Kis idő múlva visszament a kunyhóba és Vismaanhoz fordult.
— Szerintem lassan elmehetnél.
— Rendben van. Valóban itt az ideje, hogy folytassam az utamat.
— Természetesen maradhatsz éjszakára. De reggel…
— Miért ne indulnék most?
— Hamarosan besötétedik. Ma már így is nagyon sokat gyalogoltál…
— Nem akarlak zavarni. Azt hiszem, most elindulok.
Thesme még most sem bírt kiigazodni a ghayrog érzésein. Meglepődött? Megsértődött? Ha érzett is bármit, ebből semmit sem mutatott, még elbúcsúzni sem próbált, egyszerűen megfordult és egyenletes tempóban elindult az őserdő felé. Thesme kiszáradt torokkal, vadul dobogó szívvel nézett utána, amíg el nem nyelte az alacsonyan csüngő indák függönye. Uralkodnia kellett magán, nehogy utána szaladjon. Aztán a ghayrog eltűnt, és hamarosan leszállt a trópusi éjszaka.
Thesme úgy-ahogy összeütött valami vacsorafélét, de alig csipegetett belőle, és végig a ghayrogra gondolt. Egyedül ül az erdőben, a sötétben — és várja a hajnalt. Még csak el sem búcsúztak. Pedig elsüthetett volna egy aprócska tréfát arról, hogy vigyázzon a sijaneelfákkal, a ghayrog megköszönhette volna, amit érte tett, de semmi sem történt, Thesme elzavarta, Vismaan pedig hűvösen és zokszó nélkül távozott. Hiszen idegen, gondolta a lány, és a szokásai is idegenek. Mégis, amikor az ágyban voltak, és a ghayrog megérintette, átölelte, magára húzta a testét…
Hosszú, sivár éjszakája volt. Thesme összegömbölyödött a zanjapehelyből rögtönzött ágyon, amit nem is olyan régen még ketten osztottak meg egymással, és a tetőnek rakott, hatalmas, kék leveleken kopogó éjszakai esőt hallgatta. Mióta kivonult az őserdőbe, most először érezte magát egyedül. Egészen eddig nem is tudta, milyen sokat jelentett neki a családias hangulatnak ez a bizarr paródiája. És most véget ért, Thesme ismét egyedül maradt, de magányosabbnak érezte magát, mint a találkozásuk előtt. A régi narabali életétől is sokkal messzebbre került azóta, és most itt hevert, álmatlanul az esőben. Szerelmes vagyok egy idegenbe, gondolta ámultan, beleszerettem egy pikkelyes valamibe, aki soha egyetlen kedves szót nem mondott, szinte alig kérdezett, és még csak köszönetet sem mondott, el sem búcsúzott, amikor távozott.
Thesme órákon át hevert éberen. Néha sírt is. Egész teste merev volt és sajgott a hosszú gyaloglástól. A melléhez húzta a térdét, és sokáig ebben a testhelyzetben is maradt, majd végül a combjai közé csúsztatta a kezét, és simogatni kezdte magát. Végül elakadó lélegzettel, halk nyöszörgéssel elérkezett a felszabadult pillanat, és utána végre elnyomta az álom.
7.
Reggel megmosdott, végignézte a csapdákat, összeütött némi reggelit, majd végigjárta az ismerős útvonalakat a kunyhója közelében. A ghayrognak nyomát sem látta. Dél körül mintha enyhült volna a lelkére nehezedő rosszkedv, és a délutánt már-már vidám hangulatban töltötte. Csak a közeledő napnyugta és a magányos vacsora ébresztette fel benne ismét a kilátástalan, sivár hangulatot. De tűrte. Lefoglalta magát az élménykockákkal, amiket még a ghayrognak hozott otthonról, majd végül elnyomta az álom, és a következő nap már sokkal jobb volt, akárcsak az azutáni és az azt követő.
Az élete fokozatosan visszatért a megszokott medrébe. A ghayrog továbbra sem bukkant fel, és Thesme időről időre meg is feledkezett róla. Az egyedül töltött hetek során ismét felfedezte a magány örömét, vagy legalábbis így tűnt, amíg egy óvatlan pillanatban belé nem hasított egy éles és fájdalmas emlékkép — ehhez elegendő volt megpillantani egy bilantoont a bozótosban, a letört ágú sijaneelfát vagy a tavacska peremén gubbasztó morcos gromwarkot —, és rá nem jött, még mindig mennyire hiányzik neki Vismaan. Egyre nagyobb és nagyobb köröket tett a kunyhója körül, de eleinte nem is igazán értette, miért, amíg be nem vallotta magának, hogy a ghayrogot keresi.
Három hónapig tartott, mire megtalálta.
Idővel egyre több apró jel utalt arra, hogy délkeleti irányban valaki él az erdőben — végül megpillantott egy tisztást, amit két vagy három dombbal távolabbról is látni lehetett, és frissnek látszó csapások vezettek onnan minden irányba —, majd lassan sikerült eljutnia odáig. Ehhez át kellett kelnie egy viszonylag széles folyón, amiről eddig nem is tudott. Egy irtásra jutott, a túloldalán pedig megpillantott egy újonnan épült tanyát. Egy ideig az erdő szélén settenkedett, amíg meg nem látta a ghayrogot — egészen biztos volt benne, hogy Vismaan az —, aki a fekete, dús földön szántott. Váratlanul az egész lelkét elöntötte a félelem, amitől teljesen elgyengült és remegni kezdett a keze. És ha egy másik ghayrog? Nem, nem, nem, biztos volt benne, hogy Vismaan az, sőt mintha enyhén sántikált volna. Thesme behúzódott a bokrok mögé. Nem mert odamenni. Mit mondhatna? Mit válaszolna, ha megkérdezi, miért jött utána ilyen messzire, ha érzéketlenül elzavarta az életéből? A lány visszahúzódott az erdőbe, és már majdnem sarkon fordult. De végül összeszedte a bátorságát és a ghayrog nevét kiáltotta.
A ghayrog megtorpant és körülnézett.
— Vismaan? Itt, itt! Thesme vagyok!
Az arca lángolt és riasztóan vert a szíve. Egy borzalmas pillanatig biztosra vette, hogy ez egy idegen ghayrog, és gondolatban már fogalmazta is a mentegetőzést. Amikor azonban a ghayrog elindult felé, tudta, hogy nem tévedett.
— Megláttam a tisztást, és arra gondoltam, hátha te élsz itt — mondta, és kilépett a kusza ágak közül. — Hogy vagy, Vismaan?
— Kiválóan. És te?
Thesme vállat vont.
— Megvagyok. Valóságos csoda, amit itt létrehoztál, Vismaan. Alig pár hónap telt el, és alig hiszek a szememnek.
— Igen — mondta a ghayrog. — Keményen dolgoztunk.
— Kik?
— Van egy párom. Gyere, bemutatlak neki, és megnézheted, milyen sok mindent értünk el.
Thesme teljesen megsemmisült a nyugodt szavak hallatán. Talán pontosan ez volt Vismaan célja — ahelyett, hogy bármi jelét adta volna a neheztelésnek vagy haragnak, sokkal ördögibb módon, teljesen szenvtelen önuralommal büntette a lányt. De nem, gondolta Thesme, sokkal valószínűbb, hogy Vismaan sem haragot, sem bosszúvágyat nem érzett. Nagy eséllyel teljesen eltérő módon tekint arra, ami közöttük történt. Ne felejtsd el, hogy idegen lény, emlékeztette magát a lány. Közben követte a ghayrogot az enyhe lejtőn. Átkecmeregtek egy vízelvezető árkon, és megkerültek egy nem túl régen beültetett kis mezőt. A dombtetőn, félig egy buja konyhakert árnyékában sijaneeltörzsekből épített kunyhó állt. Nem is különbözött sokban Thesme lakóhelyétől, talán a formája volt némileg szögletesebb és a mérete nagyobb. Innen fentről a teljes farmot be lehetett látni, ami a domb három oldalát elfoglalta. Thesme elképedve látta, mennyi mindent sikerült elérnie a ghayrognak: lehetetlennek tűnt, mégis ilyen rövid idő alatt kivágta az erdőt, felépítette a kunyhót, megművelhetővé tette a talajt és nekilátott a vetésnek. A ghayrogok nem aludtak, erre emlékezett, de pihenniük csak kell, nem?
— Turnome! — kiáltotta Vismaan. — Látogatónk jött, Turnome!
Thesme nyugalmat erőltetett magára. Végre megértette saját magát: azért kutatta fel a ghayrogot, mert nem akart többé egyedül lenni, és félig-meddig ösztönösen, de azt az ábrándot kergette, hogy ha megtalálja Vismaant, segít majd megépíteni a farmját, osztozik vele az életén és az ágyán, és valódi, normális kapcsolatot teremt vele. Egyetlen futó pillanatra még azt is elképzelte, amint a csodálatos Dulornba látogatnak, és találkozhat a ghayrog fajtársaival. Thesme tökéletesen tudta, hogy az egész elképzelés ostobaság, a maga őrültségében mégis hihető volt, egészen addig a pillanatig, amíg Vismaan szóba nem hozta a párját. Próbálta összeszedni magát, hogy nyájas és barátságos legyen, és még véletlenül se célozgasson az esetleges rivalizálásra…