De legalább bajt nem csinál többé. Az álmai mulandók, jelentés nélküliek. Már nem viszik el arra a kietlen vidékre, a száraz fűvel borított domboldalra, a falhoz. Nem szólítják hangok a sötétségből.
Gyakran gondolt Karvalyra, azt kívánva, bár újra beszélhetne vele. A főmágussal, aki odaadta minden hatalmát, aki legnagyobb volt a nagyok között, és aki most szegényen és megvetetten élte életét, ámbár a király szerette volna kifejezni tiszteletét iránta. Így Karvaly szegénysége a maga választása volt. Talán, gondolta Éger, a gazdagság és a megbecsülés szégyenérzetet keltene abban az emberben, aki elveszítette a hatalmát, mint ő.
Ónix őszintén sajnálkozott, hogy effajta alkuba vagy cserébe vezette Égert. Mindig nagyon udvarias volt vele szemben, de most kifejezetten tisztelettel és bűntudattal fordult felé. Eközben a pálni mágussal szemben mutatott modora kevésbé volt tartózkodó, mint korábban. Maga Éger nem neheztelt Szeppelre, és nem volt bizalmatlan vele. Az Ősi Erők azok az Ősi Erők, és kész. Kockázatos használni őket. Szeppel elmondta, mit kell fizetnie, és ő megfizette azt. Nem értette egészen, hogy mennyit is kellett fizetnie, de ez nem Szeppel hibája volt. Inkább a sajátja, mert sohasem értékelte annyira ajándékát, amennyit az valójában ért.
Így hát ott ült a két mágussal, s úgy gondolt magára, mint hamis érmére az aranypénzek között. De teljes figyelmével feléjük fordult, minthogy megbíztak benne és felszabadultan beszélgettek, s beszédük olyan tanítás volt, amilyet varázslóként sohasem remélt.
A vászon napvédő fényes-fakó árnyékában ülve egy alkuról beszélgettek, egy nagyobb alkuról, mint amilyet ő kötött az álmai eltüntetéséért. Ónix többször is kimondta az Ősi Nyelv ama szavait, melyeket Szeppel említett a háztetőn: Verw nadan. Ahogyan beszéltek, lassan Éger kezdte megérteni, hogy e szavak jelentése valamiféle döntést fejez ki, különválást, két dolog egybefonódását. Valaha nagyon régen, Anglád királyai előtt, az archik írás születése előtt, talán még az archik nyelv születése előtt, amikor még csak a Teremtés Nyelve létezett, úgy tűnik, az emberek valamiféle döntést hoztak, feladtak egyfajta nagyszerű hatalmat vagy képességet egy másikért.
A mágusok erről való beszédét nehéz volt követni, nem is azért, mert bármit eltitkoltak volna előle, hanem mert maguk is olyan dolgok után kapkodtak, amelyek elvesztek már a ködös múltban, az emlékezet előtti időkben. Az Ősi Beszéd szavai szükségszerűen jöttek ajkukra, és Ónix néha csak ezen a nyelven szólalt meg, ám Szeppel mindig archikul válaszolt. A pálni takarékoskodott a Teremtés szavaival. Egyszer feltartotta kezét, hogy megállítsa Ónix szóáradatát, s a kútfői mágus meglepett és kérdő tekintetére csak ennyit mondott: — A varázsszavak cselekednek.
Éger tanítója, Szula is varázsszavaknak nevezte az Öreg Nyelv szavait. — Mindegyikük a hatalom egy cselekedete — tanította. — Az igaz szavak szülik az igazságot. — Szula fukar volt az általa ismert varázsszavakkal, csak akkor mondta ki őket, ha szükséges volt. Ha bármikor is leírt egy rúnát — akár egy köznapibbat, az archik írásához valót —, akkor szinte azonnal eltörölte, amint befejezte. A varázslók többsége hasonlóan óvatos volt, vagy mert tudásukat kívánták megtartani maguknak, vagy mert tisztelték a Teremtés Nyelvének hatalmát. Maga Szeppel is — bár mágus volt, jóval mélyebb ismeretével és megértésével a szavaknak — inkább megmaradt a köznapi nyelvezetnél, amely lehetővé tette ugyan a hazugságot és a tévedést, ugyanakkor engedélyezte a bizonytalanságot és a visszavonást is.
Talán ez is része lehetett a nagy választásnak, amely felől az emberek döntöttek az ősi időkben: hogy feladták az Öreg Beszéd belülről fakadó ismeretét, amelyet valaha megosztottak a sárkányokkal. Ezt tették volna? Kérdezte magában Éger. Annak érdekében, hogy legyen egy saját nyelvük, egy nyelv, ami illik az emberfajhoz, amelyen hazudhatnak, csalhatnak, rászedhetnek, elárulhatnak és olyan csodákat fedezhetnek fel, amelyek azelőtt nem léteztek, és soha nem is kellett volna létezniük?
A sárkányok nem ismernek más nyelvet, csak az Öreg Beszédet. És az emberek mégis úgy tartják, hogy a sárkányok hazudnak. Igaz lehet? Kérdezte magában. Ha a varázsszavak mind igazak, akkor hogyan tudna a használatukkal egy sárkány hazudni?
Szeppel és Ónix elérkezett beszélgetésük egyik hosszú, kényelmes, gondolatokkal telt szünetéhez. Látva, hogy Ónix valójában már elbóbiskolt, Éger halkan megkérdezte a pálni mágust: — Igaz, hogy a sárkányok képesek hamisan beszélni az igaz szavakkal?
A pálni férfi elmosolyodott. — Ez — ahogy mi mondjuk — éppen az a kérdés, amelyet Até tett fel Ormnak egyezer esztendővel ezelőtt, Ontuego romjai közt. „Hazudhat egy sárkány?” Ezt kérdezte a mágus. És Orm úgy válaszolt, „nem”, azután rálehelt, és hamuvá égette őt… De vajon hihetünk e történetnek, ha csupán Orm mondhatta el?
Kifogyhatatlanok a mágusok érvei, gondolta Éger, de nem mondta ki hangosan. Ónix végül határozottan az álmok mezsgyéjére lépett; feje hátraesett, neki a válaszfalnak, és komoly, feszült vonásai kisimultak.
Újra Szeppel szólt, hangja a szokásosnál is halkabb volt. — Remélem, Éger, nem bántad meg azt, amit Aurunnál tettünk! Tudom, hogy a barátaink szerint nem figyelmeztettelek elég tisztán és érthetően.
Éger habozás nélkül válaszolt: — Elégedett vagyok.
Szeppel félrebillentette sötét fejét.
Éger azonnal hozzátette: — Tudom, hogy próbáljuk megtartani az egyensúlyt. De a Föld Erői saját elszámolást vezetnek.
— És az ő igazságukat embernek nehéz megértenie.
— Hát ez az! Próbálom látni, hogy miért volt éppen ez a mesterségem, úgy értem, amit fel kellett adnom, hogy megszabaduljak attól az álomtól. Mi köze egyiknek a másikhoz?
Szeppel nem válaszolt egy ideig, és azután is egy kérdést tett feclass="underline" — Nem a művészeted segítségével jutottál el a kőfalhoz?
— Sohasem — felelte Éger, mélyről fakadó bizonyossággal. — Ugyanúgy nem állt volna hatalmamban odamenni, ha akartam volna, mint ahogyan nem állt hatalmamban távol maradni.
— Akkor hogyan jutottál el a kiszáradt földekre?
— A feleségem hívott, s szívem odahúzott.
Hosszabb szünet. A mágus megszólalt: — Mások is vesztettek már el szeretett feleséget.
— Én is ezt mondtam Karvaly nagyúrnak. Erre ő úgy válaszolt: ez igaz, de az igaz szeretet köteléke, amely köztünk lehetett, oly erős, hogy örökkön kitart.
— Egyetlen kötelék sem feszülhet a kőfal felett.
Éger a mágusra nézett, a barna bőrű, lágy vonásokba öltöztetett, éles tekintetű arcra. — Miért? — kérdezte.
— Mert a halál eltép minden köteléket.
— Akkor miért nem halnak meg a holtak?
Szeppel csak bámult rá, megütközve.
— Bocsáss meg — mentegetőzött Éger —, hányavetiségemben rosszul fogalmaztam. Úgy értettem: a halál eltépi a testhez fűződő köteléket, és a test meghal. Visszatér a földbe. De a szellemnek el kell mennie arra a sötét helyre, és a test látszatát viselve ott kell maradnia — meddig? Mindörökké? Abban a porban és alkonyatban, fény nélkül, vagy szeretet nélkül, vagy bármiféle öröm nélkül? Nem viselhetem a gondolatot, hogy Liliom egy ilyen helyen van éppen. Miért kell ott lennie? Miért nem lehet… — hangja itt megbicsaklott — …szabad?