És így tovább. Be kell vallanom, együtt éreztem Ariockal; de ne feledd, hogy veled ellentétben, aki a Labirintus szülötte vagy, engem csak a kötelesség hozott ide, és néha kissé természetellenesnek találom ezt a föld alatti életet. Akárhogy is, Guadeloom meggyőzte róla őfelségét, hogy a nagy körútról szó sem lehet. De láttam a Pontifex tekintetében a nyugtalanságot.
A következő említésre méltó esemény az volt, hogy őfelsége éjszakánként elkezdett kiszökni, és magányosan bolyongott a Labirintusban. Senki sem tudja, mennyi ideje csinálhatta már, mire rájöttünk, de egyre több híresztelést hallottunk arról, hogy egy, a Pontifexre rendkívül hasonlító álarcos alakot láttak ólálkodni a Piramisok Udvarában vagy a Szelek Csarnokában. Eleinte mesebeszédnek tartottuk az egészet, de egy éjszaka a hálószobához beosztott személyzet egy tagja azt hitte, a Pontifex csengetett a szolgáknak. Amikor bement, üresen találta az ágyát. Szerintem te is emlékszel még arra az éjszakára, Silimoor, mert veled töltöttem, amíg Guadeloom egyik embere meg nem talált és magával nem cipelt azzal a kifogással, hogy váratlanul összehívták a főtanácsosokat, és rám is szükség van. Elég feldúlt voltál… mondhatni, rettentően dühös. Természetesen a gyűlés valójában a Pontifex eltűnéséről szólt, csak később azzal ütöttük el a kérdést, hogy azt mondtuk, valójában a Stoienzar nagy részét elpusztító szökőárról értekeztünk.
Úgy hajnali négy óra lehetett, amikor megtaláltuk Ariocot. Az Arénában volt, tudod, abban a felesleges, üres gödörben, amit Dizimaule Pontifex építtetett az egyik saját őrült pillanatában. Keresztbevetett lábakkal játszott egy zootibaron, és öt-hat rongyos kiskölyökből álló közönségének énekelgetett. Hazavittük. Pár héttel ezután ismét sikerült kiszöknie, és ezúttal egészen az Oszlopok Udvaráig jutott. Guadeloom beszélt vele a dologról, de Arioc ragaszkodott hozzá, hogy egy uralkodónak el kell vegyülnie a népe közt, meg kell hallgatnia a panaszukat, és számos ősi precedenst is felhozott az állítása mellett, még a Vén Földről is. Guadeloom diszkréten őröket állított a királyi negyedbe, állítólag azért, hogy ne jussanak be az orgyilkosok — persze ki akarná meggyilkolni a Pontifexet? Az őrök valójában azért voltak ott, hogy Arioc ne jusson ki. De a Pontifex csak különc, de nem ostoba, és ennek ellenére még kétszer kiszökött a következő hónapokban. Kezdett kritikussá fajulni a helyzet. Mi van, ha egyszer egy egész hétre eltűnik? És ha kijut a Labirintusból, majd sétára indul a sivatagban?
— Mivel nem tudjuk megakadályozni, hogy elcsellengjen — mondtam ekkor Guadeloomnak —, miért nem adunk mellé valakit, aki elkísérné, és ugyanakkor gondoskodna róla, hogy semmi baja ne essen?
— Kiváló ötlet — válaszolta a herceg —, és ezennel ki is jelöllek a posztra. A Pontifex kedvel, Calintane. Elég fiatal vagy és elég gyors ahhoz, hogy képes legyél megmenteni, bármibe keveredjen.
Ez hat hete volt, Silimoor. Nyilván emlékszel rá, hogy ekkoriban hagytam fel azzal, elég hirtelen, hogy nálad töltsem az éjszakáimat. Azt mondtam, alaposan megnőttek a kötelezettségeim, és ekkor romlott meg a viszonyunk. Nem mondhattam el neked, miféle feladattal töltöttem ezután az éjszakáimat, és csak reménykedhettem benne, hogy nem egy másik nőre gyanakszol. De most már elárulhatom, hogy a Pontifex hálószobája közelében őrködtem minden nap. Rászoktam, hogy a legváltozatosabb napszakokban aludjak pár órácskát, és végül különféle stratégiákkal és fondorlatokkal Arioc társa lettem éjszakai kirándulásain. Kimerítő munkának bizonyult. Valójában a Pontifex felügyelője voltam, és ezt mind a ketten tudtuk, de gondosan ügyeltem, hogy ezt ne hangsúlyozzam ki, ezért szükségtelenül nem kényszerítettem rá az akaratomat. Ennek ellenére meg kellett védenem a veszélyes kiruccanásoktól. Vannak itt lent gazemberek, duhajok és forrófejű népek; senki sem bántaná készakarva a Pontifexet, de mondjuk véletlenül is kerülhetett volna két olyan ember közé, akik egymást akarják bántani. Amikor nagy ritkán alhattam egy keveset, a Sziget Úrnőjének útmutatását kerestem — nyugodjék békében a Mindenható kebelén! — és áldott üzenetet kaptam, miszerint a Pontifex barátjává kell válnom, ha nem akarok a börtönőre lenni. Milyen szerencsénk, hogy az Úrnő gondoskodó édesanyaként tanácsokkal lát el minket álmunkban! Ennek megfelelően aztán a Pontifex némelyik kalandját én magam kezdeményeztem.
— Gyerünk, menjünk ki ma éjszaka! — mondtam neki, bár ha Guadeloom erről tudott volna, megfagy az ereiben a vér. Az én ötletem volt, hogy felvigyem a Pontifexet a Labirintus nyilvános szintjeire, és egy görbe éjszakát töltöttünk a piacon és a kocsmákban, természetesen álarcban. Elvittem a titokzatos kis sikátorokba, a szerencsejátékosok közé, de őket ismertem és nem jelentettek veszélyt. És a legmerészebb vállalkozásunkra is én magam vettem rá, amikor kikísértem magából a Labirintusból. Tudtam, hogy erre vágyik a leginkább, ezért titkos ajándékként adtam elő neki, és kettesben fellopództunk egy titkos királyi alagúton, ami a Vízi-kapunál bukkan elő. Ott álltunk egymás mellett, olyan közel a Glayge-folyóhoz, hogy éreztük a Kastély-hegyről áradó, hűvös szellőt, és felnéztünk a parázsló csillagokra.
— Már hat éve nem jártam idekint — mondta a Pontifex. Remegett, és azt hiszem, sírt is az álarca mögött; és én, aki szintén már túl régen nem láttam a csillagokat, majdnem annyira megrendültem, mint társam. Egyik csillagot a másik után mutatta meg nekem, és meg is nevezte őket, ez itt a ghayrog nép szülőcsillaga, az ott a hjortoké, és az ott, az a gyenge kis fénypont nem más, mint a Vén Föld napja. Ezt nem hittem el neki, mert az iskolában mást tanítottak, de olyan boldog volt, hogy nem szállhattam vele vitába. Aztán hozzám fordult, megragadta a karom, és halkan ezt mondta:
— Calintane, én lennék ennek az egész hatalmas világnak az uralkodója, és mégis semmi vagyok, rabszolga, fogoly! Mindent megadnék érte, ha megszökhetnék a Labirintusból, és utolsó éveimet szabadon élhetném le a csillagok alatt!
— Akkor hát miért nem mond le? — kérdeztem, bár magam is megdöbbentem a merészségemen.
Elmosolyodott.
— Az gyávaság volna. Az isteni hatalom választottja vagyok, hogyan is tehetném le ezt a terhet? Életem végéig Majipoor hatalmasságai közé kell tartoznom. De csak van valami becsületes módja is annak, hogy megszabaduljak ebből a földalatti nyomorból!
Akkor láttam, hogy a Pontifex nem őrült, nem gonosz és nem is szeszélyes, csak vágyódik az éjszaka, a hegyek, a fák és a patakok után, amit el kellett hagynia a kormányzás terhe miatt.
Ez után jött a hír két hete, hogy a Sziget Úrnője, Lord Struin édesanyja, mindannyiunk édesanyja megbetegedett, és valószínűleg nem is gyógyul fel. Ez szokatlan válság volt, és alapvető alkotmányos problémákat is felvetett, mert az Úrnő rangban egyenlő a Pontifexszel és a Napkirállyal, ezért alaposan át kell gondolnunk, ki kerülhet a helyére. A hírek szerint Lord Struin már el is indult a Kastély-hegyről, hogy tanácskozzon a Pontifexszel; nem is próbált a Szigetre utazni, mert tudta, nem érne oda időben és nem tudna már elbúcsúzni az édesanyjától. Mindeközben Guadeloom herceg, mint a Pontifex fő szóvivője és az udvar fő tisztviselője, elkezdte összeszedni a szóba jöhető jelöltek listáját, amelyet össze akart hasonlítani Lord Struin listájával, hogy megnézzék, kik azok, akik mind a kettőn szerepelnek. Arioc Pontifex tanácsára is feltétlenül szükségük volt. Úgy véltük, jelenlegi zaklatott állapotában jót is tesz neki, ha jobban belevonjuk a birodalom ügyeibe. Ha máshogy nem is, technikai értelemben a haldokló Úrnő a felesége volt, mert amikor a Pontifex az öröklődési törvény formaságai szerint Napkirállyá választotta Lord Struint, egyben fiává is fogadta; természetesen az Úrnőnek volt egy törvényes férje is valahol a Kastély-hegyen, de te is ismered a hagyományok jogrendszerét, ugye? Guadeloom tájékoztatta a Pontifexet az Úrnő közelgő haláláról, és kezdetét vette a kormányzati konferencia. Én nem vettem részt ezekben, mert sem a hatáskörömet, sem a rám bízott felelősséget tekintve nem vagyok azon a szinten.