A lány mosolyogva kijött a házból és mintha tüzes ragyogást árasztott volna. — Gyere hát! Gyere gyorsan! — hívta, és megfogta Lebannen kezét. Keze égetett, mint az izzó szén, ahogy magával ragadta a férfit, és meglovagolták a más szeleket.
Kis idő múltán Szeserah lépett ki a házból a csillagfényre, és mögötte Tenar. Megálltak és körülnéztek. Semmi sem mozdult; a fák rezzenéstelen nyugalommal álltak.
— Mind elmentek — suttogta Szeserah. — A Sárkányok Útjára.
Lépett egyet előre, közben a sötétségbe bámult.
— Mit tegyünk, Tenar?
— Őrizzük a házat — válaszolta Tenar.
— Ó! — suttogta Szeserah, és térdre borult. Meglátta Lebannent az ajtó közelében fekve, hason nyúlva el a fűben. — Nem halt meg… gondolom… Ó, kedves király nagyuram, ne menj el, ne halj meg!
— Ő is velük van. Maradj mellette! Tartsd melegen! Őrizzük a házat, Szeserah — mondta Tenar. Odament, ahol Éger hevert, nem látó szemekkel meredve a csillagokra. Leült mellé, és kezét a férfi kezére tette. Várakozott.
Éger bajosan tudta volna egyedül elmozdítani a nagy sziklát, amelyiket következőnek megragadott, de az idéző már mellette volt. Hátát meggörbesztve vállát a nagy kőnek vetette és így szólt: — Most! — Együtt addig tolták, míg végül kibillent a helyéből. Egyensúlyát és talaját vesztve az előzőhöz hasonló nehéz, végleges puffanással hullott le a túloldalon.
Mások is voltak ott vele és Tehanuval, feszítgették a köveket, lelökték-lehúzták azokat a fal mellé. Éger látta, hogy keze egy pillanatra árnyékot vetett valami vörös ragyogástól. Orm Irián — ahogyan először látta, nagyszerű sárkány alakjában — kieresztette tüzes leheletét, miközben küszködve próbált kitépni egy hatalmas sziklát a legalsó sorból, mélyen a földből is egyben. Karmai szikrákat vetettek, csonttüskés háta ívbe görbült, és a sziklatömb nehézkesen kigördült a szabadba. Felette leomlott a fal egy szakaszon.
Mérhetetlenül erőteljes, mégis lágy kiáltás tört fel a fal túloldalán álló árnyakból, mint tenger moraja az üres parton. Sötét tömegük nekilódult a falnak. Felnézve Éger látta, hogy már nincs sötétség. Fény úszott az égen, amelyen a csillagok sohasem mozdultak, tüzes szikrák jelentek meg a távoli nyugat sötétjében.
— Kalesszin!
Tehanu hangja. Éger ránézett. A lány felfelé meredt, nyugatnak. Nem volt már köze a földhöz.
Felemelte karjait. Tűz futott le kezén, karján, a hajára, az arcára és a testére. Nagy szárnyak lángoltak fel a feje felett és emelték fel a levegőbe a tűz teremtményét lángolón, szépségesen.
Hangosan, tisztán rikoltott fel. Magasra röppent, előre, sebesen, fel az égbe, ahol a fény egyre növekedett, és fehér szélként lassan elfútta a jelentés nélküli csillagképeket.
A holtak sokaságából néhány, itt és ott, akárcsak Tehanu, szikrázva röppent fel, és sárkánnyá változva meglovagolta a szelet.
A többségük gyalog közelített. Nem tolakodtak előre, nem kiáltoztak már, csak sietség nélküli bizonyossággal jöttek a fal leomlott részeihez. Férfiak és nők hatalmas sokasága, akik a falhoz érve cseppet sem haboztak, csak átléptek a leomlott határon és eltűntek, füstfoszlánnyá váltak, lélegzetté, mely felragyogott egy pillanatra az egyre erősödő fényben.
Éger őket nézte. Kezében — elfeledkezvén róla — még mindig egy kisebb követ tartott, amit azért feszített ki a falból, hogy meglazítson egy nagyobb darab sziklát. Figyelte, ahogy a holtak kiszabadulnak. Végül meglátta köztük őt. Félredobta a követ, és közelebb lépett. — Liliom! — szólította meg. A nő meglátta és rámosolygott és kinyújtotta a kezét. Éger megfogta, és együtt léptek ki a napfényre.
Lebannen a romos fal mellett állt, és figyelte a keleten kifényesedő hajnalt. Volt már kelet ott, ahol nem voltak irányok, ahol nem volt követhető út. Volt kelet és nyugat, volt fény és mozgás. Maga a föld mozgott a lába alatt, reszketett, mint valami hatalmas állat, és a kőfal vele rázkódott és magától omlott tovább, hullott szét. Tűz tört fel a távoli, fekete hegycsúcsok közül, melyeknek egyetlen neve Fájdalom, a tűz, mely a világ szívében lángolt, a tűz, amely a sárkányokat táplálta.
Az eget nézte a hegyek felett és látta, ahogy egyszer Kóborral látta, a nyugati tenger felett a sárkányokat szárnyalni a reggeli szélben.
Három közeledett körözve arra, ahol állt a többiek között a dombgerincen, a romos fal felett. Kettejüket ismerte, Orm Iriánt és Kalesszint. A harmadik fényes pikkelyvértje aranyszínben játszott, aranyló szárnyak röpítették. Ő repült a legmagasabban, és nem is ereszkedett le hozzájuk. Orm Irián körötte játszott a levegőben és együtt szárnyaltak, egyik kergetve a másikat egyre magasabbra és magasabbra, mígnem az első napsugarak elérték Tehanut, és ő úgy ragyogott, mint a fénylő csillag, melynek nevét viselte.
Kalesszin újabb kört tett meg, alacsonyan repült, és könnyedén leereszkedett a kőfal romjai közé.
— Agni Lebannen! — köszöntötte a sárkány a királyt.
— Legvénebb! — válaszolt a király illendően.
— Aissadan verw nadannan — mondta a terjedelmes, szisszenő hang, mint cimbalmok tengere.
Lebannen mellett Parázs, Kútfő idézőmestere állt gyökeret eresztve, szilárdan. Elismételte a sárkány szavait a Teremtés Nyelvén, azután archikul is: — Ami különvált, az különvált örökre.
A formamester a közelben állt, haja ezüstösen csillant az egyre ragyogóbb fényben. Így szólt: — Ami megépült, most leomlott. Ami megbomlott, az most újra egyesült.
Azután vágyódva nézett fel az égre, az aranyszín és a vörös-bronz sárkányra, de azok szinte már látótávolságon kívülre kerültek. Hatalmas köröket tettek meg pörgő röptükben odafent, s alant az üres árnyvárosok semmivé foszlottak a nappali fényben.
— Legvénebb! — szólította meg a sárkányt, és a hosszú fej lassan feléfordult.
— Jár még ő az erdei ösvényeken valaha? — kérdezte Azver a sárkányok nyelvén.
Kalesszin hosszúkás, megfejthetetlen mélységeket rejtő, sárgás szeme őt figyelte. A hatalmas száj, mint a gyíkok szája, mintha mosolyra húzódott volna. Nem szólalt meg.
Azután lustán elnyúlt a falon, amitől a még helyükön lévő kövek is elmozdultak, görögve hullottak ki fémes hasa alól. Kalesszin elcsavarta hatalmas testét, és helyből lendülve — néhány hatalmas ugrással és szárnycsapással — elszakadt a domboldaltól. Alacsonyan repült a hegyek felé, amelyeknek csúcsai most füsttől és fehér gőztől ragyogtak a tűz és a nap fényében.
— Jer, barátom! — szólt Szeppel halk hangján. — Számodra még nem érkezett el a megszabadulás ideje.
A napfény már bevilágította az eget a fák felett, de a tisztás még őrizte a hajnal szürke hűvösségét. Tenar Éger mellett ült, kezét a férfi kezére téve, lehajtott fejjel. A hűs harmatgyöngyöket figyelte egy pengeszerű fűszálon, ahol a pöttöm, tiszta cseppek a növényke élén függeszkedtek, s mindegyikük visszatükrözte az egész világot.
Valaki a nevén szólította. Nem nézett fel.
— Elment — mondta válaszképpen.
A formamester térdelt le mellé. Finoman megérintette Éger arcát.
Csendesen térdelt ott egy ideig. Azután a saját nyelvükön szólt Tenarhoz: — Láttam Tehanut, asszonyom. Aranylón szállott a más szelekkel.