— Tehát semmilyen úton nem juthatok el Natu Gorvinuba? — kérdezte Dekkeret döbbenten.
— De, egyetlen módon. Ha Tolaghaiból hajóval Alhanroel kontinensére utazik, Stoien városába, onnan pedig elindul vissza, Natu Gorvinuba. Természetesen mire ismét megérkezik Suvraelbe és behatol a szárazföld belsejébe, a válsághelyzet, amit ki kellene vizsgálnia, már valószínűleg véget is ért. Még egy palack bort, Dekkeret beavatott?
Dekkeret zsibbadtan elfogadta a bort. Belekábult ezekbe a távolságokba. Még egy rettenetes hajóút a Belső-tengeren át, a szülőhazájába, Alhanroelre, hogy rögtön indulhasson is visszafelé, harmadszor is hajóval, ezúttal Suvrael túlsó végébe, ahol esetleg éppen akkor zárják le a belföldre vezető utakat… nem. Nem. A vezeklést sem szabad túlzásba vinni. Inkább az egész küldetésről lemond, mintsem ilyen abszurd megpróbáltatásoknak vesse alá magát.
Miközben ezen töprengett, Golator Lasgia folytatta.
— Későre jár, és ezek a kérdések hosszabb mérlegelést igényelnek. Tudja már, hol fog vacsorázni, Dekkeret beavatott?
Váratlanul és meglepő módon a nő komor szemében egészen jól ismert, huncut szikra villant.
3.
Golator Lasgia főregisztrátus társaságában Dekkeret számára is hamar kiderült, hogy az élet Tolaghaiban nem szükségszerűen olyan sivár, mint első, felületes benyomása sugallta. A nő lebegőt hívott, és visszavitte a fogadójához — az arcára világosan kiült az ellenszenv, amikor meglátta az épületet —, majd közölte Dekkerettel, hogy egy órája van pihenni, tisztálkodni és elkészülni. Közben leszállt a rézszínű alkonyat, és mire eltelt az egy óra, az égbolt koromfeketére váltott, csak néhány idegen csillagkép hasított bele szaggatott mintákat, és a két hold egyike lebegett vékonyka sarlóként a látóhatár közelében. A nő pontosan érkezett. Komor hivatali tunikája helyett testére tapadó, áttört ruhát viselt, már-már abszurd módon csábító öltözéket. Dekkeret nem értette. Többnyire valóban sikere volt a nőknél, de eddig, legalábbis legjobb tudása szerint, nem érdeklődött feltűnően vendéglátója iránt, és csak a leghivatalosabb tiszteletnyilvánításban részesítette — a nő szemmel láthatóan mégis intim hangulatú estére készült. Miért? Nyilvánvalóan nem Dekkeret ellenállhatatlanul kifinomult stílusa és vonzó külseje volt az oka, viszont politikai előnyökre sem tehetett szert a segítségével, és ezen kívül semmilyen más ésszerű indítékot nem talált. Azt az egyet leszámítva, hogy ezen az ocsmány, világtól elzárt településen eseménytelen állóvíz az élet, Dekkeret pedig egy idegen ifjú, aki talán egy éjszaka erejéig elszórakoztathat egy hasonlóan fiatal hölgyet. Ettől úgy érezte, kihasználják, de nem támadtak ellene különösebb kifogásai. És a tengeren eltöltött hónapok után hajlandó volt kockáztatni egy keveset a gyönyör érdekében.
Egy magánklubban vacsoráztak a város szélén, Stoienzar híres növény-kreatúráival és egyéb virágcsodákkal benépesített kertben. Dekkeret ösztönösen azt számolgatta, vajon Tolaghai szerény vízkészletéből mennyit szánhattak erre az egyetlen helyre. Az egymástól tisztes távolságban elhelyezett asztaloknál elegáns suvraeliek ültek. Golator Lasgia biccentett némelyiküknek, de senki sem jött oda hozzá, és Dekkeretet sem bámulták meg udvariatlanul. Hetek óta most először érzett hűvös, frissítő szellőt: az épület belső részéből áradt, mintha az ősök valamelyik csodálatos masinája dolgozna odabent, a Kastély-hegy levegőjét biztosító atmoszféragépek távoli rokona. A vacsora pazar volt, enyhén erjedt gyümölcsökkel és puha, lédús, halványzöld halszeletekkel, és a Kastély-hegy peremvidékéről származó, poroszkai bort ittak hozzá. Mindketten bőségesen ittak belőle — a nő fokozatosan felélénkült, és fényesen ragyogott a szeme, az irodában tapasztalt fagyos formalitásoknak nyoma sem maradt. Dekkeret megtudta róla, hogy kilenc évvel idősebb nála, a nyugati kontinensről, a párás, buja Narabalból származik, kislánykorában kezdett el dolgozni a Pontifikátusnak, majd az utolsó tíz évben Suvraelben teljesített szolgálatot, és miközben Confalume-ból Pontifex lett, a nő lassan eljutott jelenlegi magas hivatalnoki pozíciójába itt Tolaghaiban.
— És jól érzed magad itt? — kérdezte Dekkeret. A nő vállat vont.
— Meg lehet szokni.
— Kétlem, hogy nekem sikerülne. Számomra Suvrael a kínszenvedések helye, bizonyos értelemben a purgatórium.
Golator Lasgia bólintott.
— Pontosan.
És a szeme összevillant Dekkeretével, aki nem mert bővebb magyarázatot kérni. Azonban valami azt súgta, hogy sok közös vonásuk van.
Ismét töltött mindkettőjüknek, és megkockáztatott egy hűvös, mindentudó mosolyt.
— A purgatóriumot keresed itt? — kérdezte a nő.
— Igen.
Vendéglátója a buja kert, az üres borosüvegek, a drága vacsora maradványai és a félig elfogyasztott csemegék felé intett.
— Akkor meglehetősen rosszul kezdtél neki.
— Hölgyem, a terveim között nem szerepelt ez a közös vacsora.
— Ahogyan az enyémek között sem. De a Mindenható gondoskodik rólunk, és mi elfogadjuk, amit ad. Igaz? Igaz? — A nő közelebb hajolt hozzá. — Mihez fogsz kezdeni? Elutazol Natu Gorvinuba?
— Túlságosan hatalmas kalandnak tűnik.
— Akkor tedd azt, amit mondtam. Maradj Tolaghaiban, amíg rá nem unsz. Aztán térj haza, és nyújtsd be a jelentésedet. Khyntorban senki sem fog ellentmondani neked.
— Nem. A kontinens belsejébe kell utaznom.
A nő csúfondáros pillantást vetett rá.
— Ezt nevezem elkötelezettségnek! De hogyan fogod megcsinálni? A városból induló utak le vannak zárva.
— Említetted a Khulag-hágót, amit teljesen elhanyagoltak. Egy használaton kívüli út nem tűnik olyan veszélyesnek, mint a halálos homokviharok vagy az alakváltó banditák. Talán kellő pénzért találok olyan karavánvezetőt, aki elvisz arrafelé.
— A sivatagba?
— Ha kell.
— A sivatagot kísértetek lakják — mondta Golator Lasgia könnyedén. — Felejtsd el. Inkább hívd ide a pincért, elfogyott a bor!
— Azt hiszem, én már nem kérek.
— Akkor induljunk. Elmegyünk máshová.
Amikor a hűvös szellőből az utcára léptek, valóságos arculcsapásként érte őket a forró, száraz éjszakai levegő. De pillanatok alatt a nő lebegőjében voltak, nem sokkal később pedig egy másik kertben, Golator Lasgia hivatalos rezidenciáján, a medence mellett. Itt nem enyhítették a hőséget az időjárásgépek, de a nő talált más megoldást a felfrissülésre: ledobta a ruháját, és a vízhez ment. Karcsú, ruganyos teste egy pillanatra megcsillant a csillagfényben, aztán fejest ugrott, és alig hallható csobbanással eltűnt a felszín alatt. Amikor felbukkant, intett Dekkeretnek, aki habozás nélkül követte.
Utána szoros ölelésbe forrtak a rövidre nyírt, vastag szálú gyepen. Inkább tűnt birkózásnak, mint szeretkezésnek. A nő hosszú, izmos lába a földhöz szegezte a férfit, próbálta leszorítani a karját, ide-oda hempergett vele és nevetett. Dekkeretet lenyűgözte az ereje és mozdulatai játékos vadsága. De amint kitapasztalták egymást, már harmonikusan mozogtak együtt, és aznap éjszaka nagyon keveset aludtak, mert komoly testgyakorlást végeztek helyette.