— Menjünk — mondta a sofőrnek. — A Haimonba vezető úton!
— Haimonba, uram?
— A Napkirályhoz, igen. Oda tudunk érni még éjfél előtt?
A déli csúcshoz vezető út sokban hasonlított a zygnorihoz, bár meredekebb volt és rosszabbul kövezték ki. A sötétben talán veszélyes lett volna olyan gyorsan áthajtani a kanyarokon, ahogy azt Eremoil sofőrje, egy stoieni születésű nő tette, de a tűzzónából idáig derengő, vöröses fény bevilágította a völgyet és az előhegységet, és így még a száguldozás sem volt olyan kockázatos. Eremoil egy szót sem szólt az út során. Nem is tudott volna mit mondani: hogyan is érthette volna meg a futár vagy a sofőr Aibil Kattikawn természetét? Amikor először hallott a telepesről, aki nem hajlandó elhagyni az otthonát, Eremoil maga is félreértette a férfit, és egy hibbant vénembert képzelt maga elé, egy makacs fanatikust, aki fel sem méri, miféle veszélybe sodorja magát. Kattikawn nyilván makacs volt, és akár fanatikusnak is mondhatta volna, de a többi egyáltalán nem illett rá. Még csak hibbantnak sem nevezhette, bármennyire őrültnek tűnhetett is a filozófiája azok számára, akik Eremoilhoz hasonlóan más értékrend szerint éltek.
Azon tűnődött, mit fog mondani Lord Stiamotnak.
Semmi értelme nem lett volna begyakorolni a beszédet: vagy megtalálja a megfelelő szavakat, vagy nem. Egy idő után valamiféle éber álomba merült, tiszta volt az elméje, de dermedt; nem gondolt semmire, nem számolgatott semmit. A lebegő könnyen és gyorsan siklott a szédítő kanyarokon, kimászott a völgyből, és felkaptatott a mögötte fekvő, sziklás vidéken. Éjfélkor még mindig csak a Haimon-hegy alsó lejtőin jártak, de Eremoil nem aggódott: a Napkirály sokáig ébren volt, gyakran egyáltalán nem is aludt. Biztosra vette, hogy lesz alkalma beszélni vele.
Valahol a Haimon felső lejtőin végül minden átmenet nélkül álomtalan, mély alvásba süppedt, és meglepetten, zavartan ébredt, amikor a sofőr óvatosan felrázta.
— Lord Stiamot táborában vagyunk, uram!
Eremoil pislogva, kábán nézett fel rá; még mindig egyenesen ült, a lába egészen begörcsölt, a háta megmerevedett. A holdak messze jártak már az égen, és az éjszaka a nyugat felé húzódó, döbbenetes, lángoló sebtől eltekintve koromfekete volt. Eremoil ügyetlenül kikászálódott a lebegőből.
A Napkirály táborában még most, az éjszaka közepén is nagy volt a sürgés-forgás, futárok rohangáltak fel-alá, a legtöbb épület ablakában égtek a fények. Megjelent egy adjutáns, aki felismerte Eremoilt, és túlságosan is parádés tisztelgést vágott ki neki.
— Micsoda meglepetés ez a látogatás, Eremoil kapitány!
— Mondhatni számomra is. Lord Stiamot a táborban van?
— A Napkirály épp tanácskozik. Várja önt, kapitány?
— Nem — válaszolta Eremoil —, de beszélnem kell vele.
Az adjutánst nem zavarta a bejelentés. Haditanács az éjszaka közepén, területi kapitányok bukkannak fel hívatlanul a konferenciára — ugyan, miért is ne? Háború volt, és egyik napról a másikra improvizálták a protokollt. Eremoil követte a férfit a táboron át: az uralkodó napjelvényét viselő, nyolcszögletű sátor felé tartottak. Őrök gyűrűje övezte, akik éppen olyan komornak és elszántnak tűntek, mint akik Kattikawn kanyonjának a bejáratánál álltak. Az elmúlt tizennyolc hónapban négyszer próbálták megölni Lord Stiamotot — mind a négyszer metamorfok, mind a négyszer sikertelenül. Majipoor történelmében egyetlen Napkirály sem halt még erőszakos halált, de Lord Stiamot előtt egyetlen Napkirály sem viselt hadat.
Az adjutáns váltott pár szót az őrparancsnokkal, és Eremoil hirtelen egy csapat állig felfegyverzett férfi között találta magát. Fények vakították el, ujjak martak a karjába. Egy pillanatra egészen megzavarta a támadás. Aztán visszanyerte az önuralmát.
— Mi ez az egész? Eremoil főkapitány vagyok!
— Már ha nem egy alakváltó — válaszolta az egyik fegyveres.
— És azt hiszik, ha megszorongatnak, és a szemembe világítanak, azzal kideríthetik?
— Megvannak a módszereink — mondta egy másik.
Eremoil felnevetett.
— Olyanról még nem hallottam, ami megbízható lett volna. Hajrá, ellenőrizzenek csak le, de siessenek, mert beszélnem kell Lord Stiamottal!
Valóban próba alá vetették. Valaki a kezébe nyomott egy zöld papírdarabot, és mondta, hogy nyalja meg. Megnyalta, és a papír narancsvörösre váltott. Egy másik fickó lecsippentett a hajából, és meggyújtotta. Eremoil döbbenten nézte. Egy hónapja járt utoljára a Napkirály táborában, és akkor még egyik módszert sem alkalmazták, tehát vagy történt időközben még egy gyilkossági kísérlet, vagy újabb tudósok érkeztek, akik erre a technikára esküdtek. Eremoil tudomása szerint nem létezett megbízható módszer, amivel meg lehetett volna különböztetni egy igazi embert és egy emberalakot öltött metamorfot, leszámítva persze a boncolást, de ezt inkább nem vetette fel, hátha kipróbálják rajta.
— Rendben — mondták végül —, bemehet!
De vele tartottak. Eremoil alaposan megkínzott szeme nehezen szokott hozzá a Napkirály sátrában derengő félhomályhoz, de pár pillanat múlva meglátott vagy fél tucat embert a túlsó sarokban. Lord Stiamot is köztük volt. Mintha imádkoztak volna. Halkan elmormolt invokációkat és válaszokat hallott, a régi szentírás foszlányait. A Napkirály mostanában ilyen haditanácsokat tartana? Eremoil előresietett, és a csoporttól pár lépésnyire megállt. Csak a Napkirály egyik emberét ismerte fel. Bibirooni Damlangot általában második vagy harmadik jelöltnek tartották a trónra, a többiek pedig mintha nem is katonák lettek volna, idősebbek voltak, civil ruhát viseltek, és lágy, de tiszteletreméltó légkör lengte körül őket. Költők vagy talán álomfejtők, semmiképpen sem harcosok. De hát a háborúnak úgyis mindjárt vége.
A Napkirály Eremoil felé nézett, de mintha meg sem ismerte volna.
Eremoilban döbbenten tudatosult, milyen megviselt és kimerült az uralkodó. Lord Stiamot a háború utolsó három évében szinte minden nappal öregebbnek tűnt, de most mintha felgyorsult volna ez a folyamat: aszottnak, színtelennek, törékenynek látszott, a bőre száraz volt, a szeme tompán fénylett. Akár százévesnek is nézhette volna, pedig valójában nem volt idősebb a középkorú Eremoilnál. Eremoil emlékezett még arra, amikor Stiamot trónra lépett és megesküdött, hogy véget vet a metamorfokkal vívott, hadüzenet nélküli háborúskodás őrületének, összegyűjti a bolygó ősi bennszülötteit, és eltakarítja őket az emberek területeiről. Alig harminc év telt el azóta, de a Napkirály mintha egy évszázadot öregedett volna; egész uralkodását a csatamezőn töltötte, amit korábban egyetlen Napkirály sem tett, és valószínűleg egyetlen utódja sem tesz majd utána. Hadat viselt a Glayge-völgyben, a forró délvidéken, a sűrű, északnyugati erdőségekben, a Stoieni-öböl termékeny síkságain; húsz hadseregével évről évre egyre szorosabbra zárta a hurkot az alakváltók körül — és táborokba száműzte őket. Most pedig, amikor kis híján végzett a feladatával, a hosszú, kíméletlen háborúskodással, alig maradt ideje, hogy a lágy tavaszi időben visszatérjen a Kastély-hegyre, és élvezze a trón örömeit. Eremoil néha elgondolkozott azon, mit tenne Lord Stiamot, ha meghalna a Pontifex, és neki át kellene vennie a másik hatalmasság trónusát a Labirintus mélyén. Vajon visszautasítaná a címet, megtartaná a koronáját, hogy a csatatéren maradhasson? De a hírek szerint a Pontifex jó egészségnek örvendett, éppen csak Lord Stiamotból lett közben fáradt, töpörödött vénember, aki mintha már maga is kész lenne a sírba szédülni. Eremoil hirtelen megértette, amit Aibil Kattikawn nem tudhatott, és sejtette, miért siettette annyira Lord Stiamot a háború végét, kerüljön bármibe is.