— Chikmoge… Fualle Daniup… Michimang… — Ismét felnézett, és a másikra pillantott. — Viggan, mihez kezd a háború után?
— A családomnak földje van a Glayge-völgyben. Gondolom, visszamegyek földművesnek. És maga, uram?
— Én Stee-ben lakom. Mérnök voltam, vízelvezető rendszereket, csatornákat, efféle izgalmas dolgokat terveztem. Akár tovább is csinálhatnám. Mikor járt legutóbb Glayge-ben?
— Négy éve.
— Én öt éve voltam Stee-ben. Harcolt a treymone-i csatában, ugye?
— Meg is sebesültem. Könnyebben.
— Ölt már metamorfot?
— Igen, uram.
Eremoil felsóhajtott.
— Én nem. Egyszer sem. Kilenc éve katonáskodom, de még egyszer sem öltem. Természetesen tiszt voltam. Azt hiszem, nem menne jól a gyilkolás.
— Egyikünknek sem megy nagyon — mondta Viggan. — De amikor rárontanak az emberre, és percenként ötször alakot váltanak, az egyik kezükben kés, a másikban fejsze… vagy amikor az ember tudja, hogy végigrabolták a testvére otthonát, és megölték az unokaöccseit…
— Ez magával történt, Viggan?
— Nem, nem velem, uram. De sokakkal megesett. Az atrocitások… nem kell külön elmagyaráznom, hogy…
— Nem. Nem kell. Hogy is hívják ezt a várost, Viggan?
A másik is a térkép fölé görnyedt.
— Singaserin, uram. A betűk kicsit elmosódtak, de az Singaserin lesz. És rajta van a listán is. Látja? Itt. Tegnapelőtt figyelmeztettük őket.
— Akkor úgy gondolom, mindet rendben megoldottuk.
— Szerintem is, uram — válaszolta Viggan.
Eremoil összeszedte és takaros kupacba rendezte a térképeket, eltette őket, majd ismét nyugat felé nézett. A távolban éles vonal választotta el a már kiégett részeket és a délebbre fekvő, érintetlen, sötétzöld, látszólag dús növényzetű dombokat. De a fák levele ott is olajosan pöndörödött össze a több hónapja tartó szárazságban, és ha elér odáig a tűz, a domboldalak úgy lobbannak majd lángra, mintha bombáztak volna. Időnként aprócska villanásokat látott; épp csak kis villanások voltak, mintha hirtelen megtört volna a fény, de Eremoil tudta, hogy csak a távolság játszik vele. Minden egyes villanással hatalmas új területek lobbantak lángra; a tűz már magát terjesztette, a széllel szárnyaló parázs oda is elsodorta, ahová a repülők nem dobták le. Hamifieun túl lángolt az erdő.
— Futár jött, uram! — mondta Viggan.
Eremoil megfordult. Magas fiatalember mászott le a hátasáról agyonizzadt egyenruhában, és tétován meredt rá.
— Nos? — kérdezte.
— Vanayle kapitány küldött, uram! Van egy kis gond a völgyben. Az egyik telepes nem hajlandó távozni.
— Pedig jobban tenné — mormolta Eremoil, és vállat vont. — Melyik városról van szó?
— Kattikawn és Bizfern között, uram. Jókora földdarab. Az illető neve szintén Kattikawn, Aibil Kattikawn. Azt mondta Vanayle kapitánynak, hogy a birtok maga Dvorn Pontifex adománya volt, és már több ezer éve itt él a családja, és nem fog…
Eremoil nagyot sóhajtott.
— Az sem érdekel, ha egyenesen a Mindenható adománya volt a birtok. Holnap felégetjük azt a körzetet, és ha ott marad, elevenen megég.
— Ezzel ő is tisztában van, uram.
— És mégis, mit akar, mit tegyünk? Talán intézzük el, hogy a tűz kikerülje a földjeit? — Eremoil türelmetlenül intett egyet. — Evakuálják, akár menni akar, akár nem.
— Azt már próbáltuk — vágott közbe a futár —, de fegyvere van, és ellenállt. Azt mondta, bárkit megöl, aki megpróbálja elvinni a birtokáról.
— Megöl? — kérdezte Eremoil, mintha a szónak semmi értelme nem lett volna. — Megöl? Ki beszél itt arról, hogy az egyik emberi lény megöli a másikat? Ez teljesen megőrült. Küldjenek oda egy ötvenfős csapatot, és gondoskodjanak róla, hogy kijusson az egyik biztonságos zónába!
— Mondtam, hogy ellenállt, uram! Tűzharcba keveredtünk. Vanayle kapitány szerint képtelenség úgy evakuálni, hogy ne essen kár emberéletben. A kapitány arra kéri, hogy személyesen menjen oda, uram, és beszéljen ezzel az emberrel.
— Hogy én…
— Talán ez a legegyszerűbb — jegyezte meg Viggan csendesen. — Ezek a nagy földbirtokosok néha nehéz emberek.
— Menjen oda Vanayle — mondta Eremoil.
— Vanayle kapitány már megpróbált szót érteni a fickóval, uram — válaszolta a futár. — Nem járt sikerrel. Ez a Kattikawn követeli, hogy maga Lord Stiamot fogadja. Ez természetesen képtelenség, de talán ha ön odamenne…
Eremoil átgondolta a helyzetet. Abszurd egy dolog, hogy a körzet katonai parancsnokának kelljen felvállalni ezt a feladatot. Vanayle közvetlen felelőssége volt, hogy megtisztítsa a területet a másnapra tervezett égetés előtt, miközben Eremoil a hadműveletet irányítja. Viszont bizonyos értelemben a terület kiürítéséért végül is Eremoil felelt, Vanayle pedig láthatóan kudarcot vallott. Ha csapatot küldenének Kattikawn kifüstölésére, valószínűleg a telepes is meghalna, és jó néhány katonát is elveszítenének, ami nyilvánvalóan nem elfogadható megoldás. Miért is ne menjen? Eremoil lassan bólintott. Pokolba a protokollaclass="underline" ezúttal nem ad a formaságokra. Aznap délutánra már semmi igazán fontos dolga nem maradt, és az esetleg felmerülő részletekkel Viggan is meg tud birkózni. És ha csak egy életet is megmenthet, legyen az akár egy makacs vénemberé is, azzal, hogy lemegy a hegyről…
— A lebegőmet kérem — mondta Viggannak.
— Uram?
— Hozzák ide. Most, mielőtt meggondolom magam! Lemegyek ahhoz az emberhez.
— De Vanayle már…
— Ne álljon már az utamba, Viggan! Nem maradok ott sokáig. Ön parancsol, amíg vissza nem érek, de nem hinném, hogy nagyon kemény munka várná. Megbirkózik azért vele?
— Természetesen, uram — válaszolta a másik mogorván.
Az út tovább tartott, mint Eremoil gondolta. Kis híján két órájába telt leereszkedni a szerpentinen a Zygnor-csúcs tövébe, aztán át az egyenetlen, lejtős fennsíkon, le a parti síkságot övező előhegységbe. A levegő itt lent sűrűbb volt, bár kevésbé füstös; a hőség remegő délibábot szőtt eléjük, és a táj mintha elolvadt, szétfolyt volna. Az út üresen tátongott, de időről időre rémülten menekülő állatcsordák tartották fel őket; különös, idegen állatok, beazonosítani sem tudta őket, de látta, hogy a közelgő tűzvihar elől futnak. Megnyúltak már az árnyékok, mire Eremoil az előhegységbe ért. Itt már érezni lehetett a tűz közelségét, mintha csak egy második nap kelt volna fel. A hőség Eremoil arcának feszült, a bőrére és a ruhájára finom szemű pernye tapadt. A listán kipipált városnevek hirtelen kényelmetlenül kézzelfoghatóak lettek: Byelk, Domgrave, Bizfern. Egyik olyan volt, mint a másik, a központjukban egymás mellett álltak a boltok és a hivatalok, a magot a lakóházak gyűrűje övezte, aztán sugárszerűen ágaztak szét a tanyák; mindegyik városka egy apró völgyben feküdt, ahol a patakok kibukkantak a hegyek közül, és elvesztek a síkságon. Most már mind üresen állt, vagy majdnem üresen, már csak páran nem indultak el a part felé vezető főutakon. Eremoil gyanította, hogy bármelyik házban pompás könyveket, faragványokat találna — külhonból hozott szuveníreket, talán még nehéz szívvel hátrahagyott házi kedvenceket is; és holnap mindez hamuvá omlik. De a vidéken rengeteg alakváltó rejtőzködött. A telepesek évszázadok óta a megbékíthetetlen bennszülöttek árnyékában éltek, ellenségeik pedig álcában surrantak ki-be az erdőségekbe, az egyik barátjának, a másik szeretőjének, a harmadik fiának adták ki magukat, csak a gyilkolás vágya hajtotta őket, a kisemmizettek titkos háborújának éltek, ami azóta folyt, hogy Majipoor első őrposztjai városokká és hatalmas mezőgazdasági területekké nőttek, és egyre többet emésztettek föl a bennszülöttek földjeiből. Bizonyos gyógymódok drasztikusak voltak, és olykor ki kellett égetni a sebet — az emberek és az alakváltók között dúló harc végső felvonásában nem lehetett elkerülni, hogy Byelk és Domgrave és Bizfern elpusztuljon. De ettől még senkinek sem lehetett könnyű elhagyni az otthonát, gondolta Eremoil, és az sem volt sokkal egyszerűbb, ha mások otthonát kellett elpusztítania, kivéve, ha kellően messze maradhatott tőle, kényelmesen messze, ahol a tűzgócok fellobbanása csak elvont változtatás egy térképen.