A matrózok lassan kerülni kezdték, mesélte, éjszakánként azért, mert szánalmas riadozásában felébresztette őket kiáltásaival, és nappal azért, mert úgy vélték, átkot hordoz vagy zombit bújt belé.
— És Kútfőn sem pihenhettél meg?
— Csak a Ligetben — válaszolta Éger, és arckifejezése egészen megváltozott, amikor kimondta a szót.
Karvaly arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg egy pillanatra.
— A formamester vitt oda, és a fák lombja alatt tudtam aludni. Még éjjel is. Amúgy, ha a nap fénye rám vetül — mint tegnap délután is, itt nálad —, ha érzem a nap melegét, és sugarai vörösen átvilágolnak lehunyt szemhéjamon, akkor nem félek álmodni. De a Ligetben egyáltalán nem féltem, és újra megszerettem az éjszakát.
— Milyen volt Kútfő, mikor odaértél?
Bár kínozta a fáradtság, a gyötrődés és a félelem, Éger kedvesen beszélt a szigetről. Amit kihagyott — mert attól tartott, hogy túl hosszan beszél vagy olyat mond, amit a főmágus már tud —, azt hallgatósága megfelelően hozzáképzelhette, visszaemlékezvén arra, mikor ő maga is először járt a Bölcsek-szigetén, holmi tizenöt esztendősen.
Amikor Alkány kikötőjében Éger maga mögött hagyta a hajót, a matrózok egyike a Zárt Ajtó rúnáját vetette a feljáró pallói fölé, hogy ezzel tartsa távol a fedélzettől. Éger észrevette, de úgy gondolta, a matróznak jó oka van a mozdulatra. Ő maga is rossz ómennek érezte önmagát; mintha egyenesen a sötétség lényegét hordozná. Ettől még visszahúzódóbb lett, mint amilyen valaha is volt egy idegen városban. És Alkány nagyon idegennek tűnt.
— Azok az utcák igencsak fonákok — jegyezte meg Karvaly.
— Így van, nagyuram, bocsáss meg, nyelvem a szívemnek engedelmeskedik, és nem kérésednek.
— Ne is törődj vele! Valaha hozzá voltam szokva ehhez a címhez. Lehetek éppen kecskepásztor-nagyúr, ha ez megkönnyíti a beszédedet. Folytasd csak!
Félrevezetve a megkérdezettek által, vagy félreértve iránymutatásukat, Éger bejárta Alkány dombos útvesztőjét úgy, hogy az Iskola mindig szem előtt maradt, de sosem érte el. Végül a kétségbeesés határán lebegve egyszerű ajtóhoz jutott, amely csupasz falba ágyazottan állt, egy egyhangú tér szélén. Miután bámulta egy darabig, ráébredt, hogy ehhez a falhoz próbált olyannyira eljutni. Bekopogtatott, s egy nyugodt tekintetű és arcú férfi nyitotta ki az ajtót.
Éger már buzgón mondta volna, hogy Éa varázslója, Berill küldte az idéző-mesterhez, de nem volt ideje szólani. A kapusmester rábámult, majd alig egy pillanat elteltével szelíden megszólalt: — Ebbe a házba nem hozhatod be őket, barátom!
Éger nem kérdezte meg, hogy kiket nem vihet be magával. Tudta a választ. Alig aludt az elmúlt éjjelek során, belekapaszkodott az álom szilánkjaiba, és rémülettel eltelten ébredt. Fényben bóbiskolt valamennyit, egymással átfedésben látva a száraz fűvel borított lejtőt és a hajófedélzet napsütötte deszkáit, a kőfalat és a tenger hullámait. Az álom ébren is benne volt már, vele volt, körötte volt, fátyolosan, és hallotta, mindig haloványan, a szelek és a vizek zaján keresztül a hangokat, melyek a nevét kiáltozták. Már nem tudta, hogy ébren volt-e éppen vagy még álomban. Belebolondult a gyötrelembe és a félelembe és a fáradtságba.
— Zárd ki őket — kérlelte a mestert —, és engedj be! Szánj meg és engedj be!
— Várj itt! — válaszolta amaz ugyanolyan szelíden, mint előzőleg. — Ott egy pad — mutatta. És becsukta az ajtót.
Éger odament, és leült a kőpadra. Erre még emlékezett, és emlékezett néhány tizenéves fiúra is, akik kíváncsian bámulták meg, miközben elmentek mellette és beléptek az ajtón, ám az ezt követő eseményeket csupán részleteiben tudta felidézni.
A kapusmester egy fiatal férfi kíséretében tért vissza, aki kútfői mágusköpönyeget viselt, és mágusbotot hordozott. Azután egy szobában találta magát, amit szálláshelynek vélt. Ott találkozott az idézőmesterrel, aki kérdezni próbálta, de addigra Éger már nem volt képes az összefüggő beszédre. Álom és ébrenlét határán, napfényes szoba és homályos-szürke domboldal találkozásánál, az idézőmester és a fal mögül kiáltozó holtak között félúton, már képtelen volt gondolkodni vagy mozogni az élők világában. Ám a homályos világban, hol árnyak sokasága szólította nevén, könnyedén közelebb léphetett volna a falhoz, és hagyhatta volna a felé nyúló kezeket, hogy magukhoz vonják és öleljék. Ha közéjük akart volna tartozni, úgy hitte, bizonyosan békén hagyják.
Azután, amennyire vissza tudott emlékezni, a napfényes helyiség mindenestől eltűnt, és ő újfent a szürke dombon állt. De akkor mellette volt a kútfői idézőmester is; magas, széles vállú, sötét bőrű férfi nagy, ternyőfa bottal, amely csillámlott a félhomályban.
A hívó hangok elmaradtak. A holtak, a fal mögött összezsúfolódó alakok eltűntek. Távoli suttogást hallott és zokogásféle hangot, de ahogy lentebb ereszkedtek a domboldalon, ez is megszűnt.
Az idézőmester a falhoz lépett, és ráhelyezte kezét.
A kőtömbök fellazultak itt és ott. Némelyik kihullott, és a száraz fűben hevert. Éger úgy érezte, fel kellene kapkodnia, és vissza kellene raknia őket a helyükre, megjavítva így a falat, de nem mozdult.
Az idézőmester odafordult hozzá, és ezt kérdezte: — Ki hozott ide?
— A feleségem, Mevre.
— Szólítsd! Hívd ide!
Éger csak állt némán. Végül kinyitotta száját, de nem az igaz nevet, hanem a mindennapi nevet mondta ki, amelyen életében szólította feleségét. Hangosan: — Liliom… — De inkább hangzott porba hulló kavics tompa puffanásának, mintsem fehér virág nevének.
Csend. A csillagok pöttöm és nyugodt fénypontokként borították a fekete eget. Korábban Éger sohasem nézett fel az égre ezen a helyen. Nem ismerte fel a csillagokat.
— Mevre! — kiáltotta az idézőmester, és mély hangján hozzátett néhány szót az Öreg Beszédből.
Éger úgy érezte, hogy a levegő kiszalad tüdejéből, és alig bír megállni a lábán.
De a formátlan sötétségbe vezető hosszú lejtőn semmi sem moccant.
Azután mozgás kélt, valami világosabb jött felfelé a dombon, jött lassan közelebb. Éger megborzongott félelmében és bánatában. — Ó, kedves szerelmem! — suttogta.
De az egyre közelebb kerülő alak túl kicsi volt. Tizenkét esztendő körüli gyermek lehetett, ahogy a férfi látta, de nem tudta megmondani, fiú-e vagy lány. A gyermek nem nézett reá vagy az idézőmesterre, a falon sem pillantott át, csak letelepedett a tövében. Amikor Éger közelebb lépett, látta, hogy a gyermek a fal köveit feszegeti és húzogatja, próbálván meglazítani egyiket vagy másikat.
Az idézőmester az Öreg Nyelven suttogott. A gyermek egyszer felnézett, közönyösen, azután folytatta a kőtömbök rángatását vékony ujjaival, amelyekben úgy tűnt, semmi erő nem rejlik.
Mindez oly szörnyűséges volt Éger számára, hogy beleszédült. Próbált elfordulni, és ezután már semmi nem maradt meg emlékezetében egészen addig, hogy napfényes szobában ébredt, ágyban feküdt, gyengén és betegen reszketett.
Emberek gondoskodtak róla: a zárkózott mosolyú nő, aki a szálláshelyet vezette, és a barna bőrű, zömök öregember, akit a kapusmester vezetett oda. Éger vajákos varázslónak gondolta. Csak miután kezében olajfa botjával látta, akkor értette meg, hogy maga a gyógyfüvesmester, a kútfői iskola gyógyítást oktató mentora az.