Az álmodók feletti tatkabinban a nők is álmodtak. Szeserah felfelé sétált a hegyekben, otthona szépséges-kedves sivatagi hegységében. De tiltott úton ment, a Sárkányok Útján. Emberi láb nem járhat azon az ösvényen, még csak nem is keresztezheti. Csupasz talpai alatt a por meleg volt és sima, és bár ismerte a tilalmat, tovább lépdelt, mígnem felnézett és látta, hogy valójában nem ismeri azokat a hegyeket. Nem otthona hegységében járt, hanem fekete, megtépázott szélű szakadékfalak alatt, melyeket nem tudott megmászni. Mégis meg kellett másznia őket.
Irián boldogan repült a viharos szélben, de a felcsapó villámok ráhurkolódtak szárnyaira és húzták lefelé, le a felhőkhöz. És egyre közelebb és közelebb érve látta, hogy felhők helyett fekete sziklák tömege, fekete és megtépázott hegyvonulat húzódik alatta. Villámból font kötelékek szorították szárnyait az oldalához, és lezuhant.
Tehanu egy alagútban mászott, mélyen a földben. Nem volt elég levegő a lélegzéshez, és az alagút egyre szűkült, ahogy haladt előre. Nem tudott megfordulni. Ám a fák haloványan csillámló gyökerei, amelyek lefelé törekedtek a földtömegen keresztül az alagútba, kapaszkodókat biztosítottak időnként, s ezeket megragadva továbbhúzhatta magát a sötétségben.
Tenar felfelé ment a Névtelenek trónusának lépcsőjén, Atuan szent helyén. Nagyon kicsi volt és a lépcsők nagyon magasak, így csak kemény munkával tudta megmászni őket. Ám amikor elérte a negyedik lépcsőfokot, nem állt és fordult meg, ahogyan a papnők mondták. Csak ment tovább. Nehézkesen fellépett a következő lépcsőfokra, és a következőre és a következőre oly vastag porban taposva, hogy elhomályosította a fokokat, és érzésre kellett megtalálnia azokat a szinteket, ahová ember még nem tette lábát. Sietve haladt, mert az üres trón mögött Kóbor otthagyott vagy elveszített valamit, valami nagyon fontosat miriádnyi ember számára, és neki meg kellett találnia azt. Csakhogy nem tudta, mi lehet az. — Egy kő, egy kő — mondogatta magában. De a trón mögött, amikor végre felmászott, csak port és bagolyürüléket talált.
A gonti Bukófalnál a Vén Mágus házának hálófülkéjében Kóbor azt álmodta, hogy újra főmágus. Barátjával, az idéző Torionnal beszélgetett, miközben végigsétáltak a rúnák folyosóján, és az Iskola mestereinek tanácsterme felé haladtak. — Egyáltalán nem volt hatalmam — magyarázta buzgón Torionnak —, esztendőkön át. — Az idéző elmosolyodott és így válaszolt: — Az csak álom volt, te is tudod. — De Kóbor aggódott a hosszú, fekete szárnyak miatt, amelyeket maga mögött húzott a folyosón. Megrántotta vállát, így próbálva megemelni az egyiket, de a szárnyak csak lógtak tovább, mint üres, ernyedt zsákok. — Neked is vannak szárnyaid? — kérdezte Toriont, aki önelégülten válaszolt: — Ó, hát persze! — És megmutatta, hogy szárnyai mily erősen oda vannak rögzítve hátához és lábaihoz a sok kis zsinór által. — Rendesen járomba fogtak — tette hozzá.
A kútfő-szigeti Lappang-liget mélyén Azver, a formamester, ahogy nyáron oly gyakran, egy cserjésben aludt az erdő keleti széle közelében, ahol felpillantva láthatta a csillagokat a levelek között. Ott éberen, félálomban szendergett, elméjében gondolatok és álmok váltották egymást, a csillagok és a lombok mozgásától vezérelten, ahogy helyüket változtatták az éj során. De aznap éjjel nem voltak csillagok, és a levelek is rezdületlen csüngtek. Felnézett a fénytelen égre, és átlátott a felhőkön. Fenn, a fekete égben ott voltak a csillagok: kicsiny, fényes, mozdulatlan csillagok. Nem vándoroltak. Azver tudta, hogy nem lesz napfelkelte. Azután felült, felébredt, és csak meredt maga elé a megfoghatatlan, lágy fényben, amely mindig ott izzott a fasorok közt. Szíve lassan és nehézkesen vert.
A Nagy Házban a mágustanoncok forgolódtak és kiáltoztak alvás közben, azt álmodták, hogy egy sereggel kell megküzdeniük egy poros síkon, de a velük szemben álló harcosok mind öregemberek és öregasszonyok, gyenge és beteg népek, síró gyermekekkel.
Kútfő mesterei egy hajóról álmodtak, amely feléjük vitorlázott a tengeren, nehéz rakománnyal, szinte korlátig merülve a vízbe. Az egyikük álmában fekete sziklákat szállított. A másikuk álmában tüzeket, táncoló lángnyelveket hozott. Megint másikuk álmában álmokkal terhelték meg annyira a hajót.
A hét mester, akik a Nagy Házban aludtak, mind felébredt, egyik a másik után. Kőcelláikban kis lidércfényt teremtettek maguk fölé és felkeltek. A kapusmestert már talpon találták; ott várt a kapunál. — A király érkezik — szólt mosolyogva. — Napkeltekor.
— Kútfő-hegy — mondta Taszla előremeredve a távoli, halovány, mozdulatlan hullámra délnyugaton, az alkonyi hullámokon túl. Lebannen ott állt mellette, nem szólt semmit. A felhőtakaró szertefoszlott, és az ég tiszta, színtelen kupolát húzott a tenger fölé.
A fedélzetmester érkezett. — Szép hajnal — jegyezte meg suttogva a csendben.
A keleti ég lassan sárgássá fényesedett. Lebannen elnézett a tat felé. Két nő már talpon volt, a korlátnál álltak a kabinjuk közelében. Magasak voltak. Mezítláb, csendesen bámultak kelet felé.
A kerek, zöld domb teteje kapta el először a napsugarakat. Az Alkány-öböl karjai közé már széles napvilágnál vitorláztak be. A hajón mindenki feljött a fedélzetre, nézelődtek, de így is keveset beszéltek és halkan.
A szél teljesen elült az öbölben. A víz oly nyugodt volt, hogy visszatükrözte a felette fekvő város, és a város fölé magasodó Nagy Ház falainak képét. A hajó siklása lelassult, és egyre csak lassult.
Lebannen a fedélzetmesterre és Ónixra nézett. A tengerész bólintott. A mágus felemelte egyik kezét, és a varázslat mozdulataival előremutatva egy szót mormolt.
A hajó lágyan siklott tovább, nem lassult már, míg végül befutott a leghosszabb móló mellé. Azután a fedélzetmester mondott valamit és a fővitorla feltekeredett, eközben az orrban álló matrózok egyike-másika kiáltozva kötelet dobott a mólón várakozó embereknek. A csend megtört.
Üdvözletükre érkezők álltak a rakparton, alkányiak gyülekeztek, és valamivel előrébb egy csapat ifjonc az Iskolából. Köztük nagydarab, hordómellkasú és sötét bőrű férfi állt, aki nehéz botot fogott, önmagánál is magasabbat. — Üdvözöllek Kútfőn, nyugati földek királya! — szólalt meg előrelépve, mikor leeresztették és rögzítették a feljárót. — És üdvözlök mindenkit a társaságodban!
A vele érkezett fiatalok és a városka népe köszöntéseket kiáltozott, s Lebannen boldogan válaszolt nekik, miközben lelépdelt a pallókon. Üdvözölte az idézőmestert, és váltottak néhány szót.
Akik figyeltek, azok láthatták, hogy üdvözlő szavai ellenére az idézőmester rosszalló tekintettel néz végig újra meg újra a hajón és a nőkön, akik a korlátnál álltak, és a válaszai sem töltötték el elégedettséggel a királyt.
Amikor Lebannen otthagyta és visszament a hajóra, Irián jött elé. — Király nagyúr! — szólította meg. — Megmondhatod a mestereknek, hogy nem kívánok belépni a házukba — ezúttal nem. Akkor sem tenném be a lábam, ha kérnék.
Lebannen arca kivételesen komoly volt. — Csak a formamester kérte, hogy látogasd meg a Ligetben — válaszolta.
Erre Irián felkacagott, sugárzón. — Tudtam, hogy meghív — mondta. — És Tehanu is velem jön.
— És anyám is — suttogta Tehanu.
A király Tenarra nézett, a nő bólintott.
— Ám legyen — sóhajtott Lebannen. — És a többieket a Nagy Házban szállásolják el, kivéve, ha valaki más helyet részesítene előnyben.