ahol az Énekek és Tettek számos neves ismerője született vagy tanulta művészetét. Elini azonban csupán egy kis kereskedőváros a dombok között, nincs köze a zenéhez, így mondta Éger; és anyja szegény asszony volt, de nem annyira szegény, hogy éhezzen. Anyajeggyel született: vörös folt indult a jobb szemöldöke és füle fölül, lefutott egészen a válláig. Az ilyetén megpecsételtek, vagy más módon „mások” közül sokan válnak szükségszerűen boszorkányokká vagy varázslókká, s megjelölteknek nevezik őket. Szeder — mert ez volt anyja mindennapi neve — tanult néhány varázslatot, és a legközönségesebb boszorkányságot űzte. Nem volt igazán tehetséges, de majdnem ugyanolyan jól el tudta adni magát, mint maga az igaz tehetség. Megélt a tudományából és kitanította fiát is, amennyire csak tőle tellett, s éppen eleget megtakarított ahhoz, hogy Égert inasnak adja a varázsló mellé, akitől igaz nevét kapta.
Apjáról Éger mit sem mondott. Nem tudott. Szeder sohasem beszélt róla. Bár ritkán élnek szüzességben, a boszorkányok ritkán tartják egy-két éjszakánál tovább maguk mellett ugyanazt a férfit, és még ritkább volt, hogy megházasodjanak. Sokkalta gyakrabban megtörtént, hogy ketten együtt, úgymond boszorkányházasságban vagy nőhűségben éltek. Egy boszorkány gyermekének így volt egy vagy két anyja, de apja egy sem. Mindezen szokások közismertek, és Karvaly nem is kérdezett a dologról; inkább Éger tanulmányai felől érdeklődött.
Szula, a varázsló, megtanította a fiút néhány szóra az Igaz Nyelvből, és néhány kereső és szemfényvesztő varázslatra is, melyekhez Éger — saját elmondása szerint — semmiféle hajlamot nem mutatott. De Szula túl sokat foglalkozott már a fiúval ahhoz, hogy ne visszakozzon, és addig kutatott, mígnem felfedte a tanítványában rejlő tehetség mibenlétét. Éger foltozó volt. Meg tudta javítani a dolgokat. Újra egésszé tette azokat. Egy törött szerszám, egy késpenge vagy törött fejszenyél, cserepekre széthullott táclass="underline" megtalálta a részek helyét egymás mellett és összeforrasztotta azokat, nem hagyva hézagot vagy varratot vagy meggyengült anyagot. Így hát mestere elküldte, hogy különféle foltozóvarázslatokat kutasson fel, amilyeneket főként a sziget boszorkányainál talált, és mellettük dolgozva vagy egyedül ténykedve, lassacskán kitanulta a foltozást.
— Egyfajta gyógyítás — jegyezte meg Karvaly. — Nem kicsiny ajándék, nem könnyű hivatás.
— Örömömet leltem benne — mondta erre Éger, arcára mosoly árnyéka vetült. — Varázslatokat találni ki és néha azon ötölni-hatolni, hogyan használhatnám az Igaz Szavak valamelyikét a munkában… Megjavítani egy hordót, ami annyira kiszáradt, hogy a dongák kicsúsztak az abroncsokból — igazi élvezet látni, ahogyan újra összeáll, a megfelelő ívekbe hajlik, majd felállítva várja a beletöltendő bort… Találkoztam egy hárfással Meoniból, egy nagyszerű hárfással;ó, oly hevesen játszott, ahogyan vihar dúl a fennsíkokon vagy förgeteg a tengeren. Durván bánt a húrokkal, művészete szenvedélyétől hajtva szinte tépte és rángatta őket, így hát nem csoda, hogy elszakadtak előadás közben. És engem bérelt fel, hogy legyek mellette, amikor játszik, és ha eltépett egy húrt, olyan gyorsan kellett megjavítanom, hogy ne törjön meg a ritmus.
Karvaly egy szakmabeli hozzáértésének meleg mosolyával bólintott. — Foltoztál már üveget? — kérdezte.
— Volt rá alkalom. Hosszadalmas és nehéz munka — válaszolta Éger — összeilleszteni minden pöttöm darabkát és szilánkot.
— De egy nagy lyuk egy harisnya sarkán rosszabb lehet — vágta rá Karvaly, és egy darabig még a foltozás művészetét tárgyalták, mielőtt Éger visszatért a történetéhez.
Foltozó lett hát, szerény gyakorlattal, és tehetségének helyi hírnevével felruházott varázslóféle. Harminc körül járhatott, amikor a sziget legfontosabb városába, Meoniba ment a hárfással, kit esküvőre hívtak játszani. Ekkor egy nő kereste fel Égert a szállásukon. Fiatal, ki nem értett a boszorkánysághoz, pedig volt tehetsége. Ahogy elmondta, ugyanaz, mint Égernek. Ennek okán tanítást kért a férfitól. Mi több, nagyobb tehetsége volt, mint Égernek. Bár egy szót sem ismert az Öreg Beszédből, de összeillesztett egy törött kancsót és összeforrasztott egy elszakadt kötelet csupán kézmozdulatokkal és hangtalan énekkel, melyet munka közben lehelt maga elé. És meggyógyította az emberek és állatok törött csontjait is, amit Éger sohasem merészelt megpróbálni.
Így ahelyett, hogy tanítani kezdte volna a lányt, inkább együtt dolgoztak, és így mindketten többet tanultak egymástól, mint valaha is gondolták volna. A nő elkísérte vissza Elinibe, és Éger anyjával, Szederrel lakott, aki kitanította mindazon külsőségekre, melyek lenyűgözik a köznépet — ha jelentős boszorkánytudást nem is adhatott neki. Liliomnak hívták, s Liliom és Éger együtt dolgoztak Eliniben és a környező dombok egyre több városkájában, ahogy hírnevük nőttön nőtt.
— És beleszerettem — mondta Éger. Hangja megváltozott, amikor a nőről kezdett beszélni: elvesztette tétovaságát, erőteljesebbé és dallamosabbá vált.
— Haja sötét volt, de vöröses aranyszín csillogás rejlett benne — mesélte.
Nem volt képes elrejteni szerelmét a nő elől, és mikor amaz megtudta, viszonozta. Boszorkánnyá érett-e addigra, avagy sem — így mondta —, nem törődik ezzel. Szerinte egymásnak születtek, munkában és életben egyaránt; szerette a férfit, és szívesen hozzáment feleségül.
Így hát összeházasodtak, és a legnagyobb boldogságban éltek egy esztendeig, és a következő esztendő feléig.
— Semmi gond nem volt, míg el nem érkezett gyermekünk világrajövetelének napja — folytatta Éger. — A bábák próbálták meggyorsítani a szülést füvekkel és varázslattal, de mintha maga a gyermek nem akarta volna elhagyni őt. Nem lehetett elválasztani. Nem akart megszületni. És nem született meg. Magával vitte Liliomot.
Hosszú szünetet tartott. — Nagyon boldogok voltunk együtt.
— Hallom a hangodból.
— És a fájdalom is csak ehhez mérhető.
Az öreg bólintott.
— Kibírtam valahogy — mondta Éger. — Tudja, hogy van ez. Nem maradt túl sok okom tovább élni, vagy hát én így láttam, de el tudtam viselni.
— Igen.
— Végül eljött a tél. Két hónappal Liliom halála után. És egy álmot hozott. Újra láttam őt álmomban.
— Mondd el!
— Egy domboldalon álltam. Kicsivel lentebb, hosszában fal futott végig a meredélyen, alacsony, mintha határt jelölne, mint a legelők közti kerítés a birkáknak. Ő a fal túloldalán állt, még lentebb. Ott sötétebb volt.
Karvaly ismét bólintott. Vonásai kőkeménnyé merevedtek.
— Magához hívott. Hallottam a hangját, ahogyan a nevemen szólít, és elindultam felé. Tudtam, hogy halott, tudtam álmomban is, de örömmel mentem hozzá. Alakját nem láttam tisztán, de odamentem, hogy vele legyek. És ő átnyúlt a falon. Az csak a mellkasomig ért. Azt hittem, a gyermek is vele lesz, de nem volt ott. Felém nyújtotta kezét, és én is feléje nyúltam, és megfogtuk egymás kezét.
— Megérintetted?
— Oda akartam menni hozzá, de nem tudtam átjutni a falon. A lábaim nem mozdultak. Próbáltam magamhoz húzni, és ő is jönni akart, úgy tűnt, mintha képes is lenne rá, de a fal ott állt közöttünk. Nem tudtunk átjutni rajta. És akkor áthajolt és megcsókolt és a nevemet mondta. És azt mondta még: „Szabadíts ki!”