— Ki járult a színünk elé? — kérdezte a Napkirály. — Finiwain, ugye?
— Eremoil, felség. A tartomány felégetését végző csapatok parancsnoka.
— Eremoil. Igen. Emlékszem már! Jöjjön, üljön le közénk. Hálát adunk az istennek a háború végéért, Eremoil. Ezeket a derék embereket anyám, az álmaink őre, a Sziget úrnője küldte, és énekkel és hálaadással töltjük a mai éjszakát, mert reggel bezárul a tűz gyűrűje. Ugye, Eremoil? Jöjjön csak, üljön közénk! Ismeri az Úrnő himnuszait, igaz?
Eremoilt megrázta a Napkirály rekedt, erőtlen hangja. Már csak ez a száraz kis recsegés maradt az egykor oly pompás orgánumból. A hőst, a félistent tönkretette a hosszú háborúskodás; semmi sem maradt belőle; kísértet volt, árnyék csupán. Most, hogy ilyennek látta, Eremoilban felmerült, vajon Lord Stiamot volt-e egyáltalán olyan hatalmas, mint amilyenre emlékezett, vagy az egész mítoszteremtés és propaganda, és a Napkirály sosem ért fel a hírnevével.
Lord Stiamot intett neki, és Eremoil vonakodva bár, de közelebb lépett.
Arra gondolt, miért jött ide, mit akart mondani. Felség, van egy férfi a tűz útjában, aki nem hajlandó elhagyni az otthonát, és nem hagyja, hogy elvigyük onnan, és nem tudjuk elvinni anélkül, hogy emberéletben esne kár, és felség, túl derék ember ahhoz, hogy így pusztítsuk el. Azt kérném hát, felség, hogy állítsuk meg a tüzet, találjunk ki esetleg alternatív megoldást, hogy elkaphassuk a tűz elől menekülő metamorfokat, de ne kelljen a már elpusztult területeknél tovább terjesztenünk az égést, mert…
Nem.
Most már tudta, hogy teljesen lehetetlenre vállalkozott. A Napkirály nem fog várni a háború végével még egy órát sem. Nem tehette sem Kattikawn, sem Eremoil kedvéért, és az uralkodó még az áldott Úrnő, a tulajdon édesanyja kedvéért sem állíthatta volna meg a tüzet, mert a háború legvégéhez értek, és a Napkirály annyira véget akart vetni a hadakozásnak, hogy a vágya minden mást semmissé tett. Eremoil saját hatáskörében talán megállíthatná a gyújtogatást, de nem kérheti hozzá a Napkirály beleegyezésért.
Lord Stiamot Eremoil felé fordította a fejét.
— Mi a baj, kapitány? Mi aggasztja? Jöjjön! Üljön ide mellém! Énekeljen velünk, kapitány! Emelje hálaadásra a szavát!
Belekezdtek a himnuszba, bár Eremoil még csak a dallamot sem ismerte. Azért a többiekkel dúdolt, kísérő szólamot improvizált mellé. Aztán közösen elénekeltek még egyet és még egyet és végül egy olyat, amit Eremoil is ismert, és a többiekkel énekelte, de üresen, dallamtalanul. Nem lehetett már hátra túl sok idő hajnalig. Lassan visszahúzódott az árnyékokba, és kisurrant a sátorból. Igen, ott volt a napkorona, az első zöldes fénysugarak éppen megcsillantak a Haimon-hegy keleti oldalán, bár még legalább egy órába telik majd, mire felkúszik a hatalmas falon, és bevilágítja a délnyugati völgyeket is. Eremoil a legszívesebben egy hétig csak aludt volna. Megkereste az adjutánst.
— Elküldené a nevemben egy üzenetet a helyettesemnek a Zygnor-csúcsra?
— Természetesen, uram!
— Mondja meg neki, hogy vegye át a gyújtóakciók következő fázisának irányítását, és haladjon vele terv szerint. Én itt maradok napközben, és este térek vissza a főhadiszállásomra, miután pihentem egy keveset.
— Igen, uram!
Eremoil elfordult, és nyugatra nézett; ott még az éjszaka volt az úr, csak a tűzzóna rettenetes, vörös fénye törte meg a sötétséget. Aibil Kattikawn talán egész éjszaka a szivattyúkkal és slagokkal bajlódott, és végiglocsolta az egész birtokot, bár persze semmit sem ért vele: egy ekkora tűzvész mindent felemésztett, ami az útjába került, és addig égett, amíg csak ki nem fogyott az üzemanyagból. Kattikawn tehát meg fog halni, a zöld cseréptetős udvarház összedől, és semmit sem tehet ellene. Csak úgy menthetné meg, ha ártatlan katonák életét tenné kockára cserében, és talán még úgy sem járna sikerrel; vagy megmenthetné, ha figyelmen kívül hagyná Lord Stiamot parancsait, de akkor sem élhetne sokkal tovább. Úgyhogy meg fog halni. Kilenc éve szolgálok már katonaként, gondolta Eremoil, és végre csak eljutottam odáig, hogy valakit megöljek, és ráadásul a saját emberünk az. Ám legyen. Ám legyen.
A megfigyelőállásban maradt, fáradt volt, de képtelen lett volna tovább menni, kivárta azt a bő egy órát, amíg fel nem villantak az első lángocskák az előhegységben Bizfern közelében. Megkezdődött a reggeli gyújtóbombázás. A háborúnak mindjárt vége, mondogatta magában. Az utolsó ellenségeink is a biztonságos parti sáv felé menekülnek, de ott elfogják őket, és mindet elviszik a tengeren túlra, és a világon újra béke lesz. A hátán érezte a nyári nap forróságát, az arcán pedig a terjedő tűz hőségét. A világon újra béke lesz, gondolta, és elment, hogy keressen magának egy zugot, ahol alhat.
III. AZ UTAZÁS ÖTÖDIK ÉVÉBEN
Ez teljesen más élmény volt, mint a legelső. Hissune nem találja olyan lenyűgözőnek vagy megrendítőnek. Szomorú, megindító történet, ez tény, de nem rázza meg a lelke legmélyéig úgy, mint az egymással összebújó ember és a ghayrog emléke. Ennek ellenére rengeteget tanult belőle a felelősség természetéről, és az egymásnak feszülő erőkből fakadó konfliktusokról, ahol egyik félről sem lehet azt mondani, hogy téved; és egészen sokat tud már a lélek valódi nyugalmáról. Ráadásul egy villanásra megláthatta, miképpen születnek a legendák: mert Majipoor egész történelme során nem létezett magasztosabb alak az istenként tisztelt Lord Stiamotnál, a csillogó páncélos harcos-királynál, aki megtörte a sötét lelkű, félelmetes bennszülöttek hatalmát, és a nyolcezer éve tartó imádat fenséges, tündöklő lényt teremtett belőle. Hissune fejében továbbra is létezik a mitikus Lord Stiamot, aki most kicsit félrehúzódott, hogy helyet szorítson annak a Stiamotnak, akit Eremoil szemén át látott — a fáradt, sápadt bőrű, aszott kis embernek, aki idejekorán megvénült, és egy életen át tartó örök csatározásban égette hamuvá a lelkét. Hős? Kétségkívül. Legfeljebb a metamorfok számára nem az. De félisten? Nem, ahhoz túlságosan is ember volt, annak minden gyengeségével és kínjával együtt. Hissune emlékezteti magát, hogy erről nem feledkezhet meg soha, és abban a pillanatban rájön, hogy a Lélektárolóban töltött, orvul szerzett idő alatt valójában tanul, így szerzi meg a doktori fokozatot a valódi életből.
Eltart egy darabig, mire újra kedve támad visszatérni egy újabb utazás kedvéért. Azonban lassan újra belepi az elméjét az adószedők irattárának pora, és mohó sóvárgás támad benne valami kaland után, ami elterelhetné a figyelmét. Így aztán ismét besurran a Lélektárolóba. Újabb legendának fog utánajárni: mert valaha nagyon régen egy csomó bolond kelt útra egy hajóval, hogy átszeljék a Nagy-óceánt — a valaha létezett őrült ötletek közül vitathatatlanul az első, de legalább grandiózus cél motiválta. Hissune azon a hajón akar utazni, hogy megtudja, mi történt a legénységével. Némi utánjárással kideríti a kapitány nevét: Sinnabor Lavonnak hívták, és a Kastélyhegyen született. Hissune ujjai finoman kopognak a billentyűkön, megadja az időt és a helyet, aztán hátradől, és merev tagokkal, kíváncsian várja a tengeri utat.