— Kint hagyhatod egész éjjel, ha úgy akarod — mondta Éger a fiúcskának. — Itt nem tud elkószálni, és nem is eshet baja. Nagyon szeret kint lenni. De tudod, ezek a nagy kertek jelentik számára egész Enyhelyt. Vagy kihozhatod reggelente. És ha akarod, este melletted alszik majd.
— Azt szeretném — mondta a fiúcska. Bizonytalanul döntött a kérdésben.
— Akkor szüksége lesz a homokos dobozára a szobádban. És egy tál ivóvízre, hogy ne száradjon ki.
— És élelemre.
— Igen, valóban; de naponta egyszer elég megetetni. Nem is kell túl sokat adnod neki, mert kicsit falánk. Néha azt hiszem, Tritán csak azért teremtette a szigeteket, hogy Huzi megtölthesse valahol a pocakját.
— Nem fog halat a tavakból? — A macska épp az egyik ponttyal szemezett, miközben a tavacska mellett ült a fűben; a pillangó elrepült.
— Szereti nézni őket.
— Én is — mondta a fiú. Felálltak és együtt sétáltak oda a kis tóhoz.
Tenar meghatottan állt odébb. Volt valami ártatlanság a férfiban, de afféle férfias ártatlanság, és nem gyermeki. Kellene, hogy saját gyermekei legyenek. Jó apjuk lenne.
Az ő saját gyermekei jutottak eszébe és kicsiny unokái — bár az idősebbik, Ranett, lehetséges lenne? már tizenkettő körül járna? Ebben vagy a következő évben kell nevet kapnia! Ó, mennyire ideje lenne már hazatérnie. Ideje lenne ellátogatnia Völgytorokba, hogy névadónapi ajándékot vigyen a legnagyobb unokájának és játékokat a kisebbeknek, és meg kellene néznie, hogy Szikra nem metszette-e túl a körtefákat nyughatatlanságában, le kell ülnie és beszélgetnie kell egy kicsit a kedves leányával, Almával… Alma igaz neve Hojohe volt, Oromon adta neki… Oromon nevére gondolva mindig a sóvárgás és szeretet fájdalmát érezte. Maga előtt látta a tűzhelyet a Re Albi mellett álló házban. Látta, ahogy Kóbor ott ül a kandalló előtt. Látta, ahogy elfordítja sötét arcát, és valamit kérdez őtőle. És válaszolt hangosan, de az enyhelyi Megújult palota kertjeiben, mérföldek százaira attól a kandallótóclass="underline" — Amint csak tudok!
Reggel, azon a fényes nyári reggelen mind lementek a kikötőbe, hogy felszálljanak a Delfin fedélzetére. Enyhely város népe szinte ünnepnapot rendezett, úgy gyülekezett az utcákon és a mólókon, elrekesztve a csatornákat kicsiny, rúddal hajtott csónakjaikkal, telepöttyözve a nagy öblöt kis vitorlásaikkal és evezős csónakjaikkal. Mind zászlót lobogtatott; és zászlók és árboczászlók lobogtak a nagyobb házak tornyain is, a lenti és a fenti hidak zászlórúdjain. A vidám tömeg egy jóval régebbi napot idézett fel Tenar emlékei közüclass="underline" amikor ő és Kóbor bevitorláztak a város kikötőjébe, s hazahozták a Béke Rúnáját, Elfáran Gyűrűjét. A gyűrű akkor a karján volt és feltartotta, hogy az ezüst megcsillanjon a napfényben, és az emberek mind lássák. És megünnepelték őt és felé nyúltak, mintha mind meg akarnák ölelni. A jelenet képei mosolyt fakasztottak arcán. Még akkor is mosolygott, amikor fellépett a fedélzetre, és meghajolt Lebannen előtt.
A király a hagyományok szerinti hajósmester-formulával üdvözölte: — Tenar úrnő! Légy üdvözölve a fedélzeten! — Ő pedig válaszolt, maga sem tudva, mi ösztönözhette e szavakra: — Köszönet néked, Elfáran fia!
Lebannen csak nézett rá egy ideig, meglepte a név említése. De Tehanu már közeledett Tenar mögött, és ő megismételte a formális üdvözletet: — Tehanu úrnő! Légy üdvözölve a fedélzeten!
Tenar megindult a hajóorr felé, mert emlékezett egy sarokra ott, a horgonycsörlő mellett, ahol egy utas félrehúzódhatott a keményen dolgozó matrózok útjából, és mégis láthatta, mi történik a zsúfolt fedélzeten és a hajón kívül.
A kikötőbe vezető főutcán kisebb örvény támadt a tömegben: a magasságos hercegnő érkezett, s mindenki látni akarta. Tenar elégedetten nyugtázta, hogy Lebannen, vagy talán főudvarmestere, illően fenségessé tette a hercegnő érkezését. A tömegben lovas kíséret nyitott utat, még hátasaik is kifinomultan horkantottak és csattogtatták patáikat. Magas, vörös forgók — mint amilyet a karg harcosok viselnek sisakjaikon — integettek a zárt, aranyverettel díszített hintó tetején, melyen a hercegnőt végighozták a városon, és az azt húzó négy szürke ló fejdíszén is. A parton zenekar várta, hogy megszólaltassa harsonáját, nagydobját és tamburinját. És az emberek felfedezték, hogy van egy hercegnőjük, akit megbámulhatnak és akinek örvendezhetnek. Ennek okán hangosan örvendeztek és olyan közel nyomakodtak, amennyire a gyalogos és lovas őrök engedték őket, hogy valamiféle tisztelettel teljes üdvözletet mondjanak, el-elakadó hangon. — Éljen a karg királynő! — kiáltottak fel néhányan, mire mások válaszoltak: — Nem az még! — És megint mások: — Nézzétek, csupa vörösben, mint egy szépséges rubin, ki ő akkor? — És a válasz sem váratott magára: — Éljen sokáig a hercegnő!
Tenar látta, ahogy Szeserah — természetesen kalaptól talpig fátyolban, de magassága és tartása miatt összetéveszthetetlenül — kiszáll a hintóból és elindul a feljáró felé, méltóságteljesen, mint maga a hajó. Két rövidebb fátyollal fedett arcú kísérője közvetlenül mögötte ügetett, s őket az ilieni Opál úrhölgy követte. Tenar szíve megdobbant. Lebannen kijelentette, hogy erre az útra sem szolga, sem kísérő nem jöhet. Ez nem sétahajózás vagy kirándulás lesz, mondta szigorú tekintettel, és a fedélzetre lépők mindegyikének jó oka van, hogy útra keljen. Talán Szeserah nem értette meg? Vagy annyira ragaszkodik a bugyuta udvarhölgyeihez, hogy inkább dacol a királlyal? Ez a lehető legszerencsétlenebb kezdete lenne az utazásnak.
De a feljáró tövében az aranyszállal szegett vörös henger megállt és megfordult. Kezeket növesztett, aranyfényű kezeket csillámló aranygyűrűkkel. A hercegnő megölelte cselédeit, láthatóan elköszönve tőlük. Opál úrhölgyet is megölelte, a nép előtt helyénvaló, méltóságos, fejedelmi és nemes mozdulattal. Azután Opál visszaterelte a szolgálókat a hintóhoz, közben a hercegnő újra a feljáró felé fordult.
Szünet következett. Tenar láthatta a kifejezéstelen vörös és arany oszlopot, ahogy mély lélegzetet vesz. Kihúzta magát és még magasabb lett.
Végigment a feljárón, lassan, mert ahogy a dagály emelkedett, a palló egyre meredekebbé vált. De a lány megtartotta határozott méltóságát, amitől a parton álló tömeg elcsendesedett és lenyűgözve figyelt.
A fedélzetre érve megállt, szembefordult a királlyal.
— Kargád földek magasságos hercegnője! Légy üdvözölve a fedélzeten! — szólt Lebannen harsány hangon. Erre a tömeg így tört ki: — Éljen a hercegnő! Sokáig éljen a királynő!
Lebannen mondott valamit a hercegnőnek, amit az üdvrivalgás miatt mások nem hallhattak. A vörös henger a tömeg felé fordult és meghajolt, merev háttal, mégis kecsesen.
Tehanu a király közelében várta be a hercegnőt, és most odalépve megszólította, majd elvezette a kabinok felé. Végül a nehéz, vörös és arany fátylak eltűntek a hajófarban. A tömeg vadabbul kiáltozott és örvendezett, mint valaha. — Jer vissza, hercegnő! Hol a mi úrnőnk? Hol a mi királynőnk?
Tenar átnézett a fedélzet felett a királyra. Balsejtelmei és nyomasztó gondjai ellenére is nevetés tört fel szívéből. Azt gondolta; Szegény fiú, most mihez kezdesz? Azonnal beleszerettek, amint először lehetőségük volt látni őt, még ha nem is láthatták igazán… Ó, Lebannen, mind összeszövetkeztünk ellened!