A jelenléte megnyugvást hozott, és képes volt Égernek békés álmot adni. Teákat főzött és megitatta vele, gyógyfüveket gyújtott meg, amelyek lassan parázslottak el és a fenyőfák alatti fekete talaj illatát árasztották, és a férfi ágya mellett ülve hosszú, halk kántálásba kezdett. — Nem szabad elaludnom! — ellenkezett Éger, mikor közeledni érezte az álom nagy, sötét áradatát. A gyógyító ráhelyezte meleg tenyerét a beteg kezére. Azután nyugalom szállta meg Égert, és félelem nélkül aludt el újra. Amíg kezén vagy vállán érezte a gyógyító kezét, a homályos domboldal és a kőfal távol maradt.
Felébredt, hogy egyen egy keveset, és hamarosan a gyógyfüvesmester is felbukkant a langyos, ízetlen teával és a földillatú füstölővel, a tompa, dallamtalan kántálással és keze érintésével; és Éger megpihenhetett.
A gyógyítónak megvoltak a maga feladatai az Iskolában, ezért csupán az éj néhány órájában lehetett mellette. Három éjszakán keresztül Éger eleget pihent ahhoz, hogy tudjon enni és nappal Alkány utcáin sétálgasson kicsit, és összefüggően tudjon gondolkodni és beszélni. A negyedik reggelen együtt jött el hozzá a három mentor, a kapusmester, a gyógyfüvesmester és az idézőmester.
Éger szívében ijedelemmel, már-már bizalmatlansággal hajolt meg az idéző-mester felé. A gyógyfüvesmester hasonlóképpen nagy hatalmú mágusnak számított, de összességében művészete nem ütött el nagyon Éger mesterségétől, így valamelyest megértették egymást; és kezének kedvessége is ismeretes volt már. Az idézőmester azonban nem testi dolgokkal foglalkozott, hanem a lélekkel, az emberek elméjével és akaratával, a szellemekkel, és a jelenések jelentésével. Művészete ősi volt, veszélyes, telve kockázattal és fenyegetéssel. És legutóbb ott állt Éger mellett, testét hátrahagyva, a határvonalon, a fal mellett. Vele visszatért a sötétség és a félelem.
A három mágus közül egyik sem szólalt meg rögtön. Ha volt bennük valami közös, akkor az a hallgatagságra való nagy-nagy hajlamuk lehetett.
Így hát Éger beszélt, próbálta elmondani, ami szívében rejlett, minthogy ennél sokkal többel tartozott.
— Ha tettem valami rosszat, ami miatt arra a helyre kerültem, vagy ami odahozta a feleségemet, vagy a többi lelket, és ha jóvátehetem a dolgot, akkor meg is teszem. De nem tudom, mit tettem, és mit kellene még tennem.
— Vagy ki vagy tenmagad — tette hozzá az idézőmester.
Éger elnémult.
— Nem sokunk tudja magáról, hogy kicsoda vagy micsoda — enyhítette a szavakat a kapusmester. — Csupán néhány pillantást vethetünk önmagunkra.
— Beszéld el, miként kerültél a falhoz legelőször! — kérte az idéző.
És Éger elmondta.
A mágusok csendben hallgatták, és egy ideig azután sem szóltak, hogy befejezte történetét. Majd az idézőmester megkérdezte: — Belegondoltál már abba, hogy mit jelent átlépni azon a falon?
— Tudom, hogy nem térhetnék vissza többé.
— Csak mágusok juthatnak át a falon élve, és csak a legnagyobb szükség esetén. A gyógyító elkísérheti a betegen szenvedőt bárhová a falnak ezen az oldalán, de nem követheti az átlépőt.
Az idézőmester oly magas volt és oly széles és oly barna bőrű, hogy Égernek egy medve jutott eszébe, mikor felnézett rá.
— Az idézés művészete felruház a megfelelő hatalommal, mellyel holtakat szólíthatunk a fal mögül, rövid időre, néhány pillanatra, ha erre van szükség. Én személy szerint megkérdőjelezem, hogy igazolhatja-e bármely szükség a világ egyensúlyának és rendjének, ily nagy megsértését. Még sohasem használtam azt a varázslatot. És sohasem léptem át a falon. A főmágus megtette, és a király is vele együtt, hogy beforrasszák a világok közti hasadékot, melyet a varázsló Kob tépett fel.
— És amikor a főmágus nem tért vissza, az akkori idézőmesterünk, Torion utánament, át a kiszáradt földekre, hogy megkeresse — folytatta a gyógyfüves-mester. — Ó is vissza tudott jönni, de megváltozott.
— Most nem erről kell beszélnünk — vágott közbe a nagydarab férfi.
— Talán mégis — felelte a gyógyfüvesmester. — Talán Égernek tudnia kell róla. Torion túlságosan megbízott erejében, úgy gondolom. Túl sokáig maradt ott. Azt hitte, visszaidézheti magát az életbe, de csupán tudása, hatalma és szándékai tértek vissza — a puszta élni akarás, ami nem adhat teljes életet. Még mindig bíztunk benne, mert szerettük. Így élősködhetett rajtunk. Mígnem Irián elpusztította őt.
Kútfőtől messze, Gont szigetén, az öregember félbeszakította Éger elbeszélését: — Miféle nevet mondtál? — kérdezte Karvaly.
— Irián, ezt mondta.
— Ismered őt?
— Nem, nagyuram.
— Magam sem. — Némi szünet elteltével Karvaly halkabban folytatta, mintha kelletlenül tenné. — De találkoztam Torionnal. A kiszáradt földeken, ahol életét kockáztatva kutatott utánam. Elszomorított, hogy ott látom. Mondtam neki, hogy még talán visszatérhet.
Arca elsötétedett és tekintetében zord árnyék sötétlett. — Ostoba beszéd volt. Minden beszéd ostobaság az élők és a holtak között. De én is kedveltem őt.
Csendben ültek egy darabig. Azután Karvaly felállt, hogy kinyújtóztassa tagjait, és megdörzsölje elült combját. Mindketten vágytak már egy kis mozgásra. Éger mert egy nyeletnyi vizet a kútból. Karvaly felkapott egy tönkrement kerti ásót, egy bele való új nyelet, s nekilátott lesimítani a szárat és lefaragni a végét, melyre a pengét szánta.
— Folytasd, Éger! — szólt, és Éger folytatta a történetét.
A másik két mester csendben hallgatta a gyógyító elbeszélését Torionról. Égerben felserkent a bátorság és feltette a kérdést, mely foglalkoztatta egy ideje: hogyan jutnak el a holtak a falhoz, és hogyan a mágusok?
Az idézőmester azonnal válaszolt: — Ez egyfajta szellemi utazás.
A vén gyógyító habozott valamelyest: — Nem a testünkkel lépünk át a falon, minthogy a halott test itt marad. És ha egy mágus lép át látomásában, akkor alvó test marad itt, még élve. Az ilyet nevezzük utazónak… az utazik, ami kijut a testből. A lélek, a szellem.
— De a feleségem megfogta a kezem — mondta Éger. Nem bírta újra kimondani, hogy megcsókolta. — Éreztem az érintését.
— Csak számodra tűnt úgy — vágta rá az idéző.
— Ha testileg is megérinthetik, ha valamiféle kapcsolat alakult ki — kérdezte a gyógyfüves az idézőmestertől —, akkor nem lehetséges, hogy a többi lélek is ezért jön el hozzá, ezért szólítja, és nyúl felé?
— Ezért kell ellenállnia nekik — válaszolta amaz, közben Égerre pillantva. Tekintete lángoló haragról árulkodott.
Éger vádat érzett a szavakban, igaztalan vádat. — Próbálok ellenállni nekik, nagyuram. Mindig is próbáltam. De oly sokan vannak — és ő is ott van közöttük —, és annyira szenvednek, segítségért kiáltoznak.
— Nem szenvedhetnek! — dörögte az idézőmester. — A halál véget vet minden szenvedésnek.
— Talán a szenvedés árnyéka is fájdalmas — vetette fel a gyógyfüves. — Hegység is van ama földeken, és a neve csak Fájdalom.
Egészen ez ideig a kapusmester nem szólalt meg. Most csendes, nyugodt hangon mondta: — Éger foltozó, nem romboló. Nem hinném, hogy meg tudná törni az effajta kapcsolatot.
— Ha létrehozta, meg is tudja törni. — Az idéző tovább verte a vasat.
— Ő hozta létre?
— Nem ismerek efféle tudományt, nagyuram — válaszolta Éger oly riadtan a hallottaktól, hogy hangja már-már dühödt éllel csendült.
— Akkor hát le kell mennem közéjük — jelentette ki a nagydarab mentor.
— Nem, barátom! — mondta a kapusmester, és az idős gyógyító folytatta helyette: — Közülünk csak utolsóként.
— Az én művészetem!
— És a miénk is.
— Akkor hát ki?
A kapusmester szólt végüclass="underline" — Úgy tűnik, Éger a vezetőnk. Segítségért jött hozzánk, és talán ő segíthet nekünk. Tartsunk vele mindhárman a látomásában — a falig, de nem azon túlra.
Így hát azon az éjjelen, mikor félelemmel telve Éger végül hagyta, hogy legyűrje az álom, és újra a dombon találta magát, a többiek is ott álltak mellette:a gyógyfüvesmester, mint lélekmelengető jelenlét a hideg félhomályban; a kapusmester, megfoghatatlanul és ezüstösen, mint a csillagok fénye; és a biztos támasznak tetsző idézőmester, a medve, a sötét erő.
Ezúttal nem ott álltak, ahol a domboldal leereszkedik a sötétségbe, hanem egy közeli lejtőn, a gerinc felé nézve. Itt a fal felfutott a dombtetőre és igen alacsony volt, alig ért combközépig. Fenn az ég egészen feketének hatott a maga kevéske és pöttöm csillagával.
Semmi sem mozdult.
Nehéz lesz felmenni a falhoz, gondolta Éger. Eleddig mindig odalent volt.
De ha oda tud menni, talán Liliom is ott lesz, mint először. Talán meg tudja fogni a kezét, és a mágusok vele együtt őt is visszaviszik. Vagy átlép a falon, mert az oly alacsony, és megkeresi őt.
Elindult dombnak fel. Könnyű volt a lépés, mi sem akadályozta, és már szinte odaért.
— Hara!
Az idéző mély hangja szólította, s úgy tartotta vissza, mintha hurokként vetették volna a nyakára, mint megrántott pórázt. Megbotlott, előretántorodott egy lépést, majdnem a falig, és térdre esve megtámaszkodott a kőtömbökön. Felkiáltott: — Ments meg! — De kitől? A mágusoktól, vagy az árnyaktól a fal túloldalán.
Azután kezeket érzett a vállán, élő kezeket, erős és meleg kezeket, és megint a szobájában volt, csakugyan kezekkel, gyógyító kezekkel a vállán, és körötte lidércfény lángolt fehéren. És három helyett négyen voltak vele a helyiségben.
A vén gyógyfüvesmester leült mellé az ágyra és nyugtatgatta egy darabig, minthogy Éger reszketett, rázkódott, zokogott. — Nem vagyok rá képes — mondogatta, de még mindig nem tudta, hogy a mágusokhoz, vagy a holtakhoz beszél éppen.
Amikor a félelem és a fájdalom alábbhagyott, elviselhetetlenül fáradtnak érezte magát, és szinte teljes érdektelenséggel nézett a férfira, aki látomása idején érkezhetett. Tekintete jeges hideg, haja és bőre fehér. Messziről jött északföldi, gondolta Éger, Enwázról vagy Bereszwekről.
A férfi csak a mágusokhoz szólt: — Mit műveltek, barátaim?
— Kockáztatunk, Azver — válaszolt az idős gyógyfüves.
— Problémák a határnál, formázó — tette hozzá az idézőmester.
Éger érezte a tiszteletet, amelyet a férfi felé mutattak, és miközben röviden elbeszélték neki a bajokat, érezte megkönnyebbülésüket is, hogy segítség érkezett.
— Ha velem jön, eresztitek? — kérdezte a formamester, amikor a többiek befejezték. Azután Égerhez fordult: — A Lappang-ligetben nem kell félned az álmaidtól. És nekünk sem kell félnünk tőlük.
Mind beleegyeztek. A formamester bólintott és eltűnt. A következő pillanatban nem volt ott.
Soha nem is járt a szobában, csak látszatképet, jelenést küldött magáról. Ez volt az első alkalom, hogy Éger látta e nagymesterek hihetetlen hatalmának megnyilvánulását. El is bátortalanította volna a dolog, ha nem lett volna már túl minden félelmen és ámulaton.
Követte a kapusmestert ki az éjszakába, végig az utcákon, el az Iskola fala mellett, át a mezőkön egy nagy, kerek domb tövében és egy patak mentén, mely halkan, dallamosan csobogott a sötétben. Magas erdő állt előttük, a fákat ezüstös csillagfény koronázta.
A formamester elébük jött az ösvényen, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a szobában. Beszélt egy percet a kapusmesterrel, azután Éger követte a Liget mélyére.
— Sötétek a fák — mesélte Éger Karvalynak —, de alattuk nincs sötét. Fény… fényesség borítja az ösvényeket.
A másik bólintott, halványan elmosolyodott.
— Amint odaértem, rögtön tudtam, hogy ott majd tudok aludni. Úgy éreztem, mintha egész végig aludtam volna, valami gonosz álom fogságában, melyből csak ott ébredtem fel igazán; így igazán el is tudtam aludni. A mester elvitt egy helyre, egy hatalmas fa gyökereihez, ahol mindent puha szőnyegként borítottak a lehullott levelek, és mondta, hogy ott lefekhetek. Úgy tettem és elszenderedtem. Képtelen vagyok elmondani, milyen édes álom volt az.