— Nem azért, mester — szólt Szeppel. — Akárcsak a Rúnakészítők, ők is a testetlen, halhatatlan lényeget keresték.
— És mágiájuk megbonthatta a varázshálót — folytatta az idéző, tűnődve. — Így a sárkányok emlékezni kezdtek az ősi árulásra… És a holtak lelkei most átnyúlnak a falon, vissza akarnak térni az életbe.
Éger felállt. Így szólt: — Nem az élet után sóvárognak. A halált keresik. Hogy megtérhessenek a földbe. Hogy újra egyesüljenek vele és Erőivel.
Mind ránéztek, de ő nem igazán volt tudatában a rászegeződő tekinteteknek; csupán félig volt velük, félig már a kiszáradt földeken járt. Lába alatt a fű zöld volt és csupa napfény, ugyanakkor halott is volt és homályos szürke. Fák levelei remegtek a feje felett, és az alacsony kőfal ott húzódott, alig néhány lépésnyire tőle, a sötét domboldalban. Mindegyikük közül csupán Tehanut látta, de őt sem tisztán, csak tudta róla, hogy ott áll közte és a fal között. Őhozzá beszélt. — Megépítették, de nem tudják lebontani — mondta. — Segítesz, Tehanu?
— Segítek, Hara — válaszolta a lány.
Egy árnyék vetült közéjük, nagy, sötét, alaktalan erő, elrejtette a lányt, megragadta a férfit, fogva tartotta; ő küzdött, levegőért kapkodott, nem bírt lélegezni, vörös tüzet látott a sötétségben, és nem látott semmi többet.
Csillagfénynél találkoztak a tisztás szélén a nyugati földek királya és Kútfő rangidős mestere, Óceánföld két hatalmassága.
— Életben marad? — kérdezte az idéző, és Lebannen válaszolt: — A gyógyító szerint már nincs veszélyben.
— Hibáztam — ismerte el az idéző. — Sajnálom!
— Miért hívtad vissza? — kérdezte a király, nem rosszallón, csak választ kérve.
Hosszas hallgatás után az idéző így szólt, elkeseredetten: — Mert hatalmamban állt.
Együtt lépdeltek csendben, egy széles ösvényen a nagy fák között. A Liget mindkét oldalon sötétbe burkolózott, de útjukat szürkén megvilágították a csillagok.
— Tévedtem. De hát nem jó, ha valaki meg akar halni — mentette magát az idéző. A Keleti Peremvidék tájszólása haloványan kicsengett szavai mögül. Lehangoltan beszélt, szinte könyörögve. — Csak a nagyon öregek és a nagyon betegek kívánhatják, talán. Megadatott nekünk az élet. Biztos vagyok benne, hogy az rossz, ha nem akarjuk megtartani és kincsként őrizni ezt a nagyszerű ajándékot!
— A halál is megadatott — válaszolta a király.
Éger egy szalmazsákon hevert a fűben. Kint kell feküdnie a csillagok alatt, ezt mondta a formázó, és a gyógyfüvesmester egyetértett vele. Aludt, és Tehanu ott ült mellette.
Tenar a kis kőház ajtajában ült, és a lányát nézte. A tisztás felett a késő nyári éjszaka nagy csillagai ragyogtak; a legmagasabban Tehanu fénylett, a Hattyú Szíve, az ég tengelyébe szúrt szikrázó szeg.
Szeserah jött ki csendesen a házból, és ült le a küszöbre Tenar mellett. Levette a fejpántot, amely a fátylát tartotta, így kibomlott aranybarna haja.
— Ó, barátom — mormolta —, mi történik velünk? Idejönnek a holtak? Érzed őket? Mintha dagály emelkedne. Át azon a falon. Szerintem senki sem képes megállítani őket. Mind a holtak, a nyugati szigetek összes sírjából, századok óta…
Tenar fejében és vérében érezte a kőfalra mért csapásokat és a kiáltásokat. Már tudta, már mind tudták, amit Éger. De Tenar belekapaszkodott mindabba, amiben bízott, még ha a bizalom puszta reménnyé vált is. Így szólt: — Csak a holtak, Szeserah. Hamis falat építettünk. Le kell bontani. De van valahol egy igazi fal is.
Tehanu felállt, és halkan odament hozzájuk. Eléjük érve újra leült.
— Jól van. Alszik — suttogta.
— Ott voltál vele? — kérdezte Tenar.
Tehanu bólintott. — A falnál álltunk.
— Mit tett az idéző?
— Visszahívta — erővel visszarántotta.
— Az életbe?
— Az életbe.
— Nem tudom, mitől kellene jobban félnem — kezdte Tenar —, az élettől vagy a haláltól. Bárcsak ezt a rettegést leküzdhetném.
Szeserah arca, hajának meleg hulláma Tenar vállához ért egy gondoskodó, leheletnyi érintés pillanatáig. — Te bátor vagy, nagyon bátor — mormolta. — De én még a tengertől is félek! És a haláltól is!
Tehanu csendesen ült. A fák között csüngő halovány, lágy fényben Tenar látta, hogy lánya kecses keze rákulcsolódik térdei előtt a megégett, eltorzult kézre.
— Úgy hiszem — kezdte Tehanu halk, rekedtes hangján —, amikor meghalok, kilehelhetem a világba a lélegzetet, amelytől élek. Visszaadhatok a világnak mindent, amit nem tettem meg. Mindent, ami lehettem volna és nem lehettem volna. Minden döntést és választást, amit nem hoztam meg. Minden dolgot, amit elveszítettem és elherdáltam. Mindent visszaadhatok a világnak. Azoknak, akik még nem születtek meg. Hogy ez lesz az ajándékom a világnak, mert megkaptam tőle az életet, amit most élek, a szeretetet, amit most érzek, a levegőt, amelyet most lélegzem be.
Felnézett a csillagokra és felsóhajtott. — Nemsokára már — suttogta. Azután Tenarra nézett.
Szeserah finoman megsimogatta Tenar haját, felállt, és csendesen bement a házba.
— Nemsokára, úgy érzem, anyám…
— Tudom.
— Nem akarlak elhagyni.
— El kell hagynod.
— Tudom.
Ott ültek csendesen, a Liget csillámló sötétjébe burkolózva.
— Nézd! — mormolta Tehanu. Egy hullócsillag keresztezte az eget gyors, lassan halványodó fénypaszományként.
Öt mágus ült a csillagfényben. — Nézzétek! — mondta az egyik, és ujjával mutatta a hullócsillag útját.
— Egy sárkány lelke haldoklik — szólt Azver, a formamester. — Így mondják Karego-Át földjén.
— Hát a sárkányok is meghalhatnak? — kérdezte Ónix elmerengve. — Gondolom, nem úgy, ahogy mi.
— Nem úgy élnek, mint mi. Világok között utaznak. Így mondta Orm Irián. A világszelekről a más szelekre szárnyalnak át.
— Ahogy mi is akartuk — tette hozzá Szeppel. — És elhibáztuk.
Vakszerencse kíváncsian nézett rá. — Pálnon mindig is ismertétek ezt a történetet, ezt a tudást, amit ma tanultunk a sárkányok és emberek különválásáról, és a kiszáradt földek megteremtéséről?
— Úgy nem, ahogy ma hallottuk. Úgy hittem, a verw nadan a mágia művészetének nagyszerű diadala volt. És hogy a varázslóság célja az, hogy diadalmaskodjon az idő felett és örökké élhessünk… És ezért történt mindaz a gonoszság, amiért a Pálni Tudás okolható.
— Ti legalább megtartottátok az anyatudást, amit mi semmibe vettünk — bólintott Ónix. — Ahogy a ti népetek is megtartotta, Azver.
— Megvan az érzéked hozzá, hogy megépítsd a magad Nagy Házát — jegyezte meg a formamester, mosolyogva.
— De rosszul építünk — válaszolta Ónix. — Mindent, amit építünk, azt rosszul építjük meg.
— Akkor le kell döntenünk — következtetett Szeppel.
— Nem — ellenkezett Vakszerencse. — Nem vagyunk sárkányok. Házakban élünk. Szükségünk van legalább valamennyi falra.
— Amíg a szél befújhat az ablakokon — mondta Azver.
— És ki lép majd be az ajtón? — kérdezte a kapusmester szelíden.
Szünet állt be a beszélgetésben. Egy tücsök ciripelt fel buzgón valahol a tisztás túlfelén, elhallgatott, majd újra ciripelt.