— Azt hittem, ha igaz nevén szólítom, akkor talán ki tudom szabadítani, át tudom hozni a falon, és ezért kértem: „Jöjj velem, Mevre!” Erre ő így válaszolt: „Ez nem az én nevem, Hara, nem az én nevem többé már.” És elengedte a kezemet, pedig próbáltam tartani. Felkiáltott: „Szabadíts ki, Hara!” De már távolodott, bele a sötétségbe. A fal túloldalán teljesen sötétbe veszett a domboldal. A nevét kiáltottam, azután a köznapi nevét, de ő csak távolodott. Azután felébredtem.
Karvaly hosszan, mereven nézett látogatójára. — Megmondtad a neved, Hara.
Éger maga is megdöbbent, és vennie kellett néhány mély lélegzetet, de azután kétségbeesett bátorsággal nézett fel. — Kiben bízhatnék meg jobban? — kérdezte.
Karvaly komoran köszönte meg. — Megpróbálok rászolgálni a bizalmadra — mondta. — Mondd, tudod te egyáltalán, hogy miféle hely az — a fallal?
— Nem ismertem fel. De azóta már tudom, hogy te jártál ott.
— Igen, jártam azon a dombon. És átjutottam a falon, azon hatalom és művészet által, amellyel valaha rendelkeztem. És lementem a holtak városaiba, és beszéltem olyanokkal, kiket ismertem életükben, és némelyikük válaszolt szavaimra. De akiket valaha is ismertem, vagy akikről valaha is hallottam, beleértve Kútfő vagy Páln vagy az Angládok nagy mágusait, azok közül te vagy az első ember, Hara, akit valaha is megérintettek, mi több, megcsókoltak a falon keresztül.
Éger lehajtott fejjel és összekulcsolt kezekkel ült.
— Milyen volt az érintése? A keze még meleg volt? Hideg levegő és árnyék volt, vagy mint egy élő nő? Bocsásd meg e kérdéseket, kérlek!
— Bár meg tudnám válaszolni őket, nagyuram! Kútfőn az idézőmester ugyanezt kérdezte. De nem tudok igaz választ adni. Olyannyira sóvárogtam őutána, annyira kívántam vele lenni — talán csak emiatt képzeltem, hogy olyan volt, mint életében. De nem tudom bizonyosan. Az álomban nem minden olyan nyilvánvaló.
— Az álomban nem is. De sohasem hallottam még emberről, aki álmában odalépett a falhoz. Olyan hely az, amit egy varázsló felkereshet, ha szükséges, ha ismeri a módját, és megvan hozzá a hatalma. De a szükséges tudás és hatalom nélkül csak a haldokló jut el oda…
Itt elhallgatott, eszébe jutott a saját álma.
— Álomnak tartottam — mondta Éger. — Nyugtalanított, de ez az ábránd eluralkodott rajtam. Elfacsarodott a szívem, ha belegondoltam a történtekbe, és még mindig marcangolt a kín, ezért inkább így tartottam közel az emléket. Akartam. Reménykedtem, hogy újraálmodom.
— És megtörtént?
— Igen. Újra ugyanazt álmodtam.
Semmibe bámuló tekintettel nézte az ég és az óceán kékjét nyugaton. Alacsonyan és haloványan, valahol a nyugodt tengeren túl, ott hevertek Komord napsütötte dombjai. Mögöttük a nap ragyogón tört a hegygerinc északi pereme fölé.
— Kilenc nappal az első álom után történt. Ugyanoda kerültem, de magasabban álltam a dombon. Láttam, ahogy lentebb a fal végigfut a lejtő mentén. Lerohantam a dombtetőről és a nevét kiáltoztam, biztos voltam benne, hogy találkozunk. Volt ott valaki. De közelebb érve láttam, hogy nem Liliom az. Egy férfi görnyedt a falra úgy, mintha éppen javítaná. Megkérdeztem tőle, hogy: „Hol van? Hol van Liliom?” Nem válaszolt, még csak fel sem nézett. Megláttam, mit művel. Nem megjavítani akarta a falat, hanem lebontani, épp az ujjaival próbált kifeszíteni egy nagy követ. A kő meg sem mozdult. A férfi ekkor felém fordult és megszólított: „Segíts, Hara!” Akkor láttam, hogy a volt tanítóm, Szula az, akitől a nevemet kaptam. Már öt éve halott volt. Tovább feszegette és rángatta a követ, és tovább szólongatott: „Segíts! Szabadíts ki!” Azután felegyenesedett és átnyúlt a falon, ahogy Liliom is, és megragadta a kezemet. De az ő keze égetett, tűzzel vagy faggyal, már nem tudom, de az érintése megégetett, én elhúzódtam, és a félelem és a fájdalom felriasztott álmomból.
Beszéd közben kinyújtotta kezét, megmutatva egy régi zúzódáshoz hasonló, sötét foltot a kézhátán és a tenyerén.
— Megtanultam, hogy ne hagyjam magam megérinteni — mondta halkan. Kóbor a másik férfi száját nézte. Saját ajkait sötét gondolatok szorították össze. — Halálos veszélyben voltál, Hara — jegyezte meg hasonlóan halkan.
— Tovább is van.
Hangja szinte taszította a csendet, és folytatta a történetet.
A következő éjjelen, amikor elaludt, ismét a szürke dombon találta magát és látta a falat, ahogy végigfut a lejtőn. Lement, remélve, hogy a feleségét találja ott. „Nem érdekel, hogy nem tud átjönni a falon, és én sem tudok átkelni rajta, ha láthatom és beszélhetek vele” mondta magának. De ha Liliom ott is volt, a férfi nem látta a többiek között; merthogy amint közelebb ért, egész tömegnyi árnyszerű alakot látott meg a fal túloldalán. Némelyiküket tisztábban és másokat homályosan, némelyiküket mintha ismerte volna és mások idegenek voltak, és mind felé nyúlkált és a nevét kiáltozta: „Hara! Hadd menjek veled, Hara! Szabadíts ki, Hara!”
— Iszonytató dolog idegenek szájából hallani az igaz nevedet — tette hozzá —, és még szörnyűbb, ha a holtak szólítanak ezen a néven.
Próbált elfordulni és visszamászni a dombtetőre, el a faltól; de lábait rettenetes álom-gyengeség szállta meg, és nem engedte mozdulni. Térdre esett, hogy a fal ne tudja magához vonni, és segítségért kiáltott, bár senki sem volt ott, aki segíthetett volna. Végül a rémület riasztotta fel.
Azóta minden éjjel, ha mélyen aludt, ott találta magát a dombon állva, a száraz szürke fűben, a fal felett, és a holtak árnyai tömegével gyűltek össze alatta, könyörögtek és kiabáltak, nevén szólongatták.
— Felébredek — mondta —, és a saját szobámban vagyok. Nem ott, a domboldalban. De tudom, hogy ők ott vannak. És aludnom kell. Sokszor próbáltam fennmaradni és nappal szenderegni, amikor csak lehetett, de végül mégis elaludtam valamikor. És akkor ott voltam, és ők ott vártak rám. És nem bírok felmenni a dombgerincre. Ha mozgok, akkor mindig lefelé haladok, a falhoz tartok. Néha sikerül hátat fordítanom nekik, de akkor mindig kihallom Liliom hangját a többi közül, ahogy utánam kiáltoz. És akkor visszafordulok, hogy megkeressem. És mind felém nyúlnak.
Lenézett szorosan egymásba kulcsolódó ujjaira.
— Mit tegyek? — kérdezte.
Karvaly nem válaszolt.
Hosszas csend állt be, majd újra Éger szólalt meg: — A hárfás, akiről beszéltem, jó barátom volt. Egy idő után észrevette, hogy valami nincs rendben, és amikor elmondtam neki, hogy nem tudok aludni, mert rettegek a holtakról szóló álmoktól, sürgetni kezdett és segített, hogy találjak egy hajót Éa-szigetre, és beszéljek az ottani szürke varázslóval. — Egy Kútfőn tanult férfiról volt szó. — Amint a varázslónak elbeszéltem álmaimat, azonnal elküldött Kútfőre.
— Hogy hívják?
— Berill. Éa hercegét szolgálja, aki Taón-sziget nagyura.
Az öregember bólintott.
— Segítséggel nem szolgálhatott, de szava felért az arannyal a kikötőmesternél. Így hát vízre szálltam újra. Hosszú utazás volt, végig Enyhely partjai mentén, és át a Legbenső-tengeren. Azt gondoltam, talán a vízen, Taóntól messze és még messzebb, magam mögött hagyhatom a szörnyű álmot. Éa varázslója kiszáradt földeknek nevezte azt a vidéket, és úgy hittem, tengeren utazva talán magam mögött hagyhatom. De minden éjszaka ott jártam a domboldalon. Éjjelente akár többször is, ahogy az idő haladt előre. Kétszer vagy háromszor is, vagy szinte mindig, ha lehunytam a szemem, ott voltam a dombon, alattam a fallal és a nevemet kiáltó hangokkal. Olyan vagyok, mint a sebének fájdalmába beleőrült ember, aki csak álmában találhat megnyugvást; de engem az álom is kínoz a nyomorult holtak gyötrelmével és bánatával a fal túloldalán, és a tőlük való félelmemmel az innenső oldalon.