— Vormecht, mennyi ideig maradhat lenn bárki is azokban az álarcokban?
— Nagyjából eddig, kapitány. Egy hjort talán valamivel tovább bírja, de nem sokkal.
— Én is így gondoltam.
— Nem igazán küldhetünk le utánuk további búvárokat, ugye?
— Nem igazán — válaszolta Lavon komoran. — Mit gondol, a tengeralattjáró át tud jutni ezen a hínáron?
— Talán nem.
— Én is kételkedem benne, de mindenképp meg kell próbálnunk. Keressen önkénteseket!
A Spurifonon akadt egy tudományos kutatásra használható kis tengeralattjáró hajó. Már hónapok óta nem használták, és még egy óra eltelt mire előkészítették a merülésre. A búvárok sorsa addigra minden bizonnyal megpecsételődött, és a haláluk tudata hideg fémrétegként tapadt Lavon lelkére. Még soha egyetlen ismerőse sem halt meg — leszámítva az aggkori végelgyengülést, de az más —, és a véletlenszerű halál olyan furcsa volt, olyan érthetetlen, hogy szinte ugyanolyan nehezen birkózott meg vele, mint a tudattal, hogy végtére is ő a felelős a történtekért.
Három önkéntes mászott be a tengeralattjáróba, aztán a szerkezetet csörlővel leengedték a hajó mellett. Egy pillanatra megült a víz felszínén, majd a kezelők kinyújtották a rászerelt, kitolható karmokat, és elkezdte beásni magát a növényzetbe, mint valami hatalmas, fényes hátú rák. Lassan ment, mert a sárkányfű szorosan rátapadt, és majdnem olyan gyorsan fonta újra a szövetén tépett lyukakat, mint ahogy a karmok utat szaggattak maguknak. De a kis hajó lassan eltűnt szem elől.
Galimoin egy hangosbeszélőbe ordított valamit a másik fedélzetről. Lavon felnézett, és látta, hogy a két kiküldött csónak már vergődik odakint, hatalmas erőfeszítéssel küzdik át magukat a hínáron, talán félmérföldnyire a hajótól. Késő délelőttre járt, és a vakító napfényben nehéz lett volna megmondani, melyik irányba tartanak, de úgy tűnt, mintha visszafelé evickélnének.
Lavon magányosan, csendben várt a hídon. Senki sem merészkedett a közelébe. A sárkányfű lebegő szőnyegét nézte, ami itt-ott meggyűrődött egy ismeretlen és förtelmes létforma fölött, és a két vízbe fulladt emberére gondolt, meg azokra, akik a tengeralattjáróban kuporognak és a csónakban küszködnek, és azokra, akik ugyan még biztonságban voltak a Spurifon fedélzetén, de mindannyian a balszerencse groteszk fordulatának foglyaivá váltak. Milyen könnyen elkerülhette volna az egészet, gondolta, és milyen könnyű ilyen gondolatokba menekülni. És mennyire felesleges.
Mozdulatlanul állt a hídon, a csendben, a párában, a hőségben, a bűzben. Jócskán elmúlt már dél is. Végül lement a kabinjába. Valamikor délután Vormecht benézett hozzá, és jelentette, hogy a tengeralattjáró legénysége megtalálta a búvárokat; a megbénult rotoroktól nem messze lebegtek a hínárban, a sárkányfű szorosan rájuk csavarodott, mintha csak szándékosan támadta volna meg és kebelezte volna be őket. Lavon ezt kétkedve hallgatta, és ragaszkodott ahhoz, hogy nyilván csak véletlenül gabalyodtak bele, de saját magát sem sikerült meggyőznie. A tengeralattjárónak is nehéz dolga volt, és kis híján kiégette a motorját, de mindössze ötvenlábnyira sikerült süllyednie. A hínár, mondta Vormecht, gyakorlatilag szilárd réteget képez a vízfelszín alatt is.
— És mi a helyzet a csónakokkal? — kérdezte Lavon. Az első tiszt beszámolt róla, hogy mindkét csónak épségben visszaért, bár a matrózok rettenetesen kimerültek a hínárcsomók közti evezésben. Egész délelőtt küzdöttek, de csak egy mérföldnyire sikerült eltávolodniuk a hajótól, és nem látták a sárkányfű szőnyeg végét, de még csak kisebb szabad vízfelületet sem. Az egyik evezőst megtámadta az egyik rákszerű lény visszafelé, de kisebb vágásokkal megúszta az esetet.
Napközben mit sem változott a helyzet. Elképzelhetetlennek is tűnt, hogy változzon. A sárkányfű fogságba ejtette a Spurifont, és nem volt semmi oka szabadon engedni, amíg valahogy rá nem kényszerítik, de Lavon egyelőre nem is sejtette, ezt hogyan érhetnék el.
Megkérte a krónikást, Mikdal Haszt, hogy menjen le a Spurifon utasai közé, és derítse ki, milyen a hangulat.
— Túlnyomórészt nyugodt — jelentette Hasz. — Néhányan aggódnak. A legtöbben meglepően üdítőnek tartják a helyzetet: végre egy kis kihívás, egy kis eltérés az elmúlt hónapok monotóniájától.
— És ön?
— Én nem félek, kapitány. De hinni akarok benne, hogy megtaláljuk a kiutat ebből a helyzetből is. És meglepő élvezettel szemlélem a különös, új táj szépségét.
Szépség? Lavon aztán nem látta benne a szépet. Sötéten meredt a napnyugta véres fényében bronzvörösen csillogó, mérföld hosszan húzódó sárkányfűre. Vöröses pára szállt fel a víz színéről, és a sűrű ködben hatalmas tömegben kavarogtak az algák. Az óriási, tutajszerű hínárképződmények mintha egyfolytában mozogtak volna. Szépség? Volt benne valami szép, ismerte be végül. Ha egy kicsikét sikerült nem úgy tekintenie a sárkányfűre, mint ellenségre, mint arra a lényre, ami elpusztította mindazt, amiért egész életében küzdött, valamennyire még értékelni is tudta a hajó körül villódzó formákat és színeket.
Az éjszaka túlnyomó részében éberen hevert, és sikertelenül próbálta kitalálni, miféle taktikával győzhetné le növény-ellenfelét.
A reggel új színeket hozott, a vékony felhőréteggel fedett, barátságtalan ég alatt sápadtzöld és sárga csíkok tűntek fel a szőnyegen. Öt-hat óriási tengeri sárkányt is láttak a messzeségben, lassan utat zabáltak maguknak a vízen. Milyen kényelmes lenne, gondolta Lavon, ha a Spurifon is képes lenne erre a bravúrra! Találkozott a tisztjeivel is. Ők is észrevették az előző esti nyugodt, sőt szinte lelkesen érdeklődő tömeghangulatot. De reggel már mutatkoztak a feszültség első jelei.
— Már így is eléggé idegesek voltak, gyötörte őket a honvágy — mondta Vormecht —, és most azzal kell szembesülniük, hogy napokig, akár hetekig is itt vesztegelhetünk.
— Vagy hónapokig, vagy évekig, vagy mindörökre! — csattant fel Galimoin. — Miből gondolja, hogy valaha kijutunk innen?
A kormányos hangja rekedtté vált az idegességtől, és széles nyakán kidagadtak az erek. Lavon régóta érezte, hogy Galimoin valahol mélyen nem egy nyugodt jellem, de még így is meglepte, milyen hamar széthullott ebben a helyzetben.
Láthatóan Vormechtet is megdöbbentette a dolog. Meglepett pillantást vetett a társára.
— De hát éppen ön mondta még tegnapelőtt, hogy „ez csak hínár, ha kell, hát átvágjuk rajta magunkat”! Nem emlékszik?
— Akkor még nem tudtam, mivel állunk szemben — mordult fel Galimoin.
Lavon Joachil Noorra pillantott.
— Mi a valószínűsége annak, hogy ez a valami vándorló életmódot folytat, és a szőnyeg előbb vagy utóbb feloszlik és elenged minket?
A biológus megrázta a fejét.
— Még az is megtörténhet. De nincs okunk ebben reménykedni. Valószínűbbnek tűnik, hogy ez hellyel-közzel állandó ökoszisztéma. Az áramlatok elsodorhatják a Nagy-óceán más vidékeire is, de ez esetben minket is vele ragadnának.
— Nem értik? — kérdezte Galimoin mogorván. — Reménytelen!
— Még nem az — válaszolta Lavon. — Vormecht, mit gondol, lehetséges, hogy a tengeralattjáróval valamiféle szűrőket illesszünk oda, ahol befolyik a víz?
— Lehetséges. Lehetséges.