Sinnabor Lavon az utazás ötödik évében vette észre a tengerben a hajó oldalánál tekergő és lengedező sárkányfű első szálait. Természetesen fogalma sem volt róla, mi lehet az, hiszen Majipooron még senki sem látott addig sárkányfüvet. A Nagy-óceán távolabbi részeit még nem derítették fel soha. De Sinnabor Lavon tudta, hogy ez már az utazás ötödik éve, mert minden reggel lelkiismeretesen beírta a dátumot és a hajó helyzetét a naplóba, nehogy a felderítők elveszítsék a viszonyítási alapokat ezen a végtelen és egyforma óceánon. Ennek köszönhetően egészen biztos volt benne, hogy ez a nap Dizimaule pontifikátusának huszadik évében volt, Lord Arioc a Napkirály, és öt év telt el azóta, hogy a Spurifon kihajózott Til-omon kikötőjéből és nekivágott a világ körüli útnak.
A sárkányfüvet először tengeri kígyók tekergőző csapatának nézte. Mintha magától mozgott volna, megcsavarodott, kavargott, összehúzódott, kinyúlt, és színesen fénylett a nyugodt, sötét vízen. Minden egyes szál élénken ragyogott, villódzott, smaragdzölden, indigókéken, cinóbervörösen. A hajó bal oldalán kis csomó vergődött, jobb oldalon hosszú, elnyúló folt lebegett. Lavon átnézett a korlát fölött az alsó fedélzetre, és három szőrös, négykarú alakot pillantott meg odalenn. Szkandár matrózok, a hálókat javították, vagy legalábbis úgy tettek. Mogorván, durcásan néztek fel rá. A legénység nagy részéhez hasonlóan ők is rég megcsömörlöttek már az úttól.
— Ti ott! — kiáltott le nekik Lavon. — Elő a merítőhálóval! Vegyetek mintát azokból a kígyókból!
— Kígyókból, kapitány? Milyen kígyókra gondol?
— Azokra ott! Meg ott! Nem látjátok?
A szkandárok lenéztek a vízre, aztán némileg lenéző komorsággal meredtek vissza Sinnabor Lavonra.
— Úgy érti, abból a fűből a vízben?
Lavon alaposabban megnézte. Fű? A hajó már el is haladt az első csomók mellett, de előttük újabb, nagyobb halmok sötétlettek, és a kapitány hunyorogva próbálta kivenni a különálló szálakat. Az egész úgy mozgott, mintha összetekeredett kígyókból állt volna, de Lavon nem látott rajta sem fejeket, sem szemeket. Akkor talán tényleg csak fű. Türelmetlenül intett, és a szkandárok ráérősen elkezdték kinyújtani a biológiai minták begyűjtésére szolgáló merevített merítőhálót.
Mire Lavon leért az alsó fedélzetre, a palánkon már szétterítettek egy kisebb kupac csöpögő füvet, és vagy fél tucat tisztje gyűlt a növény köré. Vormecht első tiszt, Galimoin főkormányos, Joachil Noor és néhány tudóstársa, meg Mikdal Hasz, a hajó krónikása. Éles, ammóniaszerű bűz terjengett a levegőben. A három szkandár hátrébb vonult, és eltúlzott mozdulattal, magukban morogva befogták az orrukat, de a többiek mutogattak, nevettek, a füvet piszkálgatták, és jóval izgatottabbnak és elevenebbnek tűntek, mint az elmúlt hetek során bármikor.
Lavon letérdelt melléjük. A lény kétségkívül valamiféle tengeri növény volt, mindegyik lapos, húsos szál körülbelül emberhosszú lehetett, olyan széles, mint az alkarja, és talán ha ujjnyi vastag. Görcsösen csapkodott és vonaglott, mintha zsinóron rángatnák, de láthatóan percről percre lassabban mozgott, ahogy lassan kiszáradt, és szemkápráztató színei is éppilyen gyorsan fakultak.
— Húzzatok föl még egy adagot — mondta Joachil Noor a szkandároknak —, de ezúttal dobjátok egy kád tengervízbe, hogy ne pusztuljon el!
A szkandárok meg sem mozdultak.
— De a bűz… ez az ocsmány bűz — morogta az egyik szőrös óriás.
Joachil Noor megindult feléjük — az alacsony, inas nő szinte kisgyereknek tűnt a hatalmas, négykarú lények mellett —, és sürgetően intett egyet. A szkandárok megvonták a vállukat, és imbolyogva mentek tovább a dolgukra.
Sinnabor Lavon a tudóshoz fordult.
— Mit gondol erről a fűről?
— Alga. Ismeretlen faj, de ilyen messzire a parttól nyilván minden faj ismeretlen. A színváltozások igazán érdekesek. Nem tudom, hogy vajon pigment fluktuáció okozza, vagy csak egyszerű optikai csalódás, és azért látjuk így, mert a fény másképp törik meg a hullámzó epidermiszen.
— És a mozgás? Az algáknak nincsenek izmai.
— Rengeteg növény tud mozogni. Az elektromos áram egészen apró vibrálása is megváltoztathatja a növény szerkezetének a folyadékszintjét… Ön is hallott az északnyugat-zimroeli nebáncsvirágokról? Ha rájuk ordítanak, összehúzzák magukat. A tengervíz kiváló vezető, és ezek az algák nyilván rengeteg különböző fajta elektromos impulzust képesek fogni. Alaposan tanulmányozni fogjuk őket — mosolyodott el Joachil Noor. — Hadd áruljam el, hogy isteni ajándéknak tartom a felbukkanásukat! Ha még egy hétig bámulnom kellett volna az üres tengert, hát biztos a vízbe vetem magamat.
Lavon biccentett. Ő is érezte a förtelmes, gyilkos unalmat, a fojtogató félelmet, hátha egy semmibe vezető, véget nem érő útra áldozta magát. Hét évet szánt az életéből az expedíció megszervezésére, és szívesen töltötte volna hátralevő napjait is a hajón, ha célját véghezviheti, de az utazás ötödik évében már ő is érezni kezdte ezt a leküzdhetetlen apátiát, ezt a zsibbadt érdektelenséget…
— Ma este — kezdte — tartana nekünk egy beszámolót, ugye? Előzetes eredmények, egyedi, ismeretlen hínárfaj.
Joachil Noor intett, és a szkandárok széles hátukra vették a tengeri hínárral teli kádat, és elcipelték a laboratórium felé. A három biológus követte őket.
— Itt aztán bőven van tanulmányoznivaló — mondta Vormecht. Az első tiszt a tengerre mutatott. — Azt nézze meg! A tenger előttünk szinte nem is látszik tőlük!
— Talán már túlságosan is sűrű — jegyezte meg Mikdal Hasz.
Sinnabor Lavon a krónikáshoz fordult. A száraz hangú, apró emberke szeme fakó volt, az egyik válla magasabban állt a másiknál.
— Most mire gondolt?
— Arra, hogy megakadhatnak a rotorok, kapitány. Ha a hínár jóval sűrűbb lesz. Sok mesét olvastam a Vén Földről, ahol az óceánokon áthatolhatatlan hínárszőnyegre bukkantak, a hajók meg reménytelenül belegabalyodtak, és a legénység egy ideig rákokon és halakon élt, de idővel szomjan halt, és a hajók akár évszázadokon át is sodródtak fedélzetükön a csontvázakkal…
Galimoin főkormányos felhorkant.
— Képzelgés. Mese.
— És ha mégis megtörténne velünk? — kérdezte Mikdal Hasz.
Vormecht szólalt meg.
— Ennek mi a valószínűsége?
Lavon ráébredt, hogy mind őt nézik. A tengert bámulta. Igen, a hínár mintha sűrűbb lett volna, a hajóorr alatt már vaskos kupacokban hánykolódott, és a ritmikus kavargás azt az illúziót keltette, mintha a víz lapos és unalmas színe lüktetne és duzzadna. De mindegyik csomó közt széles csatorna csillogott. Lehetséges, hogy a hínár teljesen körbevegyen egy olyan teherbíró hajót is, mint a Spurifon? A fedélzetet csend ülte meg. Szinte már komikus volt: a hínár pokoli fenyegetése, a feszült tisztek megosztottsága és elégedetlensége. A kapitánynak élet és halál kérdésében kell döntenie…