A lány így válaszolt: — Barátom, Tenar mondta: szél lehelete.
— Igen — válaszolt a király, inkább véletlenszerűen.
— Gondolod, hogy a mágusaid talán tehetnének érte valamit? — kérdezte Irián. Szétválasztotta keresztbe font lábait, és szintén felállt. Mindketten magas nők voltak.
Lebannen próbálta kitalálni, milyen színű lehet a hercegnő szeme, minthogy továbbra sem volt képes belenézni. Kékek, gondolta, de mint a kék opálban, más színek is rejteztek benne, vagy talán csak a napfény csillant furcsán, ahogy átsütött a fátylakon… — Tenni érte valamit?
— Nagyon nem szeretne tengeribeteg lenni. Megszenvedte a dolgot, amikor elhozták a karg szigetekről.
— Nem fogok félni — mondta a hercegnő. Egyenesen Lebannenre nézett, talán kissé kihívóan… mitől?
— Persze — válaszolta a férfi —, persze. Megkérdem Ónixot. Biztosan tud valamit tenni. — Hevenyészett meghajlást produkált mindkettejük felé, azután sietve elindult, hogy megkeresse a mágusokat.
Ónix és Szeppel megtanácskozta a dolgot, azután Égerrel is értekeztek. Egy tengeribetegség elleni varázslat sokkal inkább volt a vajákosok, foltozók és gyógyítók dolga, mintsem a tanult és nagy hatalmú mágusoké. Éger maga jelen helyzetében mit sem tehet, természetesen, de talán emlékezhet valamiféle bűbájra…? Nem, persze, hiszen bajai kezdete előtt nem is álmodta volna, hogy tengerre kell szállnia. Szeppel beismerte, hogy a kisebb vitorlásokban és csónakokban, illetve a háborgó vizeken őt is könnyen elkapja a tengeribetegség. Ónix végül előresétált, és elnézést kért a hercegnőtőclass="underline" ő maga nem jártas ebben, és nem is tud semmit felajánlani, kivéve talán — sajnálatos módon — egy talizmánt vagy amulettet. Az egyik matróz hallott a hercegnő helyzetéről — a legénység mindent hall —, és mindenáron odaadta a talizmánját a mágusnak, hogy nyújtsa át a hölgynek.
A hercegnő hosszú ujjú keze kiemelkedett a vörös és arany fátylak közül. A mágus egy fura kis fekete-fehér tárgyat helyezett a nő tenyerére: szárított hínár egy madár bordái köré tekerve. — Viharmadár, mert meglovagolja a viharokat — tette hozzá Ónix, szégyenkező arccal.
A hercegnő bólintott láthatatlan fejével, és kargul mormolt köszönetet. A fétis eltűnt a fátylak között. A hercegnő visszavonult a kabinjába. Ónix — a közelben találkozva vele — a királynak is kifejezte sajnálatát. Az egyre erősebb széllökésektől a hajó bukdácsolni kezdett az egyre jobban felborzolódó tengeren, és Ónix megjegyezte: — Tudnék, jól tudod, nagyuram, szólni egy-két szót a szélhez…
Lebannen csakugyan jól tudta, hogy két elméleti iskola is foglalkozik az időjárásvetés tudományávaclass="underline" a régebbi a vándorvarázslóké, akik úgy utasítják a szeleket hajóik szolgálatára, ahogyan a juhász parancsol kutyájának, hogy erre vagy arra fusson; és az újabb keletű eszme — néhányszáz esztendős lehetett — a kútfői iskolából, mely szerint a varázsszél csak valós szükség esetén használandó, de legjobb hagynia világszeleket, hogy fújjanak a maguk módján. A király azt is jól tudta, hogy Ónix elhivatottan tartotta magát a kútfői eszmékhez. — Dönts belátásod szerint, Ónix! — válaszolta. — Ha úgy látod, hogy igazán nehéz éjszaka elé nézünk… De egyelőre még nem több ez egy kis förgetegnél…
Ónix felnézett az árbocfejre, amely már el-elvörösödött, ahogy a felhős alkony rezes fénye rávetült. Mennydörgés eresztette ki nagyszerű robaját az előttük tornyosuló feketeségben, beborítva dél egészét. Oldalt a nappali fény utolsó sugarai sápadoztak, remegve kapaszkodtak a hullámokba. — Rendben van — mondta, talán kissé szomorkásan, s lement a kicsi és zsúfolt kabinba.
Lebannen szinte teljesen elkerülte azt a kabint, többnyire a fedélzeten aludt, már amikor lepihent egyáltalán. Az az éjszaka senkinek sem volt alvásra való a Delfinen. Nem csupán egyszerű zivatar érkezett, hanem a nyárutó erőszakos viharainak egész sorozata forralta a tengert délnyugaton. A nyugtalanító villámkáprázatok között a mennydörgés olyan hangon dörrent, mintha darabokra szakadt volna a hajó, amely az őrült szélrohamoktól bukdácsolva, bizarr ugrásokat hajtott végre. Hosszú és zajos éjszaka borzolta az utazók idegeit.
Ónix egyszer tanácskozott Lebannenneclass="underline" Nem kellene szólnia a szélhez? A király a fedélzetmesterre nézett, aki csak a vállát vonogatta. Ő eléggé elfoglalt volt a legénységgel együtt, de nem aggódott. A hajó nem volt veszélyben. Az asszonynépről meg annyit, hogy állítólag a kabinjukban ülnek, és valami szerencsejátékkal múlatják az időt. Irián és a hercegnő kijött a fedélzetre korábban, de időnként nehéz volt talpon maradni, és úgy látták, hogy útban vannak a matrózoknak, ezért inkább visszamentek. Azt, hogy éppen játszanak, a szakácsinas jelentette, akit azért küldtek oda, hogy kérdezze meg, kívánnak-e enni valamit. Azt a választ kapta, mindegy, csak vigyen valamit.
Lebannen ugyanazt a feszült kíváncsiságot érezte, ami délután is elkapta. Nem kétséges, a tatkabin lámpái mind égtek, legalábbis abból ítélve, ahogyan aranyló fényük kiömlött a nyomdokvonal hullámaira és habjára. Éjfél körül hátrament és bekopogott.
Irián nyitott ajtót. A vihar feketesége és kápráztató pillanatai után a kabinban szerteomló lámpavilág melegnek és nyugodtnak tűnt, bár a lengedező fény lengedező árnyékokat vetett. A színkavalkád döbbenetes volt: a női öltözékek lágy, változatos látványa, a bőrárnyalatok, barna vagy sápadt vagy aranyló, a hajszínek, fekete vagy szürke vagy aranybarna, a szemek — a hercegnő őt nézte meglepetten, miközben egy sálat vagy valami ruhadarabot kapott arca elé, és afölött pislogott rá.
— Ó! Azt hittük, a szakácsinas jött vissza! — szólt Irián nevetve.
Tehanu a maga szerény, barátságos módján nézett fel rá. — Valami baj van talán?
A férfi rádöbbent, hogy úgy áll az ajtóban és bámul rájuk, mint a végzet valamely szótlan hírnöke.
— Nem… Nincs semmi baj… Ti jól vagytok? Elnézést, hogy ilyen kellemetlen…
— Nem tehetsz a viharról — válaszolta Tenar. — Senki sem tudott aludni, így a hercegnővel karg játékokra tanítjuk a többieket.
Lebannen ötoldalú elefántcsont rudacskákat látott szétszórva az asztalon, talán Taszlától származhattak.
— Szigeteket teszünk meg tétnek — tette hozzá Irián —, de Tehanu és én mindig veszítünk. A kargok már elnyerték Bárkát és Ilient.
A hercegnő lentebb eresztette a sálat, ültében eltökélten nézett Lebannenre. Rendkívül feszülten, ahogyan egy ifjú kardforgató nézne rá párbaj előtt. A kabin melegében mind lecsupaszították karjaikat és lábaikat, és a hercegnő arcának részleges fedetlensége úgy vonzotta magához a király figyelmét, ahogyan mágnes vonzza a vasszeget.
— Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen a vihar — mondta újra, mint egy idióta, és becsukta az ajtót. Ahogy elfordult hallotta, hogy odabent mind felkacagnak.
Odaállt a kormányos mellé. Az időnként görcsös villámoktól megvilágított, szeles-esős sötétségbe meredve még mindig maga előtt látta a tatkabin képét. Tehanu fekete hajzuhatagát, Tenar gyengéden kötekedő mosolyát, a rúd-dobókockákat az asztalon. A hercegnő kerek karjait, a lámpafényben mézszín bőrét, nyakát a haja árnyékában, bár nem is emlékezett arra, hogy karjára vagy nyakára nézett volna, csak az arcára, kétségbeeséssel és daccal telt tekintetére. Mitől félt az a lány? Talán úgy hiszi, bántani akarja?
Délről rápislogott egy vagy két csillag. Bement zsúfolt kabinjába, felkötött egy függőágyat, minthogy a priccsek már foglaltak voltak, és aludt néhány órát. Még hajnal előtt felébredt, nyugtalanul, mint mindig, és felment a fedélzetre.