— Megragadván az alkalmat, nagyuram — lépett előre Szeppel —, jómagam is szívesebben élnék a formamester vendégszeretetével.
— Erre semmi szükség, Szeppel! — vágott közbe Ónix szigorú hangon. — Jer velem a házamba!
A pálni varázsló békítő mozdulatot tett. — Nem kívánom megbántani a barátaidat, barátom — felelte — de egész életemben vágytam rá, hogy a Lappang-ligetben sétálhassak. És könnyebben el is lennék ott.
— Valószínű, hogy a Nagy Ház ajtajai ugyanúgy zárva vannak előttem, mint korábban — szólt Éger habozva. Ónix fakó arca erre elvörösödött a szégyentől.
A hercegnő lefátyolozott tekintete arcról-arcra járt, ahogy feszülten figyelt, próbálta megérteni az elhangzottakat. Azután megszólalt: — Kérlek, király nagyuram! Én fogok lenni barátom Tenarral? Barátom Tehanuval? És Iriánnal? És beszélni azzal kargáddal?
Lebannen végignézett rajtuk, visszapillantott az idézőmesterre — ahogy várakozón áll a feljáró tövében —, és elnevette magát. Megállt a korlátnál, úgy szólt le tiszta, erőteljes hangján: — Az embereim hajókabinokban szorongtak, mester, és úgy tűnik, igencsak füvet kívánnak a talpuk alá és lombokat a fejük fölé. Ha mind megkérjük a formamestert, hogy fogadjon be, és ő beleegyezik, akkor megbocsátanád, hogy mellőzzük a Nagy Ház vendégszeretetét, legalábbis egy időre?
Rövid szünet elteltével az idéző mereven bólintott.
Alacsony, köpcös emberke ért mellé a mólóra, és nézett fel mosolyogva Lebannenre. Felemelte ezüstösen csillogó botját.
— Uram! — kiáltott fel a korlátnál állóhoz. — Én kísértelek körbe a Nagy Házban egyszer, hosszú idővel ezelőtt, és összevissza hazudoztam neked mindenfélét.
— Vakszerencse! — kiáltott vissza Lebannen. A feljáró közepén találkoztak, férfiasan összeölelkeztek, és beszédbe elegyedtek, közben lesétáltak a kikötőbe.
Ónix követte őket legelébb. Komolyan és ünnepélyesen köszöntötte az idéző-mestert, és a Vakszerencsének nevezett férfihoz fordult: — Te vagy most a szélvigyázó? — kérdezte, és amikor Vakszerencse nevetve igennel válaszolt, megölelte, mondván: — Remek választás a mesterek részéről! — Ezután félrehúzta Vakszerencsét és beszédbe elegyedtek, buzgón és heves homlokráncolás közepette.
Lebannen felnézett a hajóra, hogy jelezze a többieknek, partra szállhatnak. Ahogy jöttek le egyesével, a király bemutatta őket Kútfő két mesterének, Parázsnak és Vakszerencsének, az idézőnek és a szélvigyázónak.
A Szigetvilág java részén az emberek nem érintik össze tenyerüket üdvözlésképpen, amolyan angládi módra, hanem csak fejet hajtanak vagy mindkét nyitott tenyerüket a szívük elé tartják, mintha felajánlanának valamit. Amikor Irián és az idézőmester szembetalálkoztak, egyikük sem hajlongott vagy tett bármilyen gesztust. Mereven álltak, kezüket maguk mellett tartották.
Miközben Szeserah lelépdelt a hajópallókon, egy elszánt mozdulattal hátrasöpörte arcából a vörös fátylat. A hercegnő a maga mély, egyenes hátú pukedlijét alkalmazta.
Tenar a hagyományos mozdulatokkal köszönt, és az idézőmester illőn viszonozta.
— A gonti nő, a főmágus leánya, Tehanu — mutatta be Lebannen. Tehanu lehajtotta fejét, és a hagyományos üdvözlési formát használta. Ám az idézőmester csak bámult rá szájtátva, és hátralépett, mint valami támadó elől.
— Tehanu kisasszony! — szólította meg Vakszerencse, gyorsan belépve az idézőmester és a lány közé. — Üdvözlünk Kútfő-szigeten, tisztelettel atyád, anyád és tenmagad iránt. Remélem, kellemesen utaztál!
Tehanu zavartan nézett, azután lehorgasztotta fejét, hogy elrejtse arcának sérülését, de valamiféle köszönetet sikerült elsuttognia.
Lebannen, arcán egy bronzszobor nyugalmának álarca, így szólt: — Igen, remek utazás volt, Vakszerencse, bár a befejezése még mindig kétséges. Indulhatunk, immáron, Tenar — Tehanu — hercegnő — Orm Irián? — Beszéd közben egyesével végignézett a hölgyeken, az utolsó nevet különösen tisztán mondta ki.
Maga el is indult Tenarral az oldalán, és a többiek követték.
Vakszerencse Ónixszal tartott lépést, Éger Szeppel oldalán haladt. Taszla a hajón maradt. Utoljára Parázs, az idézőmester hagyta ott a mólót, egyedül és nehézkes járással.
Tenar többször is kérdezte Kóbort a Ligetről; szerette, ahogy mesél róla. — Amikor először látod, úgy néz ki, mint bármely fás liget. Nem tűnik nagynak. A mezők közvetlen a széléig nyúlnak északon és keleten, délen és általában nyugaton is dombok szegélyezik… Nem látszik többnek. De valahogy vonzza a tekintetet. És időnként a Kútfő-hegyről látszik, hogy egy egész erdő fekszik ott, elterülve, hömpölygőn. Próbálod kitalálni, hol a széle, de nem sikerülhet. Nyugat felé végtelennek tűnik olyankor… És amikor a lombok alatt sétálsz, megint csak köznapi erdőnek tűnik, bár a fák többsége olyan fajta, ami csak ott nő. Magas, barna törzzsel, mint a tölgyek, de hasonlítanak a gesztenyére is.
— Hogy hívják őket?
Kóbor felnevetett. — Arhada, az Öreg Beszédben. Azok a fák… A Liget fái, archikul… A leveleik nemcsak ősszel változnak meg, hanem valamennyi minden évszakban, így a lombozat mindig zöld, benne némi aranyszín csillogással. Még egy sötét napon is úgy tűnik, hogy azok a fák valahogy maguk közé rekesztettek egy kevés napfényt. És éjszaka sincs igazán sötét alattuk. A levelekben valamiféle csillámlás rejtőzik, olyan, mint a holdfény vagy a csillagok fénye. Fűzfa is növekszik ott és tölgy és fenyő is, és persze más fajták is; de ahogy egyre mélyebben jársz, egyre inkább csak a Liget saját fáit látod magad körül. És azoknak a gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint a szigeteké. Némelyik hatalmas nagy már, mások karcsúak, de nem igazán látsz olyat, amelyik kidőlt, vagy cserje. Sokáig, nagyon sokáig élnek. — Hangja ekkorra már elhalkult, álmodozóvá vált. — Csak sétálsz, sétálsz az árnyékukban és csillámlásukban, és sohasem érsz az erdő végére.
— Kútfő ilyen nagy sziget lenne?
Békésen, mosolyogva nézett fel Tenarra. — Az erdők itt a Gont-hegy oldalában, mind odatartoznak — válaszolta. — Ahogy minden erdő.
És most láthatja a Ligetet. Lebannent követve végigjárták Alkány girbegurba utcáit, városlakókat és gyermekeket gyűjtöttek maguk köré, akik mind azért bújtak elő, hogy lássák és üdvözöljék királyukat. Végül lassanként le-leszakadtak, ahogy az utazók elhagyták a városkát, és kiértek a tanyákat körbevevő sövények és kerítések közötti földútra, amely elvezette őket a magas, kerek dombon, a Kútfő-hegyen túl húzódó ösvényhez.
Kóbor beszélt neki a hegyről is. Ott, mondta, minden mágia erősebb; ott minden dolog felveszi az igaz formáját. — Ott — mondta — varázslóságunk hatalma és a föld Ősi Erői találkoznak, eggyé válnak.
A szél megreszkettette a magas, félszáraz füvet a domboldalon. Egy fiatal szamár ügetett át merev lábakkal a tarlós mezőn, farkával legyezte-csapkodta magát közben. Ökrök haladtak el lassan egy kerítés mentén, amely kicsiny patakot keresztezett. És fák álltak elől, sötét, árnyas fák.
Követték Lebannent egy kapun és egy gyaloghídon át, egy napfényes rétre az erdő szélén. Kicsiny, elaggott házacska állt a patak mellett. Irián megbontotta a kialakult rendet, és kitörve rohant oda a házhoz, azután úgy simogatta-paskolta meg az ajtófélfát, ahogyan egy szeretett lovat vagy kutyát üdvözöl az ember hosszas távollét után. — Kedves kis házacska! — sóhajtott fel. Azután mosolyogva fordult vissza a többiekhez. — Itt laktam — mondta —, amikor még Szitakötő voltam.