Ónix megrázta a fejét. — Szerintem nem — válaszolta. — De a király jobban tudja, mert ott volt a legutóbbi gyűlésen. De lehet, hogy csak a formamester a megmondhatója. Merthogy a dolgok folyton változnak ebben az erdőben, tudod? „Nem mindig van ott, ahol éppen van.” Ahogy az ösvényei sem mindig egyformák, úgy hiszem.
— Ijesztőnek kellene lennie — gondolkodott Tenar —, de nem érzek semmiféle rémületet.
Ónix elmosolyodott. — Pedig valóban ijesztő — mondta.
Tenar figyelte, ahogy a mágusok kilépnek a fák alól a tisztásra a nagydarab, medveszerű idéző, és Vakszerencse, az ifjú szélvigyázómester vezetésével. Ónix elsorolta neki a többieket: az elvarázsoló, a dalnokmester, a gyógyfüves, a trükkmester: mind ősz hajjal. Az elvarázsolómester kortól törékenyen, mágusbotját támasztékul használja a járáshoz. A kapusmester, sima arcával és mandulaszemével most sem látszott sem fiatalnak, sem öregnek. A névtudó, aki utolsóként érkezett, negyven körülinek tűnt csupán. Tekintete nyugodt és zárkózott. Bemutatkozott a királynak; Kurremkarmerruk néven.
Erre Irián felháborodottan kitört: — De te nem is ő vagy!
A férfi ránézett, és semleges hangon közölte: — Ez a névtudómester neve.
— Akkor az én Kurremkarmerrukom halott?
A másik csak bólintott.
— Ó — kiáltott fel önkéntelen Irián —, mily szörnyű hírek! A barátom volt, amikor oly kevés barátom volt itt! — Elfordult és nem nézett a névtudóra. Könnyek nélkül sírt, haragos volt és szomorú. Előtte a gyógyfüvesmestert szeretettel köszöntötte, ahogy a kapusmestert is, de a többiekhez nem szólt.
Tenar látta, hogy szürke szemöldökük alól időnként kelletlen pillantásokkal néznek Irián felé.
És Iriánról Tehanura néztek; és újra félrenéztek; és vissza, lapos oldalpillantásokkal. És Tenar azt kérdezte, vajon mit láthatnak, amikor Tehanura és Iriánra néznek? Merthogy olyan férfiak voltak ők, kik a mágusok szemével láttak.
És akkor kényszerítette magát, hogy megbocsásson az idézőnek faragatlan és nyílt rémületéért, melyet akkor mutatott, amikor először látta Tehanut. Talán nem is rémület volt az. Talán áhítat lehetett.
Mikor már mindenki ismert mindenkit és körben leültek — párnákra és tönkszékre a fűszőnyegen, az ég és a lombok mennyezete alatt —, akkor a formázó megszólalt, enyhén karg ízű kiejtésseclass="underline" — Ha ő is úgy kívánja, mestertársaim, halljuk elébb a királyt!
Lebannen felállt. Miközben beszélt, Tenar elfojthatatlan büszkeséggel figyelte. Szépséges volt és oly bölcs már ifjúságában is! Tenar először nem is követte szavait, csupán a látvánnyal és a szenvedéllyel törődött.
A király elmondott a mestereknek röviden és érthetően minden ügyet, amely Kútfőre hozta: a sárkányokét és az álmokét.
Így fejezte be: — Úgy tűnik, mintha e dolgok minden éjjel egyre közelebb húzódnának, mindig egyre biztosabban haladnának valamely esemény felé, valamely befejezés felé. Úgy tűnik, hogy itt, ezen a földön, a ti tudásotok és hatalmatok segítségével talán megláthatjuk ezt az eseményt és felkészülhetünk elérkeztére, s nem hagyjuk, hogy felülemelkedjék rajtunk azért, mert nem értjük. Mágusaink közül a legbölcsebbek megjövendölték: nagy változás következik. Össze kell fogjunk, hogy kiderítsük e változás mibenlétét, okait, menetét és azt, hogyan remélhetjük elkerülni közben a viszályt, s romlását a harmóniának és békének, melyeknek jegyében uralkodom.
Parázs, az idéző állt fel, hogy válaszoljon. Néhány díszes udvariassági formulát követően, melyekben külön üdvözölte a magasságos hercegnőt, így szólt: — Hogy az emberek álmai és az álmoknál is több jel ijesztő változásokra utal, ebben Kútfő minden mestere egyetért. Hogy valamely zavar kélt az élet és halál közti határvonalnál — áthágták e határt, és még rosszabb is fenyeget —, ezt alátámasztjuk véleményünkkel. Ám, hogy e zavarok nem érthetők és uralhatók mások által, mint a mágiaművészet mesterei által, ebben kételkedünk. És igen mélyen kételkedünk ama bizalom mélységeiben, amelyet a sárkányokba vethetünk — kiknek élte és halála teljességgel különbözik az emberekétől —, hogy felülemelkednek vad haragjukon és féltékenységükön pusztán azért, mert szolgálni kívánják az emberek javát.
— Idézőmester! — ellenkezett Lebannen, mielőtt Irián megszólalhatott volna. — Orm Embar meghalt értem Magadoron! Kalesszin elhozott, hogy megkoronázzatok. E körben három nép találkozott: a kargok, a szigetvilágiak és a nyugat népe. Mindezeket ne feledjük!
— És mind egy nép voltak, valaha — jegyezte meg a névtudó nyugodt, közömbös hangon.
— Immáron különböznek — válaszolta az idéző, minden szava súlyosan és tisztán koppant. — Ne érts félre, király nagyuram, mert a tiszta igazat szólom! Tisztelem a fegyverszünetet, amelyet elértél a sárkányoknál. Amint a jelen veszély elmúlik fejünk fölül, Kútfő szívesen segít Enyhelynek, hogy maradandó béke szülessen. Ám a sárkányoknak nincs köze a válsághoz, mely minket sújt. Ahogy a keleti népeknek sincs köze hozzá, akik elátkozták halhatatlan lelküket azzal, hogy elfeledték a Teremtés Nyelvét.
— Es eyemra — mondta egy halk, sziszegő hang, Tehanu, felállva.
Az idéző rámeredt.
— A mi nyelvünket — ismételte el a lány archikul, visszameredve rá.
Irián felnevetett — Es eyemra — mondta.
— Nem vagytok halhatatlanok — mondta Tenar az idézőnek. Nem akart szólni. Nem is állt fel. A szavak úgy törtek elő belőle, mint szikrák a fémmel ütött kováról. — Mi viszont igen! Mi azért halunk meg, hogy újra egyesüljünk a halhatatlan világgal. Ti átkoztátok el a halhatatlanságotokat.
Azután mind hallgattak. A formázó kis mozdulatot tett egyik kezével, csillapító mozdulatot.
Arckifejezése elgondolkodó volt, nyugodt, ahogy néhány ágacskát és levelet vizsgálgatott, amelyeket maga helyezett a fűre ott, ahol ült, keresztbe tett lábai elé. Felpillantott, végignézett a társaságon. — Úgy vélem, hamarosan el kell oda mennünk — mondta.
Újabb hosszúra nyúló csend után Lebannen megkérdezte: — Hová, uram?
— A sötétségbe — válaszolta a formamester.
Ahogy Éger ott ült és hallgatta a többiek beszédét, lassan a hangok elhalkultak, elhaltak, s a késő nyári délután meleg napfénye sötétségbe fakult. Semmi sem maradt, csak a fák; magas, vak jelenlétek a hasonlóképp vak föld és az ég között. A föld legöregebb élő gyermekei. Ó, Tritán! sóhajtott magában, Teremtett és teremtő, hadd jöjjek el hozzád!
A sötétség csak terjedt és terjedt, a fákon túlra, mindenen túlra.
Az ürességgel szemben meglátta a hegyet, a magas dombot, amely ott volt tőlük jobbra, amikor kijöttek a városból. Látta az ösvény porát és köveit az útnak, amely a dombon túlra vezet.
Azután elfordult az ösvénytől, otthagyta a többieket, és felment a dombra.
A fűszálak magasra nyúltak. A sziporkavirágok kiürült magtokjai némán bólogattak közöttük. Éger egy keskeny ösvényen lépdelt, és azt követte felfelé a meredek domboldalon. Most önmagam vagyok, mondta szívében. Tritán, csodálatos a világod! Hadd járjam be és érjek el hozzád!
Újra megtehetem, amit megtennem rendeltetett, gondolta séta közben. Megfoltozhatom, mi elszakadt. Újra egyesíthetem a dolgokat.
Elérte a domb tetejét. Ott állt napfényben és szélben a lengedező fűszálak között. Látta jobboldalt a szántóföldeket, a városka háztetőit és a Nagy Házat is, a szikrázó öblöt és mögötte a tengert. Megfordult és látta nyugaton a fákat, a végtelen erdőt, ahogy elvész a kék távolságban. Előtte a domboldal homályosan és szürkén hevert. Leereszkedett és egy kőfalhoz vezetett, és a sötétségbe a falon túl, és a tömegével reá várakozó, kiáltozó árnyakhoz a falnál. Jövök! kilátott vissza nekik. Jövök!