A nap oly ragyogással és nyugalommal érkezett, mintha sohasem dúlt volna vihar a tengerek e fertályán. Lebannen megállt az elülső korlát mellett és végignézte, ahogy az első napsugár lecsap a vízre, s erről egy régi dal jutott eszébe:
Részlete volt ez egy balladának vagy bölcsődalnak, még gyermekkorából. Többre nem is emlékezett belőle. A dallam bájos volt, halkan dúdolta és hagyta, hogy a szél ellopja a szavakat ajkairól.
Tenar lépett ki a női kabinból, és meglátva őt odament. — Jó reggelt, kedves nagyuram! — köszöntötte, és Lebannen szeretettel üdvözölte maga mellett. Még némi emlékével ugyan a nő iránt érzett haragnak, ám már nem tudván, miért vagy hogyan dühödött fel.
— Enyhelyt is elnyertétek az éjjel, ti kargok? — kérdezte.
— Nem, Enyhelyt megtarthatod. Hamarosan lepihentünk. Az ifjak még mindig ágyban henyélnek. Talán… hogy is mondják? ma megbolygatjuk Kútfőt?
— Felforgatjuk Kútfőt? Nem, holnap reggelig nem. De még delelő előtt Alkány öblében kellene lennünk. Már ha közelébe engednek a szigetnek.
— Ezt hogy érted?
— Kútfő megvédelmezi magát a nem kívánt látogatóktól.
— Ó! Kóbor beszélt erről. A hajójával próbált visszatérni oda, és a szelet küldték ellene, amit kútfői szélnek nevezett.
— Őellene?
— Régen volt ez már. — Tenar elmosolyodott, örömét lelte a másik kétkedésében, a másik vonakodásában, hogy elfogadja: valaha is sérelem érhette Kóbort erről az oldalról. — Amikor még fiatal fiúként a sötétség dolgaiba ártotta magát. Nekem így mondta.
— Férfiként sem hagyta abba az efféle tevékenységet.
— És talán még most sem — mondta Tenar csendesen.
— Nem, most nekünk kell átvennünk a helyét. — Lebannen arca elkomorodott. — Bár tudnám, mibe ártjuk magunkat éppen! Bizonyos vagyok benne, hogy minden valami nagy befejezés vagy változás felé mutat — ahogy Oromon jósolta —, ahogy Kóbor mondta Égernek. És bizonyos vagyok abban, hogy Kútfőre kell mennünk. Ám ezen túl semmit sem tudok. Nem tudom, mivel kell szembenéznünk. Amikor Kóbor átvitt a sötétség világába, akkor ismertük az ellenséget. Amikor Szorra felé vezettem a flottát, akkor tudtam, hogy miféle gonosztetteket akarok megakadályozni. De most… Ellenségeink a sárkányok, avagy szövetségeseink? Mi romlott el? Mit kell tennünk vagy megakadályoznunk? Vajon Kútfő mesterei képesek lesznek választ adni? Vagy ellenünk fordítják a szelet?
— Mert félnek…?
— Félnek a sárkánytól. Attól, amelyiket ismerik már. Vagy attól, amelyiket még nem ismerik…
Tenar arca is elkomorodott, de lassan kivirágzott rajta egy mosoly. — Micsoda ajándékot hozol nekik! — mondta. — Egy varázslót rémálmokkal, egyet Pálnról, két sárkányt, két kargot. Ezen a hajón csak te és Ónix vagytok tisztességes utasok.
Lebannen nem tudott nevetni ezen. — Bár ő is velünk lehetne! — sóhajtotta.
Tenar a gondterhelt férfi karjára tette a kezét. Mondani kezdett valamit, de végül mégsem szólalt meg.
Lebannen rátette kezét a nőére. Így álltak csendesen egy ideig, egymás mellett, nézték a táncoló hullámokat.
— A hercegnő el akar mondani neked valamit, mielőtt elérjük Kútfőt — mondta Tenar. — Egy hur-át-huri történetet. Ott kint a sivatagukban, még emlékeznek bizonyos dolgokra. Azt hiszem, ez túlmegy mindenen, amit eddig hallottam, kivéve talán Kemay Asszonyának történetét. Van köze a sárkányokhoz is… Úgy illenék, hogy hívd, és akkor nem kell kérnie.
A király felfigyelt az óvatosságra és a gondoskodásra, amely Tenar hangjában csendült, és ismét haragot érzett egy pillanatra, azután a szégyen érintését. Messzi délen egy Út vagy Kamery felé tartó gálya nyomdoka látszott, halovány, pöttöm villanások az emelkedő-süllyedő felszínen. Erőt vett magán, és válaszolt: — Természetesen. Dél körül?
— Köszönöm néked!
Dél körül egy fiatal matrózt küldött a tatkabinhoz, hogy megkérje a hercegnőt, csatlakozzon a királyhoz az előfedélzeten. A hölgy kilépett, és lévén a hajó csupán ötven láb hosszú, Lebannen végignézhette, ahogy közeledik: nem hosszú séta, bár talán a lánynak mégis hosszúnak tűnhetett. Merthogy nem a jellegtelen vörös henger jelent meg a király hívására, hanem egy magas, ifjú hölgy. Puha, fehér nadrágot viselt, hosszú, fakó vörös inget, arany hajpántot, amely igen vékony vörös fátylat tartott arca előtt. A fátyol lengedezett a tengeri szélben. A fiatal matróz körbevezette a különféle akadályokon, és fel és le a zsúfolt, túlterhelt, keskeny fedélzet emelkedőin és lejtőin. A hercegnő lassan és büszkén lépdelt. Mezítláb volt. Felé fordult minden tekintet a hajón.
Megérkezett az előfedélzetre és csendesen állt.
Lebannen meghajolt. — Megtisztelsz minket jelenléteddel, hercegnő!
A lány mély, egyenes hátú pukedlit adott elő, és így válaszolt: — Köszönöm!
— Nem voltál beteg az éjjel?
A hercegnő az amulettre tette a kezét, amit zsinórra fűzve hordott a nyakában — kis csont, fekete hínárral átkötve —, és megmutatta a királynak. — Kerez akath akatharwa erevi — mondta. Lebannen tudta, hogy az akath varázslót vagy varázslóságot jelent kargul.
Mindenhol tekintetek villogtak, tekintetek a fedélközben, tekintetek a horgonycsörlőnél, látnoki tekintetek a falak mögött, kutakodó-fürkésző tekintetek.
— Lépj közelebb, ha kívánsz! Hamarosan megláthatjuk Kútfő szigetét — szólt a férfi, bár a leghalványabb esély sem volt arra, hogy alkonyatig egy rögöt is láthatnak Kútfőből. Könyökénél belekarolva — bár meg sem érintve igazán — felvezette a lányt a fedélzet ázott lejtőjén az orrcsúcsba. Itt a gugora és az orrárboc lejtője és a korlátkapu közötti háromszögben — miután az ott kötelet javítgató matróz illedelmesen elsietett munkájával — éppen eléggé magukra maradhattak. Ugyanolyan láthatóak voltak a fedélzet más részeiről, mint mindig, de hátat fordíthattak mindenkinek; félre tudtak vonulni annyira, amennyire egy fejedelem félrevonulni remélhet.
Amikor elhelyezkedtek a kicsiny menedékben, a hercegnő odafordult Lebannenhez, és hátradobta a fátylat arca elől. A király épp érdeklődni akart, hogy mit tehet érte, de a kérdés hirtelen teljesen alkalmatlannak és lényegtelennek tűnt. Inkább nem mondott semmit.
A hercegnő szólalt meg előbb: — Király nagyúr! Hur-át-Hurban én feyagat vagyok. Kútfő-szigeten a kargád király lánya leszek. Hogy ez legyek, nem vagyok feyagat. Csupaszarc leszek. Ha így megfelel neked?
A férfi hosszú pillanat elteltével válaszolt: — Igen. Igen, hercegnő. Ez így… ez rendben van.
— Megfelel neked?
— Nagyon is. Igen. Köszönöm, hercegnő!
— Barrezú — mondta a lány, uralkodóként fogadva a köszönetet. Méltósága szinte megszégyenítette a királyt, bár a bátorságot még gyakorolnia kellett: arca vörösen lángolt, inkább visszahajtotta fátylát, így elrejtette a pírt. Azonban még mindig egyenesen, mereven állt, és próbált erőt gyűjteni a következő beszédéhez.
— Is — mondta. — Szintén. Barátom Tenar.