— Elrontottuk a világot, hogy megjavíthassuk — jegyezte meg Kóbor.
Hosszú idő elteltével Tenar szólalt meg halk, elvékonyodott hangon: — A formamester szerint Irián meglátogatja őt a Ligetben, ha hívja.
Kóbor nem válaszolt, majd egy idő múlva így szólt: — Arra nézz, Tenar!
Odanézett, ahová Kóbor mutatott: a nyugati tenger feletti levegő mélységes homályát fürkészte.
— Ha eljön, akkor arról fog jönni — mondta a férfi. — És ha nem jön el, akkor most ott kell lennie.
Tenar bólintott. — Tudom. — Szeme könnyekkel telt meg. — Lebannen egy dalt énekelt nekem a hajón, amikor visszafelé tartottunk Enyhelyre. — Nem bírt énekelni, elsuttogta hát a szavakat: — Ó, mily öröm, minő szabadság…
Kóbor félrenézett, fel az erdő fáira, a hegyre, az egyre sötétedő magasságokba.
— Mondd — kezdte Tenar —, mivel foglalkoztál, amíg távol voltam?
— Őriztem a házat.
— Jártál már idén az erdőben?
— Még nem — felelte Kóbor.