Vismaan addigra segítség nélkül is tudott sétálni, és minden nap egyre több időt töltött mozgással. Kezdetben Thesmével, később egyedül indult felderítő utakra az őserdei ösvényeken. Eleinte óvatosan lépkedett, de kis idő múlva már csak sántikált. Az úszás láthatóan rengeteget segített a gyógyulásban, és a ghayrog órákon át rótta a köröket a tavacskában, felbőszítve ezzel a sáros part üregeiben tanyázó groomwarkot. A vánszorgó, öreg teremtmény előkúszott a rejtekhelyéről, és amikor elterült a parton, leginkább egy kidobott, elrongyolódott, szúrós zsákra emlékeztetett. Komoran szemlélte a ghayrogot, és addig nem volt hajlandó visszamenni a vízbe, amíg a betolakodó ki nem ment onnan. Thesme vigaszként zsenge hajtásokat hozott neki a patak felső folyásáról, ahová a teremtmény apró, szívókorongos lábával sohasem juthatott el.
— Mikor viszel magaddal Narabalba? — kérdezte Vismaan az egyik esős este.
— Mondjuk holnap? — válaszolta a lány.
Aznap éjjel szokatlan izgalom töltötte el, és mohón simult a ghayroghoz.
Hajnalban indultak, a permetező esőben, amit hamarosan ragyogó napsütés váltott fel. Thesme óvatos tempót diktált, de gyorsan kiderült, hogy Vismaan teljesen felgyógyult, és nem sokkal később a lány már fürgén haladt előre. A ghayrog könnyedén lépést tartott vele. Thesme azon kapta magát, hogy megállás nélkül locsog — az összes útjukba kerülő növény vagy állat nevét elsorolta, érdekességeket mesélt Narabal történelméről, beszélt a fivéreiről és a nővéreiről és a városban élő ismerőseiről. Alig várta, hogy végre meglássák őket kettesben — nézzétek csak, ez itt az én idegen szeretőm, ezzel a ghayroggal osztom meg az ágyamat! —, és a város határában már élénken nézelődött, hátha megpillant egy ismerős arcot. Azonban a Narabalt övező tanyákon alig bukkant fel egy-egy ember, és azok is ismeretlenek voltak.
— Látod, hogy bámulnak? — suttogta Vismaannak, amikor a város sűrűbben lakott részeibe érkeztek. — Félnek tőled. Azt hiszik, egy idegen invázió előőrse vagy. És nem bírnak rájönni, mit keresek melletted, és miért vagyok veled ilyen civilizált.
— Ebből semmit sem érzékelek — mondta Vismaan. — Igen, azt látom, hogy kíváncsiak. De sem félelmet, sem rosszindulatot nem tapasztalok. Ennyire nem ismerem az emberi arckifejezéseket? Azt hittem, már egészen jól megtanultam értelmezni ezeket.
— Na, várj csak — közölte Thesme. De titokban el kellett ismernie, hogy enyhén eltúlozta a dolgokat. Talán nem is annyira enyhén. Lassan megérkeztek Narabal központjába, és igen, néhány járókelő valóban meglepetten vagy kíváncsian pillantott a ghayrogra, de a tekintetük azonnal megenyhült, mások pedig mosolyogva bólintottak felé, mintha nem is lenne hétköznapibb látvány, mint a főutcán sétálgató lény, aki egy idegen világról jött. Tényleges rosszindulatnak nyomát sem látta. Ez feldühítette Thesmét. Ezek az ártalmatlan, jámbor emberek, ezek a szürke, nyájas városlakók egyáltalán nem az elvárásai szerint cselekedtek. Amikor végre ismerősökkel találkoztak — Khanidorral, a legidősebb bátyja barátjával, aztán Hennimon Sibroy-jal, aki egy kis italmérést működtetett a parton, és a virágárus nővel —, azok is szívélyesen bólogattak, amikor Thesme bemutatta a ghayrogot. Ő Vismaan, aki nemrég beköltözött hozzám.
Khanidor úgy mosolygott, mintha mindig is sejtette volna, hogy Thesme egy napon idegenek szállásadója lesz, és azonnal mesélni kezdett Mirifaine férjéről, aki új városokat épít a ghayrogoknak meg a hjortoknak. A kocsmáros joviálisan kezet nyújtott Vismaannak, és meghívta borozni, a virágárus nő pedig csak azt hajtogatta, hogy „Jaj, de érdekes, jaj, de érdekes! Remélem, tetszik a mi kis városunk!” Thesme leereszkedőnek találta ezt a nagy nyájasságot. Mintha szándékosan természetük ellenére cselekedtek volna, nehogy megbotránkoztathassa őket — mintha már régen elfogadták volna Thesmét olyan vadócnak, amilyen csak bírt lenni, és most már tehet bármit, semmin nem lepődnek meg, semmire sem tesznek megjegyzéseket, igazából rá se hederítenek. Talán félreértették a kapcsolatát a ghayroggal, és azt hitték, pusztán szállóvendég a kunyhójában. Vajon akkor is így reagálnának, ha bejelentené, hogy szeretők, és bizony érezte már magában a ghayrog testét? Ha megtudnák, hogy olyasmit tettek, ami egy ember és egy idegen között eddig elgondolhatatlannak számított volna? Valószínűleg igen. Ezek akkor sem pillantanának fel, ha a ghayroggal a Pontifex tér közepén esnénk egymásnak, gondolta a lány duzzogva.
Vajon Vismaannak tetszett a kisváros? Most sem lehetett leolvasni róla az érzelmeket, már ha voltak egyáltalán érzelmei. Utcáról utcára jártak, hevenyészve felépített tereken, jellegtelen, koszos kis üzletek előtt, kicsi, düledező házak és gazzal felvert kertek között, és Vismaan nem szólt semmit. Thesme csalódottságot és helytelenítést vélt kiolvasni a némaságból, és bármennyire is ellenérzései voltak Naraballal szemben, váratlanul úgy érezte, meg kell védenie. Hiszen nagyon rövid múltra tekinthet vissza, ráadásul világtól elzárt település egy másodrangú kontinens elfeledett sarkában. Alig néhány nemzedékkel ezelőtt épült.
— Mit gondolsz? — kérdezte végül. — Nem nyűgözött le túlságosan, igaz?
— Figyelmeztettél, hogy ne várjak túl sokat.
— De még annál is nyomorúságosabb, mint a leírásom alapján hitted volna, nem?
— Valóban kicsinek és kezdetlegesnek tűnik — felelte a ghayrog. — Különösen Pidruiddal összehasonlítva, vagy akár…
— Pidruid több ezer éves.
— Vagy akár Dulornhoz képest — folytatta Vismaan. — Dulorn már most rendkívül gyönyörű, pedig még csak most épül. Természetesen sokat számít a hófehér kő…
— Igen — vágott közbe Thesme —, Narabalt is kőből kellett volna felépíteni. Ezen a nyirkos éghajlaton minden elkorhad, ami fából van. De még nem volt rá idő. Majd ha nő a népesség, megnyithatjuk a kőfejtőket a hegyekben, és akkor majd igazán csodálatos dolgokat építünk ebben a városban! Ötven év múlva, száz év múlva, mire Narabalban is lesz rendes munkaerő. Talán ha küldenének ide olyan óriási, négykarú idegeneket…
— Szkandárokat — mondta Vismaan.