A Delfin nem volt igazán nagy hajó, csak éppen alkalmas arra, hogy egy királyt a neki járó kényelemben és méltósággal szállítson. De elsősorban arra készült, hogy vitorlái segítségével együtt szárnyaljon a széllel, olyan gyorsan vigye utasait, amilyen gyorsan csak lehetséges. A szállások megfelelőek voltak a tiszteknek, a legénységnek, a királynak és néhány kísérőjének, ezen az úton azonban a szálláshelyek zsúfolásig megteltek. A matrózok, őszintén szólva, nem szenvedtek a megszokottnál nagyobb kényelmetlenségtőclass="underline" lent aludtak a hajófenék elülső részében, egy három láb magas ólban; de a tiszteknek meg kellett osztozniuk egy nyomorult kis fülkén az előfedélzet alatt. Az utasok közül mind a négy nő abba a kabinba került, ahol eredetileg a királyt szállásolták el, amely a tatfedélzet keskeny felépítményét képezte. Míg az alatta lévő kabinba — amelyet általában a kapitány és egy vagy két tiszt birtokolt közösen — most Lebannen, a két mágus, Éger, és végül Taszla került. Az első és legsürgetőbb problémának a hercegnő tengeribetegsége bizonyult.
Könnyed világszéllel vitorláztak ki a Nagy-öbölből, nyugodt vízen, és a hajó úgy siklott, mint hattyú a tavon. Szeserah mégis rettegve bújt el szobájában, s kétségbeesetten kiáltott fel minden alkalommal, amikor a széles hátsó ablakban fátylain keresztül meglátta a csendes víztömeg napos, békés látképét, rajta a hajó fehér nyomdokát. — Bucskázni fog le és fel! — nyögött kargul.
— De most nem bucskázik le és fel — szólt rá Tenar. — Használd a fejedet, hercegnő!
— Ezt a gyomrom mondja, nem a fejem — nyafogott a lány.
— Ilyen időben senki sem lehet tengeribeteg. Csak félsz a betegségtől.
— Anyám! — szólt közbe Tehanu, inkább a hangsúlyt értve és nem a szavakat. — Ne bántsd! Elég nyomorúságos dolog betegnek lenni.
— Nem beteg — válaszolt Tenar. Teljességgel meg volt győződve igazáról. — Nem vagy beteg, Szeserah! Csak félsz, hogy beteg leszel. Szedd már össze magad! Gyere ki a fedélzetre! A friss levegőn minden más lesz. Friss levegő kell neked és egy kis bátorság.
— Ó, barátom! — mormolta Szeserah archikul. — Csinálj nekem bátorság!
Tenar kicsit döbbenten állt. — Azt magadnak kell összeszedned, hercegnő — mondta. Azután megkönyörült rajta: — Gyerünk, csak egy percig próbáld ki, milyen a fedélzeten. Segíts meggyőzni, Tehanu! Gondolj bele, hogy fog szenvedni, ha megváltozik az időjárás!
Közrefogták a hercegnőt, talpra állították és ráadták a vörös fátyolhengert, amely nélkül természetesen nem jelenhetett meg férfitekintetek előtt. Rábeszéléssel és hízelgéssel próbálták kivonszolni a kabinból a mellette lévő fedélzetrészre az árnyékba, ahol egymás mellé ülhettek egy csontfehér, hibátlan fedélzetdíszen, és kiláttak a kék és csillámló tengerre.
Szeserah széthúzta fátylait — eléggé ahhoz, hogy kilásson mögülük egyenesen előre —, de többnyire csak a saját szoknyáját nézte. Esetenként egy-egy rövid, ijedt pillantást vetett a vízre, ami után mindig behunyta szemét, és újra csak lefelé nézett a szoknyájára.
Tenar és Tehanu beszélgetett egy kicsit, elhaladó hajókra, madarakra és szigetekre mutattak közben. — Kellemes itt. Már el is felejtettem, mennyire szeretek hajózni! — szólt egyszer Tenar.
— Én is szeretek, ha nem gondolok a vízre — válaszolta Tehanu. — Olyan, mint a repülés.
— Ó, ti sárkányok! — sóhajtott fel Tenar.
Könnyedén mondta, de nem könnyelműen. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit mondott fogadott leányának. Tehanu elfordította fejét, hogy ránézhessen látó szemével. Tenar szíve valamivel súlyosabban vert. — Levegő és tűz — magyarázta iménti szavait.
Tehanu nem válaszolt. De keze, a kecses barna keze, nem a karommá görbült kinyúlt, és megfogta Tenar karját, szorosan.
— Nem tudom, mi vagyok, anyám — suttogta, hangja amúgy is ritkán volt több suttogásnál.
— Én tudom — válaszolta Tenar. És szíve még súlyosabban és keményebben vert, mint azelőtt.
— Nem vagyok olyan, mint Irián — folytatta Tehanu. Próbálta felvidítani anyját, bátorítani őt, de hangjában sóvárgás csendült, féltékeny epekedés, mélységes vágyakozás.
— Várj még! Várj és megleled a választ — mondta anyja, nehéznek találva a beszédet. — Tudni fogod, mit tégy… mi vagy… amikor eljön az ideje.
Oly halkan beszélgettek, hogy a hercegnő nem érthette meg szavaikat. Kicsit meg is feledkeztek róla. De elkapta Irián nevét, hosszú ujjaival széthúzta fátylait és feléjük fordult, tekintete fényesen ragyogott a meleg, vörös árnyékban. Megkérdezte: — Irián, ő van?
— Valahol előrébb, ott, arra — intett Tenar a hajó eleje felé.
— Ő csinál magának bátorság. Ugye?
Egy hosszú pillanat elteltével Tenar így válaszolt: — Azt hiszem, neki nem kell csinálnia. Ő nem fél.
— Ó — sóhajtott a hercegnő.
Fénylő tekintete kivillant az árnyékból, és végigmérte a hajót hosszában, egészen az orrig, ahol Irián állt, Lebannen mellett. A király előremutatott, intett, élénken magyarázott valamit. Azután felnevetett, és Irián — mellette állva, olyan magas, mint Lebannen — szintén nevetett.
— Csupaszarcú — mormolta Szeserah kargul. Azután archikul, megfontoltan, alig hallhatóan hozzátette: — Nem fél.
Hagyta összezárulni fátylait és közömbösen, mozdulatlanul ült tovább.
Enyhely hosszú partjai kéken húzódtak mögöttük. Az Onn-hegy haloványan magasodott északon. Omer-sziget fekete bazaltoszlopai a hajótól jobbra tornyosultak, ahogy áthaladtak az Ébenyhely-szoroson, és a Legbenső-tenger felé vették az irányt. A nap fényesen ragyogott, a szél friss volt, újabb szép nap kezdődött. Minden nő ott ült a vitorlavászon alatt, melyet a matrózok feszítettek ki napvédőnek a tatkabin mellé. A nők szerencsét hoztak a hajónak, és a tengerészek mindent megtettek, hogy minél több ötletes megoldással fokozzák kényelmüket és az út kellemességét. Minthogy a varázstudók is szerencsét vagy balszerencsét egyformán hozhatnak egy hajónak, így a legénység velük is jól bánt: az ő napellenzőjüket fent a tatfedélzeten feszítették ki, ahonnan jó messzire láttak. A nők bársonypárnákon ültek (a király vagy főudvarmestere előrelátásának köszönhetően); a varázslók összehajtogatott vitorlavászont kaptak, ami ugyanúgy megtette.
Éger azon kapta magát, hogy úgy kezelik és úgy tartják számon, mint a mágusok egyikét. Semmit sem tudott tenni ez ügyben, de zavarta a dolog, mert Ónix és Szeppel esetleg azt gondolhatja, hogy velük egyenlőnek akarja kikiáltani magát. Emellett azért is nyugtalankodott, mert ő már falusi varázsló sem volt. Elveszítette ajándékát. Nem volt semmi hatalma. Olyan biztosan tudta ezt, ahogy azt tudta volna, hogy elveszítette a látását, vagy lebénult a keze. Már nem lett volna képes megfoltozni egy törött kancsót, legfeljebb ragasztóval; és akkor is rosszul, mert még sohasem csinálta.
És mesterségén túl valami mást is elveszített, valami nagyobbat annál. A veszteség érzése — ahogy felesége halála is — ürességet hagyott maga után, amelyben nincs öröm, nincs újdonság, ha volt valaha is. Semmi sem történhetett, semmi sem változhatott meg.
Nem is tudott ajándékának e nagyobb jelentőségéről, amíg nem veszítette el, latolgatta, természetét kutatva. Olyasvalami volt, mint ismerni az utat, amerre menni kell, gondolta, mint ismerni a hazavezető irányt. Nem olyan dolog, amit be lehet azonosítani vagy amiről sokat lehet mondani, inkább egyfajta kapcsolat, amelytől minden más dolog függ. Enélkül elhagyatottá vált. Hasznavehetetlen volt.