A hajnal bámulatos csoda volt: a napkorong minden átmenet nélkül lobbant az égre, mint egy máglya, és forró sugaraival perzselte végig a környező dombokat.
Ernyedt tagokkal, kimerülten hevertek egymás mellett. Dekkeret a nőhöz fordult — a kíméletlen reggeli ragyogásban sokkal kevésbé tűnt kislányosnak, mint a csillagfényben —, és minden teketóriázás nélkül folytatta az előző éjszaka megkezdett beszélgetést.
— Mesélj erről a kísértetjárta sivatagról! Milyen szellemek várnak rám ott?
— Mennyire kitartó vagy!
— Mesélj róluk!
— A sivatagban kísértetek élnek, akik képesek behatolni az álmaidba és ellopni azokat. Elrabolják a lelkedből az örömöt, és csak félelmet hagynak a helyén. Nappal a távolból hallani az éneküket, és megzavarnak, tévútra csalnak a zeneszóval és lármával.
— És ezt higgyem is el?
— Az elmúlt években sokan pusztultak el abban a sivatagban.
— Mert megölték őket az álomtolvaj kísértetek.
— Így mondják.
— Legalább lesz egy remek történetem, amit sokszor elmesélhetek a Kastély-hegyen.
— Ha hazajutsz — figyelmeztette a nő.
— Abból, amit mondtál, nekem úgy tűnik, nem mindenki pusztult el a sivatagban. Valakinek nyilvánvalóan vissza kellett térnie, hogy elmesélhesse a történetet. Felfogadok egy vezetőt, és vállalom a kísérteteket.
— Senki sem fog elkísérni.
— Akkor megyek egyedül.
— És akkor biztosan meg is halsz. — A nő végigsimított Dekkeret izmos karján, és halk, mormoló hangot hallatott. — Hát ennyire meg akarsz halni? Ilyen hamar? A halál értéktelen. Semmiféle haszonnal nem jár. Ha békét keresel, akkor sem a sír békéje kell neked. Felejtsd el a sivatagot. Maradj itt velem.
— Vagy menjünk együtt!
A nő nevetett.
— Nem hiszem.
Ez az egész tiszta téboly, gondolta Dekkeret. Nem igazán hitt a kísértetekről és az álomtolvajokról szóló mesékben, hacsak nem az alakváltó bennszülöttek próbáltak zavart kelteni a sivatagban, de ezt sem tartotta valószínűnek. Talán az összes figyelmeztetés csak csel, amivel a nő Tolaghaiban akarja tartani. Ha igaz, az nagyon hízelgő, de nem segít a küldetésében. Golator Lasgiának abban igaza volt, hogy a halál a vezeklés teljesen haszontalan formája. Ha azt akarja, hogy suvraeli kalandjainak értelme is legyen, akkor túl kell élnie azokat.
Golator Lasgia felállt és felsegítette őt is. Gyorsan megmártóztak a medencében, aztán a nő bevezette a házba, a legtakarosabban berendezett hajlékba, amit Dekkeret a Kastély-hegy innenső oldalán látott, és reggelit készített neki gyümölcsökből meg szárított halból.
Már jócskán benne jártak a délelőttben, amikor Dekkeret felé fordult.
— Mindenképpen be kell menned a kontinens belsejébe?
— Valami folyamatosan abba az irányba hajt.
— Hát legyen. Él Tolaghaiban egy semmirekellő gazember, aki gyakran utazik a szárazföld belsejébe a Khulag-hágón keresztül, legalábbis ha hinni lehet annak, amit állít. És eddig mindig túlélte. Egy royalokkal tömött erszényért minden bizonnyal szívesen elvisz odáig. A neve Barjazid. Ha annyira akarod, idehívatom és megkérem, hogy segítsen neked.
4.
A „semmirekellő gazember” kifejezés tökéletesen illett Barjazidra. Sovány, gyanús külsejű emberke volt. Lerongyolódott öltözéke egy régi, barna köntösből és elnyűtt bőrszandálból állt, amit a nyakában lógó, összevissza sárkánycsontokból készített nyaklánc egészített ki. Ajka vékony volt, a szeme lázasan csillogott, a bőrét szinte feketére égette a sivatagi nap. Úgy bámulta Dekkeretet, mintha közben az erszénye tartalmát próbálná felbecsülni.
— Ha velem jössz — mondta Barjazid teljesen színtelen, mégis erős hangon —, először is alá kell írnod egy nyilatkozatot, amivel igazolod, hogy a halálod esetén semmiféle felelősséggel nem tartozom az örököseidnek.
— Nincsenek örököseim — felelte Dekkeret.
— Akkor a rokonaidnak. Engem ugyan ne rángasson a pontifikátus bírósága elé sem az apád, sem a nővéred, amiért életedet vesztetted a sivatagban.
— Te elpusztultál a sivatagban?
Barjazid értetlenül pislogott rá.
— Micsoda kérdés ez?
— Gyakran utazol a sivatagba — erősködött Dekkeret —, és vissza is térsz onnan élve. Nem igaz? Ha tehát érted a dolgodat, akkor ezúttal is élve fogsz visszajönni, akárcsak én. Mindenben engedelmeskedem neked és követlek mindenhová. Ha életben maradsz, én is életben maradok. Ha meghalok, te sem éled túl, tehát nem lesz senki, akit a családom felelősségre vonhatna.
— Rám nem hat az álomtolvajok hatalma — mondta Barjazid. — Erről számos alkalommal meggyőződhettem. Honnan tudhatom, hogy te is ugyanilyen könnyedén ellenállsz majd nekik?
Dekkeret ismét töltött magának Barjazid teájából, a homokbuckák életrevaló cserjéjéből készült sűrű főzetből. Mindketten feltornyozott haigus-bőrökön kucorogtak egy dohszagú hátsó szobában, Barjazid unokaöccsének üzletében: az eddigi célzásokból ítélve a férfi egy eléggé népes klán tagja volt. Dekkeret tűnődve belekortyolt a maró, keserű italba, majd egy pillanat múlva megszólalt.
— Kik ezek az álomtolvajok?
— Fogalmam sincsen.
— Alakváltók netán?
Barjazid vállat vont.
— Nem vették a fáradságot, hogy rendesen bemutatkozzanak. Alakváltók, ghayrogok, vroonok, átlagos emberek… honnan tudnám? Az álmokban minden hang egyforma. A sivatagban valóban kóborol néhány alakváltó törzs, és vannak közöttük dühös, rosszindulatra hajlamos népek, és talán nemcsak a vonásaikat képesek megváltoztatni, hanem az álmodó elméket is meg tudják érinteni. Vagy nem.
— Ha az alakváltók miatt a Tolaghaiból kivezető három útból kettőt le kellett zárni, akkor a Napkirály katonáinak kellene közbelépniük.
— Ehhez nekem semmi közöm.
— Az alakváltók leigázott faj. Nem zavarhatják meg Majipoor mindennapi életét.
— Te vetetted fel, hogy az álomtolvajok esetleg alakváltók — jegyezte meg Barjazid epésen. — Részemről semmi közöm az elméletedhez. Teljesen lényegtelen, kik az álomtolvajok. Csak az számít, hogy a Khulag-hágón túl veszélyt jelentenek az utazókra.
— Akkor te miért jársz arra?
— Ritkán válaszolok olyan kérdésre, amelyben szerepel a miért — mondta Barjazid. — Azért megyek, mert okom van rá. Másokkal ellentétben úgy tűnik, élve vissza is jutok onnan.
— Mindenki meghalt, aki átkelt a hágón?
— Kétlem. De igazából fogalmam sincsen. Kétségtelenül sokan életüket vesztették, amióta az álomtolvajok először felbukkantak. És a sivatag mellesleg mindig is veszélyes hely volt. — Barjazid a teáját kavargatta. Kezdett türelmetlennek tűnni. — Ha velem tartasz, biztosítalak róla, hogy minden tőlem telhető módon megvédelek. De az életedet nem garantálhatom. Ezért követelem, hogy hivatalosan is feloldozz mindennemű felelősség alól.
— És ha éppen a saját halálos ítéletemet írom alá? — kérdezte Dekkeret. — Mi tartana vissza attól, hogy tízmérföldnyire a hágó után végezz velem, kirabold a holttestemet, és az egészet az álomtolvajokra fogd?
— Az Úrnőre esküszöm, nem vagyok én gyilkos! Még csak tolvaj sem!
— Ha viszont kapsz tőlem egy iratot, amiben megerősítem, hogy téged semmi felelősség nem terhel, ha útközben meghalok… a lehetőség még egy becsületes embert is a kelleténél jobban megkísértene, nem?