— Valóban — válaszolta Kattikawn nyugodtan.
— Ez a terület égni fog. Arra kérnénk, hagyja el, még mielőtt túl késő lenne!
— Én a maradás mellett döntöttem, kapitány.
Eremoil lassan kifújta a levegőt.
— Ha itt marad, nem tudjuk szavatolni a biztonságát.
— A biztonságomat kizárólag nekem kellett szavatolnom eddig.
— Úgy értem, hogy meg fog halni, borzasztó halált hal. Nem tudjuk úgy megváltoztatni a tűzvonalat, hogy kikerüljük a birtokát.
— Ezzel tisztában vagyok.
— Akkor azt szeretné, hogy meggyilkoljuk?
— Egyáltalán nem szeretném. Önnek és nekem semmi közös ügyünk nincsen. Ön háborút vív, én az otthonomat védem. Ha a háborújához szükséges tűz betolakszik a sajátomnak nyilvánított területekre, az rám nézve szomorú következményekkel jár, de gyilkosságról szó sincs. Egymástól független úton járunk, Eremoil kapitány.
— Meglepő az érvelése. A gyújtogatás egyenes következményeképp halna meg. A mi lelkünkön száradna a halála.
— Szabad akaratomból maradok itt, miután önök időben figyelmeztettek — mondta Kattikawn. — A halálom a saját lelkemen szárad.
— És az emberei halála? Ők is meghalnának!
— Aki úgy döntött, itt marad, az meghal. Figyelmeztettem őket, mi várható. Hárman már el is indultak a part felé. A többiek itt maradnak. Szabad akaratukból, nem az én kedvemért. Ez az otthonunk. Kér még egy kis bort, kapitány?
Eremoil nemet mondott, aztán azonnal meggondolta magát, és mégis házigazdája felé tartotta az üres poharat.
— Nem beszélhetnék valamiféleképp Lord Stiamottal? — kérdezte Kattikawn, miközben töltött.
— Nem.
— Ha jól tudom, a Napkirály a környéken tartózkodik.
— Félnapnyi útra innen, igen. De nem lehet efféle panaszokkal a színe elé jutni.
— Gondolom, ez nem véletlen — mosolyodott el Kattikawn. — Mit gondol, Eremoil, megőrült?
— A Napkirály? Szó sincs róla.
— De ez, hogy felperzseli a tartományt… ez annyira elkeseredett lépés, annyira ostoba! És mennyibe kerül majd utána az újjáépítés! Az a több millió royal… csődbe fog menni az államkincstár, annyi pénzből több mint ötven akkora palotát emelhetne, mint amilyet a Kastély-hegy tetejére emelt. És mindezt miért? Ha adna nekünk még két-három évet, megszelídítenénk az alakváltókat.
— Vagy ötöt, vagy tízet, vagy húszat — mondta Eremoil. — De véget kell vetnünk a háborúnak, még idén. Ez a rettenetes felfordulás mindenkire csak szégyent hozott, ez a végtelen rémálom, ami…
— Ó, ezek szerint úgy véli, hiba volt belefogni a háborúba?
Eremoil sietve megrázta a fejét.
— Az alapvető hibát sokkal korábban követtük el, akkor, amikor az őseink úgy döntöttek, hogy letelepednek a bolygón, bár már lakták értelmes lények. A mi időnkre nem maradt más választásunk, mint letörni a metamorfokat — vagy végleg elhagyni Majipoort, márpedig azt hogyan is tehettük volna meg?
— Valóban — bólintott Kattikawn —, hogyan is adhatnánk fel az otthonunkat, apáink otthonát, mindazt, ami ősidők óta a miénk?
Eremoil nem reagált a maró gúnyra.
— Ezt a bolygót nem önként adták nekünk, erővel vettük el. Évezredeken át megpróbáltunk békében élni az itteniekkel, de végül be kellett látnunk, hogy ez reménytelen. Most erővel szerzünk érvényt az akaratunknak, és ez ugyan nem szép dolog, az alternatívák sokkal rosszabbak.
— És mi a szándéka Lord Stiamotnak a táborokba internált alakváltókkal? Bedarálja őket, hogy tudja mivel trágyázni a felégetett területeket?
— Hatalmas rezervátum várja őket Zimroelen — mondta Eremoil. — Az övék lesz a fél kontinens, ez aligha kegyetlen megoldás! Alhanroel a miénk, és közöttünk ott az óceán. Már meg is kezdődtek az áttelepítések. Csak ezt a vidéket nem tisztították még meg. Lord Stiamot hatalmas felelősséget vett magára ezzel a kíméletlen, de elkerülhetetlen lépéssel. A jövő emberei viszont hálásak lesznek még érte.
— Én most is hálás vagyok neki — mondta Kattikawn —, ó, bölcs és igazságos Napkirályunk! Végtelen bölcsességében elpusztítja az egész vidéket, nehogy a világnak meg kelljen birkóznia pár sötétben rejtőző bennszülöttel! De én jobban jártam volna, Eremoil, ha egy kevésbé nemes, kevésbé hősies király lép a trónra. Vagy ha nála is nemesebb. Sokkal csodásabbnak tartanám, ha valami lassabb módját választotta volna az utolsó metamorf erők legyőzésének. Harminc éve tart már a háború, mit számított volna még két-három év?
— Ezt választotta. És miközben itt beszélgetünk, a tűz egyre közelebb ér.
— Hadd érjen közelebb. Én is itt leszek, és megvédem tőle a házamat.
— Nem látta a felperzselt zónát — sóhajtott Eremoil. — Talán tíz másodpercig tarthatja fel a tüzet. Mindent felemészt, ami az útjába kerül.
— Valószínűleg. Azért én megteszem, ami tőlem telik.
— Könyörgök…
— Könyörög? Miért, talán koldus? És ha én könyörögnék? Könyörgök, kapitány, kímélje meg a birtokomat!
— Nem tehetem. Ennek ellenére könyörgök, vonuljon vissza, ne dobja el a saját és az emberei életét!
— És mégis, mit akar, mihez kezdjek? Kússzak végig a partra vezető főúton, aztán nyomorogjak egy kopár viskóban Alaisorban vagy Bailemoonában? Szolgáljak fel egy útszéli csehóban, álljak utcaseprőnek, vagy inkább egy istállóban vesződjek mások hátasával? Ez az otthonom. Inkább meghalok benne tíz másodperc alatt, mint hogy ezer évig éljek gyáván, száműzetésben! — Kattikawn az ablakhoz lépett. — Sötétedik, kapitány. Meghívhatom vacsorára?
— Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem maradhatok.
— Netán untatja ez a vita? Másról is beszélhetünk. Magam is szívesebben venném.
Eremoil kinyújtotta a kezét a másik férfi jókora mancsa felé.
— Vár a kötelesség a főhadiszálláson. Bárcsak maradhatnék! Bizonyára feledhetetlen lenne önnel vacsoráznom. Megbocsátja a visszautasításomat?
— Fájlalom, hogy úgy megy el, hogy meg sem vendégelhettem. Lord Stiamothoz siet?
Eremoil hallgatott.
— Megkérném valamire. Intézze el, hogy fogadjon az uralkodó — mondta Kattikawn.
— Képtelenség. De ha sikerülne is, mit érne vele? Semmit! Kérem, hagyja el a völgyet még ma éjszaka. Vacsorázzunk együtt, és utána hagyja el a birtokát!
— Ez az otthonom, és maradok — mondta Kattikawn. — Minden jót kívánok önnek, kapitány, hosszú és boldog életet! És köszönöm ezt a beszélgetést is. — Lehunyta a szemét egy pillanatra, és éppen csak biccentett: apró meghajlás, finom elbocsátás. Eremoil már az ajtó felé indult, amikor Kattikawn újra megszólalt. — A másik tiszt úgy gondolta, ön majd erővel kirángat az otthonomból. Ennél bölcsebb volt, és hálás vagyok érte. Isten önnel, Eremoil kapitány!
Eremoil a megfelelő szavakat kereste, de nem talált egyet sem, ezért beérte egy tisztelgéssel.
Kattikawn katonái visszakísérték a kanyon bejáratához. Eremoil sofőrje és a futár várták; kockajátékkal szórakoztak a lebegő oldalánál. Eremoil láttán azonnal vigyázzállásba kapták magukat, de intett, hogy lazítsanak. Keletre nézett, a völgy túloldalán emelkedő, hatalmas hegyekre. Ilyen messze északon, nyár derekán ilyenkor még világos volt az ég keletre is, és a Zygnor-csúcs sötét tömege áthatolhatatlan, fekete falként emelkedett a halványszürke ég előtt. Dél felé a hegycsúcs ikre, a Haimon-hegy magaslott. Ott volt a Napkirály főhadiszállása. Eremoil egy ideig csak állt, és a két óriási csúcsot méregette, az alattuk nyújtózó előhegységeket, az egyik oldalon felkúszó tűz- és füstoszlopokat, az éppen felkelő holdakat; aztán megrázta magát, és visszafordult Aibil Kattikawn udvarháza felé, amit már elnyelt a kanyonban megszorult, esti félhomály. Bár egy egyszerű mérnök a hétköznapokban nem nagyon számíthatott rá, hogy előkelőségekkel találkozik, Eremoil — miközben egyre feljebb haladt a hadsereg ranglétráján — nem egy herceggel és más főranggal találkozott. Sok időt töltött a Napkirállyal és bizalmas tanácsadóival, de ennek ellenére úgy érezte, még sosem volt dolga Kattikawnhoz hasonló férfiúvaclass="underline" vagy a bolygó legnemesebb, vagy a legnagyobb tévedésben élő embere, de az sem kizárt, hogy mind a kettő egyszerre.