— A barátunk, Tenar — helyesbített Lebannen egy mosoly kíséretében.
— A barátunk, Tenar. Ő mondta, meséljek Lebannennek a Vedurnánról.
A férfi megismételte a szót.
— Sok-sok idővel ezelőtt… karg népek, varázsló népek, sárkány népek, ugye? Igen? …Minden nép egy, mind egy beszéd… egy… Ó! Wuluha mekrevt!
— Egy nyelvet?
— Ó! Igen! Egy nyelvet! — Szenvedélyesen próbálkozott az archik beszéddel, hogy elmondja, amit el akart mondani, és közben elvesztette merev álarcát; tekintete ragyogott. — De azután sárkány nép mondta: Menni-menni minden dolog. Repülni! — De mi, embernép mondta: Nem! Maradni-maradni minden dolog. Lakni! — Hát különmentünk, ugye? sárkány nép és mi, ember nép? és akkor csinálták a Vedurnán. Ezeknek, hogy menni — azoknak, hogy maradni. Igen? De hogy maradni minden dolog, mi hagyni menni azt a beszédet. Azt a sárkány nép beszédet.
— Az Ősi Nyelvet?
— Igen! Mi, ember nép hagyni menni azt Ősi Nyelv beszédet, és maradni minden dolog. És sárkány nép hagyni menni minden dolog, de maradni azt a beszédet. Igen? Seyneha? Ez van Vedurnán. — Szépséges, hosszú ujjú kezei sokatmondóan mutogattak közben, és a megértés utáni vágytól izzó tekintettel nézett Lebannenre. — Mi menni kelet, kelet, kelet. Sárkány nép menni nyugat, nyugat. Mi lakni, ők repülni. Néhány sárkány eljönni velünk kelet, de mi nem beszélni azt a beszédet, elfelejteni, és nem is repülni. Mint a karg nép. Karg nép beszél karg beszédet, nem sárkány beszédet. Mind megtartani Vedurnán, keleten, nyugaton. Seyneha? De…
Hirtelen nem találta a szavakat, közben maga elé húzta kezeit „keletről” és „nyugatról”, és Lebannen kimondta helyette: — Középen?
— Igen! Középen! — felkacagott a meglelt szó feletti örömében. — Középen — ti! Varázslóság nép! Igen? Ti, középen nép beszélni archik, de is, szintén beszélni Ősi Nyelv beszédet. Ti megtanulni azt. Ahogy én megtanulni archik, ugye? Megtanulni beszédet. Azután, azután — ott van a rossz. A rossz dolog. Azután ti mondani, varázslóság beszédet, Ősi Nyelv beszédet, ti mondani: Nem fogunk meghalni. És úgy van. És a Vedurnán törik.
Szemei mint kék lángnyelvek.
Pillanatnyi szünet elteltével megkérdezte: — Seyneha?
— Nem vagyok biztos benne, hogy értem.
— Ti maradni élet. Maradni túl sokat. Sosem menni. De meghalni… — széttárta kezét olyasféle nyitó mozdulattal, mintha eldobna valamit a levegőbe, a vízen is túlra.
Lebannen sajnálkozva rázta a fejét.
— Ó! — mondta a lány. Gondolkodott egy percig, de nem jöttek a szavak. Legyőzötten eresztette le kezeit, a lemondás kecses pantomimje volt ez. — Több szót kell tanulni nekem — mondta végül.
— Hercegnő! Kútfő formamestere, a Liget ura… — Most ő keresett értő kifejezést a lány vonásain, és kezdte elölről. — Kútfő-szigeten van egy ember, egy nagy mágus, aki karg. Neki elmondhatod, amit nekem mondtál — a saját nyelveden.
A lány feszülten figyelt, majd bólintott. Így válaszolt: — Irián barátja. Én akarok a szívemben beszélni ezzel emberrel. — Arca felragyogott a gondolattól.
Lebannen érezte, hogy a nő hevülete megérinti szívét. Azt mondta: — Sajnálom, hogy magányos vagy itt, hercegnő!
A lány ránézett, felélénkülve és ragyogón, de nem válaszolt.
— Remélem, ahogy halad az idő… ahogy tanulod a nyelvet…
— Gyorsan tanulni — vágott közbe a hercegnő. Lebannen nem tudta eldönteni, hogy ez egyszerű állítás vagy esetleg jóslat volt.
Tekintetük összefonódott.
A lány visszanyerte méltóságteljes tartását és közömbösen szólalt meg, ahogy kezdetben is: — Köszönöm meghallgatást, király nagyúr! — Fejet hajtott, és a tisztelet jeleként lesütötte szemét. Mély térdhajlítással pukedlizett újra, mellé valami előírásos szöveget mondott kargádul.
— Kérlek — kezdte Lebannen —, elmondanád archikul is?
A lány megmerevedett, tépelődött egy darabig, gondolkodott, majd válaszolt: — A te… teneked… kicsi királyok? …ah! Fiak! Fiak, teneked fiak, legyenek sárkány és sárkányok királyai. Igen? — Ismét fényes mosoly kísérte szavait, azután hagyta a fátylat az arca elé hullani. Hátrált néhány lépést, megfordult és távozott, ruganyos és biztos léptekkel ment végig a hajó teljes hosszán. Lebannen úgy állt ott, mintha az előző éjjel egyik villáma csapott volna belé.
Ötödik fejezet
Újraegyesítés
Az utazás utolsó éjjelén nyugodt tenger, meleg levegő, ám csillagtalan éj köszöntött a társaságra. A Delfin elnyújtott, kényelmes ringatózással haladt délnek a hömpölygő vízen. Könnyű volt elaludni, s az emberek elszenderedtek, álmodtak.
Éger egy kis állatról álmodott, amely odament hozzá a sötétben, és megérintette a kezét. Nem látta, mi volt az, és mire odanyúlt, már el is tűnt, elveszett. Újra érezte kezén a gyengéd, bársonyos simítást. Félig felserkent, és az álom kicsúszott szemhéjai alól, csak a veszteség szúró fájdalma maradt meg szívében.
Az alatta lévő priccsen Szeppel azt álmodta, hogy a saját házában van, Feraóban, Páln-szigeten, és egy a Sötét Időkből származó, régi törvénykönyvet olvas, amely a munkájával foglalkozott; de megzavarták. Valaki jött. — Csak egy perc lesz az egész — mondta magának és kiment, hogy találkozzon a kopogtatóval. Egy nő volt az; sötét haja a vörös árnyalatában fénylett, arca szépséges és gondterhelt. — El kell küldened őt hozzám — mondta a nő. — Elküldöd hozzám, ugye? — Erre ő azt gondolta: Nem tudom, kiről beszél, de úgy kell tennem, mintha tudnám, s így szólt: — Nem lesz könnyű, ugye tudod? — Erre a nő hátrahúzta egyik kezét és Szeppel látta, hogy egy követ fog, egy súlyos követ. Meglepetésében arra gondolt, hogy a nő talán meg akarja dobni vagy le akarja ütni, és ezért hátrébb húzódott, s a kabin sötétjében felébredt. Csendben feküdt tovább, hallgatta a többi alvó lélegzetét és a tenger suttogását a hajó oldala mentén.
A kis kabin túloldalán, a saját hálóhelyén, Ónix a hátán fekve bámult a sötétbe. Azt hitte, szeme nyitva van, azt hitte, ébren van, de azt is hitte, hogy számos kicsiny, színes zsinór köti le karját és lábát és kezét és fejét. És mindezen zsinórok vége a sötétségbe vész, átfut földeken és vizeken, túlszalad a világ ívén és a zsinórok húzták-vonták, hogy ő meg a hajó — amelyben feküdt és minden utas is finoman sodródott — gyengéden siklott arra, amerre a tenger kiszáradt, és ahol a hajó már a vak homokon csúszott csendesen. De nem tudott megszólalni vagy bármit tenni, mert a zsinórok szorosan lekötötték ajkát és szemhéját.
Lebannen lejött a kabinba, hogy aludjon egy keveset, friss akart lenni hajnalban, amikor elérik Kútfő-szigetet. Gyorsan és mélyen aludt, álmai múlandók és változékonyak voltak: egy magas, zöld domb a tenger felett; egy nő, aki mosolygott és kezét felemelve mutatta neki, hogy fel tudja kelteni a napot; egy kérelmező az enyhelyi törvényszék előtt, akitől rémületére és szégyenére azt kellett megtudnia, hogy a királyság népének fele éhhalált halt a házaik alatti szobákba zárva —; egy gyermek, aki odakiáltott neki: — Gyere velem! — de nem találta többé. Ahogy aludt, jobb keze odatévedt a kicsiny erszényre a nyakában, a kőre a mellkasán, és erősen megszorította.