— Mert ott nem fúj szél — válaszolta Szeppel. Tekintete igen különös volt, hangja rekedt. — Megállították, hogy ne fújjon. Az emberek művészetével.
Továbbra is Égert nézte, de csak most kezdte látni is. A tekintetében rejlő és a vonásaira kiült kifejezés megváltozott. Félrenézett, fel az elővitorla szépséges, fehér ívére, ahogy megtelt az északnyugati szél leheletével. Visszanézett Égerre. — Ez ügyben ugyanannyit tudsz, mint én, barátom — mondta szokásos halk hangján. — De te a testeddel tudod mindezt, a véreddel, a szívveréseddel. Én csak a szavakat ismerem. Régi szavakat… Jobb, ha eljutunk Kútfőre, ahol majd a bölcsek elmondják, amit tudnunk szükséges. Vagy ha ők nem, akkor majd a sárkányok, talán. Vagy esetleg te leszel az, aki utat mutat másoknak.
— Akkor csakugyan a vak vezetné a látnokokat a szakadék szélére! — nevetett fel Éger.
— Csakhogy már a szakadék szélén vagyunk, és csukott szemekkel — válaszolta a pálni mágus.
Lebannen túl kicsinek találta a hajót, olyan hatalmas nyugtalanság töltötte el bensőjét. A nők ott ültek kis napvédőjük alatt, és a mágusok a sajátjuk alatt, sorban, mint a kacsák, de ő fel s alá járkált türelmetlenül a fedélzet szűkös határai között. Türelmetlenségében úgy érezte, nincs olyan szél, amely elég gyorsan röpítené a Delfint délnek. Le akarta tudni ezt az utat.
— Emlékszel a flottára Gázlór felé menet? — kérdezte Taszla odalépve hozzá, amikor Lebannen a kormányos mellett állva a térképet és az előttük fekvő nyílt tengert vizsgálgatta. — Nagyszerű látvány volt. Harminc hajó egy sorban!
— Bár most is Gázlór felé tartanánk! — felelte erre Lebannen.
— Sohasem kedveltem Kútfőt — értett egyet Taszla. — Nincs egy becsületes szél vagy áramlat a sziget húszmérföldes környékén, csak amit a varázslók kotyvasztanak össze. És azok a sziklák Kútfőtől északra; azok még sosem voltak kétszer ugyanazon a helyen. És a város is tele van csalókkal meg alakváltókkal. — Kiköpött, hozzáértő módon szélirányba. — Inkább találkoznék megint a vén Vérszomjassal és a rabszolgahajcsáraival!
Lebannen bólintott, de nem szólt egy szót sem. Szerette ezt Taszla társaságában: a tengerész kimondta mindazt, amit Lebannen úgy érzett, jobb, ha ő nem mondja ki.
— Ki volt az a néma fickó? — kérdezte Taszla. — Az, amelyik megölte Sólymot a falon.
— Egre. Kalózból lett rabszolgavadász.
— Tudtam, hogy felismert ott, Szorránál! Egyenesen eléd ment. Mindig is csodálkoztam ezen.
— Mert egyszer már elvitt, mint rabszolgát.
Nem volt könnyű meglepni Taszlát, de most tátott szájjal nézett. Bizonyára nem hitte el a dolgot, de nem volt képes hangot adni kételyeinek, és inkább nem mondott semmit. Lebannen élvezte a hatást egy darabig, azután megszánta barátját.
— Amikor a főmágus magával vitt a Kob utáni vadászatra, először délnek tartottunk. Ront városában egy férfi feladott minket a rabszolgavadászoknak. Leütötték a főmágust és én elfutottam, hogy magam után csaljam őket, amíg magához tér. De valójában eleve értem jöttek — én voltam eladható. Láncra verve ébredtem egy Szowl felé tartó gályán. Karvaly megmentett, még a második reggel előtt. A bilincsek úgy hullottak le rólunk, mint a száraz falevelek. És azt mondta Egrének, hogy addig nem szólalhat meg, amíg nem mond érdemes szót… Úgy jelent meg a gályán, mint valami égből alászálló ragyogás… Addig egyáltalán nem tudtam, ki ő valójában.
Taszla elrágódott ezen egy darabig. — Elengedte az összes rabszolgát? Miért nem ölték meg Egrét?
— Talán elfogták és eladták — válaszolta Lebannen.
Taszla tovább rágódott a dolgon. — Szóval ezért volt annyira fontos számodra, hogy leszámolj a rabszolga-kereskedelemmel.
— Ez volt az egyik oka.
— Nem tesz jót a képnek, mármint amit az uralkodóról alkotnak — adott hangot megfigyelésének a másik. Rápillantott a Legbenső-tenger térképére, amelyet felszegeztek a deszkaasztalra a kormányos bal oldalán. — Út szigete — jegyezte meg. — Ahonnan a sárkánylány jött.
— Rendesen kerülöd, ahogy látom.
Taszla összehúzta ajkait, de egy hajó fedélzetén tartózkodva inkább nem füttyentett. — Ismered azt a nótát, amit említettem, Beliló ágyasáról? Nos, mindig mesének hittem. Amíg nem láttam őt átváltozni.
— Kétlem, hogy meg akarna enni, Taszla.
— Dicső halál lenne — mondta a tengerész, meglehetősen fanyarul.
A király felkacagott.
— Ne kísértsd a szerencsédet! — kérlelte Taszla.
— Ne aggódj!
— Olyan kedvesen elcsevegtetek ott elöl. Mintha egy vulkánnal könnyelműsködnél, nekem úgy tűnt… Viszont én mondom, nem lenne rossz kicsivel többet látni abból az ajándékból, amit a kargok küldtek! Van még ott látnivaló, legalábbis a lábairól ítélve. De hogyan lehetne kicsalogatni abból a sátorból? A lábai igen formásak, de már a bokából is többet szeretnék, csak hogy elkezdjük valahol.
Lebannen arca elkomorult, és elfordult, hogy Taszla ne lássa meg.
— Ha bárkitől ilyen csomagot kapnék — folytatta Taszla, közben kibámult a tengerre —, én bizony felbontanám.
Lebannen nem bírt visszatartani egy ingerült, bár kicsiny mozdulatot. Taszla meglátta; mindig is gyors volt. Elvigyorodott, és nem folytatta.
A fedélzetmester feljött a fedélzetre, és Lebannen beszédbe elegyedett vele. — Jól látom, sűrűsödik előttünk? — kérdezte, és amaz bólintott. — Délen és nyugaton mennydörög és villámlik. Estére benne leszünk.
Ahogy a délután haladt előre, a tenger felborzolta hullámait, a szelídülő napsütés rezes árnyalatot vett fel, és időnként hevesebb széllökések seperték a fedélzetet. Tenar elmondta Lebannennek, hogy a hercegnő fél a tengertől és a tengeribetegségtől, s a király most rendszeresen elpillantgatott a tatkabin felé, várva, hogy nem lát-e vörös fátylas alakot a kacsák sorában. De Tenar és Tehanu volt az, aki bement a kabinba; a hercegnő még mindig ott ült, és Irián is ott ült mellette. Buzgón beszélgettek. Mi a fene beszélnivalója van az Útról jött sárkánynőnek egy hur-át-huri háremhölggyel? Van egyáltalán közös szavuk? A kérdések annyira válasz után könyörögtek, hogy Lebannen inkább odament.
Amikor odaért, Irián felnézett rá és elmosolyodott. Éles, őszinte vonásain széles mosoly terült el. Egyszerűségében szívesen járt mezítláb és nem törődött öltözékével, hagyta a szelet, hogy összegubancolja haját. Nem tűnt többnek egy bájos, melegszívű, eszes, de műveletlen tanyasi lánynál, míg bele nem néztél a szemébe. Írisze füstös borostyánszínben játszott, és amikor egyenesen Lebannenre nézett — mint akkor, ott —, a férfi képtelen volt belenézni azokba a szemekbe. Inkább maga elé és körbe leskelődött.
A király egyértelművé tette, hogy a hajón ne legyen semmiféle udvari ceremónia, se meghajlás, se pukedli, senki se ugorjon fel, amikor a közelébe ér, de a hercegnő mégis felállt. Ahogy Taszla is megfigyelte, szépséges lábai voltak, nem aprók, de magas ívvel, erősek és finomak. Lebannen ezeket nézte, a két nagyszerű lábat a fedélzet fehér deszkázatán. Felpillantott és azt látta, hogy a hercegnő ugyanúgy tesz, ahogyan legutóbb, mikor szemtől-szemben álltak: szétválasztja fátylait, hogy ő — de senki más — láthassa az arcát. Kicsit hátratántorodott az arc merev, szinte tragikus szépségétől a vörös árnyékban.
— Minden… minden rendben, hercegnő? — kérdezte dadogva. Igen ritkán dadogott.