— Nem ölünk — mondta Lavon. — Barbár őseink egykor elvették egymás életét a Vén Földön, régen, de mi nem ölünk. Én nem ölök. Egykor vadállatok voltunk, de az más korban volt, más bolygón. És mégis megöltem, Vormecht!
— Ön a kapitány. Joga volt hozzá. Az egész utazás sikerét veszélyeztette.
— Sikerét? Sikerét?
— A hajó újra halad, kapitány.
Lavon bámult, de szinte nem is látott.
— Mit beszél?
— Jöjjön! Nézze!
Négy hatalmas kar ölelte körbe, és Lavont megcsapta a szkandár prém erős szaga. A hatalmas matróz felemelte, és felvitte a fedélzetre, majd óvatosan letette. Lavon támolygott, de Vormecht és Joachil Noor ott álltak mellette. Az első tiszt a tengerre mutatott. A Spurifont teljes hosszában nyílt víz övezte.
Joachil Noor szólalt meg.
— Kábeleket süllyesztettünk a vízbe, és jókora áramütést adtunk a sárkányfűnek. Kiégettük a rendszereiket, amivel összehúzódtak. A hozzánk legközelebb lévők azonnal elpusztultak, a többi pedig elkezdett hátrébb húzódni. Most már tiszta csatorna húzódik előttünk, ameddig a szem ellát.
— Megmentettük az utat — mondta Vormecht. — Most már továbbmehetünk, kapitány!
— Nem — mondta Lavon. Érezte, ahogy a zavart, kába köd felszáll a gondolatairól. — Akkor most ki a kormányos? Fordíttassa vissza vele a hajót Zimroel felé azonnal!
— De…
— Fordíttassa vissza! Vissza Zimroel felé!
Mindannyian értetlenkedve, döbbenten meredtek rá.
— Kapitány, még nem tért magához rendesen! Hogyan adhat ki ilyen parancsot éppen ebben a pillanatban, amikor megint minden rendben… pihennie kell, és pár óra múlva ön is úgy érzi majd…
— Az út itt véget ért, Vormecht. Visszamegyünk.
— Nem!
— Nem? Szóval fellázadnak? — A tekintetük üres volt. Az arcuk kifejezéstelen. Lavon sóhajtott egyet. — Tényleg tovább akarnának menni? Egy átkozott hajón, egy gyilkos kapitány vezetése alatt? Mindannyian halálosan unták már az utat, mielőtt mindez megtörtént volna. Azt hitték, nekem nem tűnt fel? Vágytak az otthonuk után. Éppen csak nem merték kimondani, ennyi az egész. De most már én is ugyanazt érzem, mint önök.
— Már öt éve hajózunk — mondta Vormecht. — Lehet, hogy már félúton vagyunk. Talán ugyanannyi idő elérni a túlsó partot, mint visszafordulni.
— Vagy örökké tart — válaszolta Lavon. — Nem számít. Nekem már nincsen erőm folytatni ezt az utat.
— Holnap talán másként látja majd, kapitány.
— Holnap ugyanúgy vér tapad a kezemhez, Vormecht. Nem az volt a sorsom, hogy biztonságban átvigyem ezt a hajót a Nagy-óceán túlpartjára. Négy ember élete árán váltottuk meg a szabadságunkat; de ez az útba került.
— Kapitány…
— Fordítsák meg a hajót — mondta Lavon.
Amikor másnap felkeresték, és könyörögtek neki, hadd folytathassák az utat, és azzal érveltek, hogy hírnév és halhatatlanság várna rájuk Alhanroel partjain, Lavon higgadtan és csendesen közölte, nem hajlandó vitát nyitni a dologról. Ismét elmondta, hogy most már lehetetlen folytatni ezt az utat. Úgyhogy ismét egymásra néztek azok, akik már meggyűlölték a hajót és meg akartak szabadulni tőle, és azok, akik a győzelem pillanatnyi eufóriájában meggondolták magukat, és most ismét megváltoztatták a véleményüket, mert Lavon akaratának hajtóereje nélkül semmiképpen sem haladhattak volna tovább. Keletre vették az utat, és nem is beszéltek többet arról, hogy átkelhetnének a Nagy-óceánon. Az azt követő évben viharok támadtak rájuk és alaposan megtépték a hajót is, és a rákövetkező évben pedig rosszul sült el a találkozásuk a tengeri sárkányokkal, ezért a hajó tatrésze komolyan megsérült. Ennek ellenére folytatták az utat, és a százhatvanhárom utasból, aki annak idején elhagyta Til-omont, több mint százan még mindig életben voltak, köztük Lavon kapitány is, amikor a Spurifon megtépázva visszadöcögött a kikötőbe az utazás tizenegyedik évében.
IV. CALINTANA MAGYARÁZKODIK
Hissune ezután napokig pocsék hangulatban kóvályog. Természetesen tudta, hogy az út kudarccal járt, hiszen még soha, egyetlen hajó sem szelte át a Nagy-óceánt, és nem is fogja soha, mert maga a puszta ötlet is abszurd, a kivitelezése pedig egyszerűen lehetetlen. Azonban nehezen fogja fel, miért éppen így vallottak kudarcot — olyan messzire eljutottak, és nem gyávaságból, betegségek vagy éhség miatt fordultak vissza, hanem egy erkölcsi dilemma miatti elkeseredettségtől hajtva. Ő aztán sohasem fordulna vissza. Élete eddigi tizenöt éve során mindig állhatatosan haladt előre, és mindig gyengének vagy tunyának tartotta azokat, akik letértek a saját maguknak kijelölt útról. Azonban ő nem is Sinnabor Lavon, és még sohasem oltotta ki valakinek az életét. Egy ilyen erőszakos cselekedet nyilván felkavarja az ember lelkét. Hissune a maga részéről némi megvetést és mély sajnálatot érez Sinnabor Lavon iránt, de minél tovább gondol rá, minél többet tűnődik azon, amit rajta keresztül látott, annál inkább felváltja a megvetést a csodálat. Rá kell ugyanis ébrednie, hogy Sinnabor Lavon nem volt gyenge, sőt hatalmas erkölcsi erővel bírt. Ettől a meglepő felismeréstől teljesen elmúlik a rosszkedve. Igen, az oktatás folytatódik, gondolja magában.
Mindent összevetve azonban Sinnabor Lavon emlékeit a kaland és a szórakozás kedvéért hívta elő, nem ilyen komor filozofálgatásra vágyott. Nem egészen azt találta, amit keresett. Azonban néhány évvel a hajóút eseményei után történt valami itt, a Labirintusban, ami páratlanul mulatságos esemény lehetett, mert még most, hatezer évvel később is fel lehet lelni a nyomát a történelemben, mint Majipoor krónikájának legkülönösebb története. Amikor a munkája engedi, Hissune némi kutatómunkát végez, utána pedig a Lélektárolóban belép egy fiatal hivatalnok elméjébe, aki a bizarr hírnévnek örvendő Arioc Pontifex udvarában szolgált.
A válsághelyzet csúcspontját és a végső őrültségeket követő nap reggelén különös csend ülte meg Majipoor Labirintusát, mintha még a pletykálkodáshoz is túlságosan döbbent lett volna mindenki. Az előző nap rendkívüli eseményei még éppen csak kezdték éreztetni hatásukat, de egyelőre még azok sem hitték el, ami történt, akik saját szemükkel látták. Aznap reggel egyetlen minisztérium sem nyitott ki, mert így parancsolta az új Pontifex. Az elmúlt hetek felbolydult időszakában a kis- és főhivatalnokok egyaránt szélsőséges igénybevétel alatt álltak, és végre szabadon kialudhattak magukat, miközben az új Pontifex meg az új Napkirály — akiket egyformán letaglózott a viharos váratlansággal rájuk szakadt új rangjuk — visszavonult magánlakosztályába, hogy ott elmélkedjen sorsuk elképesztő alakulásán. Végre Calintane-nek is alkalma nyílt találkoznia imádott Silimoorjával. Némileg félve küldte el az üzenetet, hiszen egész hónapban gyalázatos módon elhanyagolta a lányt, és az ifjú hölgy nem bocsátott meg egykönnyen. A levélben ez állt: Tudom, felróható nekem, hogy szégyenletesen nem törődtem veled, de talán most már kezded megérteni, miért. Találkozzunk, és ebédelj velem a Gömbök udvara melletti kávézóban, délben, és mindent megmagyarázok. Silimoorról a legnagyobb jóindulattal is csak annyit lehetett mondani, hogy hirtelen haragú. Nagyjából ebben ki is merültek a hibái, viszont ez az egy éppen elég volt ahhoz, hogy Calintane rettegjen a dühétől. Egy éve voltak már szeretők, és egyszer kis híján megfogadták, hogy majd jegyesek lesznek; a Pontifex udvarának minden rangidős tisztviselője úgy vélte, Calintane bölcsen döntött. Silimoor bájos volt, intelligens, töviről-hegyire ismerte a politikai életet, jó családból származott; három Napkirály is akadt az ősei között, beleértve a legendás Lord Stiamotot is. Nyilván ideális társ lenne egy magas rangra áhítozó fiatalember mellé. Bár Calintane még valamivel innen volt a harmincon, már elérte a Pontifex belső körének külső peremét, és korát meghazudtolóan felelősségteljes feladatokkal bízták meg. Valójában ezek a feladatok akadályozták meg abban is, hogy az elmúlt időben hosszabb időre találkozzon vagy akár szót váltson Silimoorral. Ezért vette biztosra a legorombítást, és remélte — bár nem volt róla meggyőződve —, hogy Silimoor végül majd megbocsát neki.