— Próbálják meg. Azonnal állítsa rá a fabrikátorokat valamiféle szűrő elkészítésére. Joachil Noor, van rá valami elképzelése, hogyan semlegesíthetnénk esetleg kémiai ellencsapással a hínárt?
— Teszteljük — válaszolta a nő —, de nem ígérhetek semmit.
Senki sem ígérhetett semmit. Csak gondolkozni tudtak és dolgozni és várni és reménykedni.
A vízbevezető nyílásokra szerelendő szűrők megtervezése beletelt pár napba, a megépítésük további ötöt vett igénybe. Joachil Noor eközben különböző módszerekkel próbálta kiirtani a hajó körül kavargó füvet, de nem járt sikerrel.
Ez idő alatt nemcsak a Spurifon, de mintha az idő is megállt volna. Lavon minden nap betájolta a helyzetüket, és az adatokat bevezette a naplóba; a hajó tulajdonképpen minden nap haladt pár mérföldet, lassan csorogtak dél-délkelet felé, de a hatalmas algatömeghez képest egy tapodtat sem mozdultak. Hogy tudjanak miből kiindulni, megfestették a hajó közvetlen környezetében örvénylő sárkányfüvet, és a hatalmas sárga és skarlátvörös foltok meg sem mozdultak, hiába teltek-múltak a napok. És ezen az óceánon akár az örökkévalóságig sodródhattak volna az áramlatokkal anélkül, hogy valaha is partot érnek.
Lavon érezte, hogy kezd megtörni. Nehezére esett fenntartani szokásos, egyenes tartását: a válla kezdett megroskadni, és a feje holtsúlyként húzta előre. Mintha megöregedett volna; mintha vénemberré vált volna. Felemésztette a bűntudat. Ő felelt azért, hogy nem húzódtak el a sárkányfű zónájától abban a pillanatban, amint felmerült, hogy veszélyes lehet: már ha pár órával hamarabb felismeri a helyzetet, az is elég lehetett volna, mondta magának, de elterelte a figyelmét a tengeri sárkányok feltűnése és az elmebeteg elképzelés, hogy egy kis veszély majd felpezsdíti a halálosan unalmas utat. Folyamatosan, kíméletlenül ostorozta magát emiatt, és innen már igazán nem volt messze az sem, hogy azért kezdje el okolni magát, amiért erre a tökéletesen abszurd és haszontalan útra csábította szegény, mit sem sejtő társait. Egy tíz-tizenöt évig tartó út a semmiből a semmibe? Miért? Miért?
De folyamatosan próbálta fenntartani a többiek morálját. A korlátozott boradagot (a hajó készleteinek ki kellett tartania egész az út végéig) megduplázta. Minden éjszaka szórakoztatta az utasokat. Ráparancsolt az összes kutatócsoportra, hogy hozzák naprakészre az oceanográfiai eredményeiket; most különösen nem szabad senkinek sem henyélnie. Az elmúlt hónapok vagy évek alatt jó néhány esszét meg kellett volna írniuk, de mindig félretették — hát most egyszerre befejezhették az összesét. A munka a legjobb gyógymód az unalom, a frusztráció és az új, ám egyre növekvő tényező, a félelem ellen.
Amikor elkészültek az első szűrők, az önkéntesekből álló kis csapat alámerült a tengeralattjáróval, hogy a befolyónyílásoknál megpróbálják ráhegeszteni a hajótestre. A feladat még ideális körülmények között is nehézkes lett volna, de tovább bonyolította, hogy teljes egészében a tengeralattjáró távirányítható karjaival kellett elvégezni. A két búvár elvesztése után Lavon nem akart további életeket kockáztatni. Egy Duroin Klays nevű, igen képzett gépész vezetésével folyt a munka napról napra, de nem volt benne túl sok köszönet. A sűrű, fojtó sárkányfű minden hullámlökésnél végigsimította a hajótestet, és rendszeresen letépte a törékeny tartóelemeket; a hegesztők nem jártak túl sok sikerrel.
A munkálatok hatodik napján Duroin Klays egy köteg csillogó fényképpel érkezett Lavonhoz. Narancssárga foltocskák látszottak rajta tompa, szürke háttéren.
— Mi ez? — kérdezte Lavon.
— A hajótest rozsdásodik, uram. Tegnap vettem észre, és ma reggel készítettem pár víz alatti felvételt.
— Rozsdásodik a hajótest? — Lavonnak sikerült kipréselnie egy enyhe mosolyt. — Nem hinném, hogy az lehetséges. A hajó tökéletesen ellenálló. Amit itt mutat, az csak valamiféle kagyló vagy szivacstelep lehet, esetleg…
— Nem, uram. Talán a képeken nem látszik egyértelműen — folytatta Duroin Klays —, de semmi kétség nem fér hozzá, ha odalentről, a tengeralattjáróból nézi. Mintha kis hegek lennének a fémbe marva. Egészen biztos vagyok benne, uram!
Lavon megvárta, amíg a gépész távozik, és Joachil Noorért küldetett. A nő sokáig tanulmányozta a képeket, és végül nagyot sóhajtott.
— Összességében valószerű.
— Hogy a sárkányfű lyukakat rág a hajóba?
— Pár napja gyanítjuk, hogy megtörténhet. Az egyik legelső dolog, amire felfigyeltünk, az a nyílt tenger és a sárkányfüves szakaszon található víz pH-értéke közti éles különbség. Gyakorlatilag egy savfürdőben ázunk, kapitány, és egészen biztos vagyok benne, hogy az alga választja ki a savat. Fémmegkötők, és minden egyes sejtjük tele van nehézfémekkel. Általában természetesen a tengervízből nyerik ki a fémszükségletüket. De számukra a Spurifon alighanem hatalmas lakoma. Nem lepne meg, ha azért sűrűsödött volna meg olyan hirtelen a hajó körül az algaszőnyeg, mert több mérföldes körzetből ideúsztak, hogy kivegyék a részüket a habzsolásból.
— Ha viszont így van, akkor ostobaság lenne abban reménykedni, hogy az algaszőnyeg magától felszakadozik.
— Valóban.
Lavon pislogott egyet.
— És ha kellően sokáig egy helyben maradunk, az alga átrágja magát a hajón?
A biológus felnevetett, és legyintett egyet.
— Az azért több száz évbe telne. Az éhhalál pillanatnyilag fontosabb probléma.
— Hogyhogy?
— Mennyi ideig bírjuk ki, ha csak a hajó készleteit fogyaszthatjuk?
— Azt hiszem, talán pár hónapig. Ön is tisztában van vele, mennyire függünk attól, amit menetközben fogunk. Azt akarja mondani…
— Igen, kapitány. A minket körülvevő ökoszisztémában valószínűleg minden mérgező számunkra. Az alga felszívja a tengeri fémeket. A kis ízeltlábúak és halak az algát eszik. A nagyobb lények a kisebbeket. A fémsók koncentrációja egyre erősebb lesz, ahogy felfelé haladunk a táplálékláncon. És mi…
— Nem járunk jól egy rénium-vanádium diétával.
— És a molibdén meg a ródium sem tesz jót nekünk. Látta már a legfrissebb orvosi jelentéseket? Járványszerű hányinger, láz, enyhe keringési zavarok… ön hogy érzi magát mostanában, kapitány? És ez még csak a kezdet. Még egyikünkben sem halmozódott fel túl sok belőle. De egy hét múlva, vagy két, netán három hét múlva…
— Az Úrnő óvjon minket! — kapkodott levegő után Lavon.
— Az Úrnő áldása nem ér el ilyen messze nyugatra — mondta Joachil Noor. Higgadtan elmosolyodott. — Azt javaslom, azonnal hagyjunk fel a halászattal, és csak a tartalékainkat fogyasszuk, amíg ki nem jutottunk erről a tengerszakaszról. És tegyük fel a szűrőket a rotorokra, amint csak lehet.
— Egyetértek — mondta Lavon.
Amint a nő magára hagyta, felment a hídra, és komoran nézett körbe a sűrű, reszketeg víztükrön. A színek aznap még teltebbek voltak, mint valaha; súlyos okkersárgák, szépiaszínek, borvörösök, mély indigók. A sárkányfű virágzott. Lavon szinte látta maga előtt, ahogy a húsos szálak nekicsapódnak a hajótestnek, felsértik a csillogó fémburkolatot savas váladékukkal, molekuláról molekulára leégetik, ionlevessé oldják a hajóját, és mohón felszürcsölik. Kirázta a hideg. Most már szemernyi szépséget sem látott a hínár összetett mintázatában. A látóhatár széléig elterülő, sűrű és alaposan összegubancolódott algaszőnyegről már csak a bűz és a romlás jutott az eszébe, a veszély és a halál, a rothadás bugyborékoló gázai, a pusztulás titkos vasfoga. A hatalmas hajó oldala óráról órára vékonyodott, és tehetetlenül, megbénulva sodródott az őt elemésztő ellenség szövetébe zárva.