Sajnos tévedtünk, amikor azt feltételeztük, hogy a helyzet komolysága láttán Arioc viselkedése is kevésbé lesz kiszámíthatatlan. Ha másképpen nem is, tudat alatt biztosan kevésbé őriztük figyelmesen. Azon az éjszakán, amikor az Úrnő halálhíre elért a Labirintusba, a Pontifex először szökött el egyedül, mióta kirendeltek mellé. Elsurrant az őrök mellett, mellettem, a szolgái mellett — ki a Labirintus végeérhetetlen, bonyolult folyosórendszerébe, és senki sem találta. Egész éjszaka kerestük, és még másnap is. Magamon kívül voltam a rettegéstől, féltettem őt is, a karrieremet is. Legnagyobb rémületemben embereket küldtem ki a Labirintus hét kapuján, hogy kutassák át a kopár és száraz sivatagot; én magam végiglátogattam az összes bűntanyát, ahol együtt jártunk; Guadeloom emberei számomra ismeretlen helyeken keresték; és mindeközben próbáltuk megakadályozni, hogy a lakosság körében híre menjen az eltűnésnek. Azt hiszem, legalább ez sikerült.
Az eltűnése utáni napon, kora délután találtuk meg. Egy házban tartózkodott a Stiamot Foga néven ismert kerületben, a labirintus első körében, és női ruhát viselt. Talán soha nem is bukkantunk volna rá, de vita tört ki egy kifizetetlen számla miatt, és a proktorok a helyszínre siettek. Miután a Pontifex képtelen volt megfelelően azonosítani magát, ráadásul egy férfi hangját hallották a nőnek látszó teremtmény álarca mögül, a proktoroknak volt annyi eszük, hogy szóljanak nekem, én pedig sietve átvettem felette az őrizetet. Döbbenetesen furcsán nézett ki női ruhában és parókával, de nyugodtan köszöntött, a nevemen szólított. Tökéletesen összeszedett volt és tiszta, és azt mondta, reméli, nem okozott nekem túl nagy kényelmetlenséget.
Arra számítottam, hogy Guadeloom azonnal lefokoz. De a herceg megbocsátó hangulatban volt, vagy csak túlságosan is lekötötte a válság, és nem aggasztotta egyszeri botlásom. Nem tett megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy hagytam a Pontifexet elkóborolni.
— Lord Struin megérkezett ma reggel — mondta Guadeloom. Fáradtnak és megviseltnek tűnt. — Természetesen azonnal találkozni akart a Pontifexszel, de mondtuk neki, hogy Arioc alszik, és nem lenne bölcs dolog megzavarni… mindezt miközben az embereim fele a Labirintusban hajkurászta. Nagyon nem szeretek hazudni a Napkirálynak, Calintane.
— A Pontifex most már valóban a hálószobájában alszik — válaszoltam erre.
— Igen. Igen. És azt hiszem, most már ott is marad.
— Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy így legyen!
— Nem úgy értettem — mondta Guadeloom. — Arioc Pontifex nyilvánvalóan elveszítette a józan eszét. Mosodai aknákon mászkál át, éjszaka a városban kószál, női ruhákba öltözik… ez már nem csak egyszerű különcség, Calintane! Amint elintéztük az új Úrnő dolgát, javasolni fogom, hogy zárassuk be végleg a lakosztályába, erős őrség alatt. A saját védelmében, Calintane, a saját védelmében. A pontifexi kötelezettségeket pedig bízzuk rá egy régensre. Volt már rá precedens. Alaposan átolvastam a feljegyzéseket. Amikor Barhold volt Pontifex, leverte a lábáról a mocsári láz, ami az elméjére is ráhúzódott, és…
— Uram — szakítottam félbe —, nem hiszem, hogy a Pontifex őrült lenne.
Guadeloom összevonta a szemöldökét.
— Akkor milyen szót használna erre a viselkedésre?
— Arioc túl sokáig volt király, és a lelke lázad az ellen, hogy elviselje, amit továbbra is el kell viselnie. De alaposan megismertem, és megkockáztatnám, hogy amit ezekkel a kis kalandokkal próbál kifejezni, az a lelkében égő gyötrelem, és nem az őrület.
Igazán szép beszéd volt, és bátorkodom kijelenteni, hogy merész is, hiszen én csak egy kezdő tanácsos vagyok, Guadeloom pedig abban a pillanatban a birodalom harmadik leghatalmasabb embere volt, közvetlenül Arioc és Lord Struin után. De eljön annak is az ideje, amikor az ember kénytelen félretenni a diplomáciát, az ambíciót és a cselszövést, és egyszerűen kimondani az igazat; halálosan megrémített az elképzelés, hogy a boldogtalan Pontifexet közönséges elmebetegként őrizzük, pedig már attól is rettenetesen szenvedett, hogy a Labirintusban kellett élnie. Guadeloom sokáig hallgatott. Bizonyára félnem kellett volna, és azon tűnődni, vajon azonnal elküld-e innen, vagy csak az irattárba kerülök, hogy életem végéig poros papírokat rendezgessek, de nyugodt voltam, tökéletesen nyugodt, és vártam, mit reagál. Ekkor kopogtattak az ajtón: egy futár lépett be, a kezében üzenet, rajta a Napkirály személyes pecsétje, a lángoló napkorong. Guadeloom herceg feltépte a levelet, elolvasta az üzenetet, aztán elolvasta még egyszer, és elolvasta harmadszorra is, és én még soha nem láttam olyan hitetlenkedést és iszonyatot átfutni emberi arcon, mint ami akkor átfutott az övén. A keze remegett, az arcából kifutott a szín.
Rám nézett, és fojtott hangon megszólalt.
— Ezt a levelet maga a Napkirály írta. Arról tájékoztat benne, hogy a Pontifex elhagyta a lakosztályát, és felment az Álarcok terére, ahol egy olyan döbbenetes bejelentést tett, amit egyszerűen képtelen vagyok saját ajkammal kimondani. — A kezembe nyomta a levelet. — Jöjjön — szólt rám —, azt hiszem, jobb, ha sietünk az Álarcok terére!
Kiszaladt, én a nyomában, és futás közben kétségbeesetten próbáltam elolvasni a kezemben tartott levelet. De Lord Struin keze írása hegyes és nehezen olvasható, Guadeloom pedig döbbenetesen gyorsan mozgott, a rosszul kivilágított folyosók meg kanyargósak: csak pár szót tudtam elkapni a mondanivalójából, valamit egy bejelentésről — valaki új Úrnőt nevezett ki, valaki más pedig lemondott. De ki más mondhatott volna le, ha nem Arioc Pontifex? Viszont ő maga teljesen komolyan közölte velem, hogy gyávaság lenne megtagadni a sorsát, ami a birodalom egyik hatalmasságává tette.
Kifulladva értem fel az Álarcok terére. A Labirintusnak ezen a részén a legjobb esetben is kényelmetlenül érzem magam, mert a csillogó márványoszlopokról lenéző, hatalmas, résnyire nyitott szemű arcok mintha egy rémálomból érkeztek volna közénk. Guadeloom lépte hangosan csattogott a kőpadlón, én meg jóval mögötte dobogtam, mert hiába kis híján kétszer olyan idős volt, mint jómagam, megszállottként rohant. Elölről kiáltozást hallottam, nevetést, tapsvihart. Aztán megláttam egy talán százötven polgárból álló gyülekezetet, és felismertem köztük a pontifikátus több főminiszterét is. Guadeloom és jómagam beleszaladtunk a csoportba, és csak akkor álltunk meg, amikor megláttuk a Napkirály szolgáinak zöld és arany uniformisát, majd magát a Napkirályt is. Lord Struin egyszerre tűnt dühösnek és döbbentnek, mintha csak sokkot kapott volna.
— Képtelenség megállítani — mondta a Napkirály rekedten. — Egyik csarnokból a másikba megy, és mindenhol megismétli a bejelentést! Figyeljenek, már megint kezdi!
Ekkor megláttam Arioc Pontifexet a csoport élén. Egy hatalmas szkandár szolga vállán lovagolt. Őfelsége női szabású, bő, fehér ruhát viselt, és a mellkasán egy csodálatosan csillogó és fényes ékszer vöröslött.
— Minthogy üresedés történt Majipoor nagyjainak sorában! — kiáltotta a Pontifex lenyűgöző hangerővel. — És minthogy szükségszerű, hogy az Álom-szigetnek új Úrnője legyen! Kijelölve ezúton és minél hamarabb! Ápolhassa az emberek lelkét! Azzal, hogy megjelenik az emberek álmában, és segítséget és vigaszt nyújt nekik! És! Minthogy! Ez legőszintébb vágyam! Feladjam a pontifikátus terhét, amit tizenkét éven át hordoztam vállamon! Ezért hát… Ezennel én! A rendelkezésemre álló teljhatalom birtokában! Kijelentem, hogy ezek után a női nem részének tekintessem! És Pontifexként Arioc asszonyt, egykor férfit jelölöm a Sziget úrnőjének!