— Magad is tudod a választ.
— Jó. Nagyon jó. Talán soha többé nem ölelsz más nőt, de az utolsó alkalom egyben a legjobb is volt, és keveseknek adatik meg ekkora szerencse.
— Ennyire biztos vagy benne, hogy meghalok a sivatagban?
— Kevesen térnek vissza onnan — válaszolta a nő. — Nagyon kicsi az esélye annak, hogy látlak még valaha.
Dekkeret enyhén megborzongott. Nem félelemből, hanem azért, mert megértette, mi hajtotta Golator Lasgiát. Az előző két éjjel szándékosan elkerülte, hogy a harmadik a lehető legszenvedélyesebb legyen, mert úgy gondolta, Dekkeret hamarosan úgyis meghal és valamilyen morbid késztetéstől eltelve különleges gyönyört talált abban, hogy ő lehet az utolsó nő az életében. A gondolatba beleborzongott. Ha a közeljövőben úgyis meghal, a maga részéről inkább töltötte volna a nővel az előző két éjszakát is, de a jelek szerint Golator Lasgia életszemlélete túllépett az ilyen pórias elképzeléseken. Udvariasan elbúcsúzott hát tőle, mert nem tudta, látják-e egymást még valaha. Azt sem tudta, vágyik-e egyáltalán újabb találkozóra, bármennyire is szép — és járatos az élvezetek hajszolásában. Túlságosan sok titok és veszélyes hóbort fortyogott a felszín alatt.
Nem sokkal napnyugta előtt megjelent a Pinitor-kapunál, a város délkeleti részén. Nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy Barjazid nem tartotta be a megállapodásukat, de a vén kapu lyukacsosra mart homokkő boltívén túl egy lebegő várta. A kis ember a jármű oldalának támaszkodott. Három kísérője mellette állt: egy vroon, egy szkandár és egy karcsú, átható tekintetű fiatalember, aki csak a fia lehetett.
Barjazid biccentett. A hatalmas, négykarú szkandár felkapta Dekkeret két termetes csomagját és könnyedén behajította a lebegő csomagterébe.
— A szkandár hölgy Khaymak Gran — mondta Barjazid — Nem tud beszélni, de még véletlenül sem ostoba. Hosszú évek óta dolgozik nekem, mióta megtaláltam a sivatagban kivágott nyelvvel és majdnem holtan. A vroon neve Serifain Reinaulion, aki gyakran és sokat beszél, de jobban ismeri a sivatagot, mint bárki más a városban. — Dekkeret kurtán tisztelgett az alacsony termetű, sokcsápos lénynek, aki hasonlóképpen viszonozta az üdvözlést. — Ő pedig a fiam, Dinitak, aki szintén velünk tart az útra. Kipihented magadat, Dekkeret beavatott?
— Meglehetősen — felelte Dekkeret. Az álmatlanul töltött éjszaka után a nap nagy részét átaludta.
— Főleg sötétben utazunk majd és a nappali hőségben táborozunk. Csak hogy tisztázzuk, jól értettem-e, a feladatom az, hogy átvigyelek a Khulag-hágón, keresztül a pusztaságon, amit az Ellopott Álmok Sivataga néven ismernek, egészen a Ghyzyn Kor melletti legelőkig, ahol bizonyos vizsgálatokat fogsz lefolytatni a pásztorok között. így van?
— Pontosan — válaszolta Dekkeret.
Barjazid azonban nem mozdult. Dekkeret értetlenül pillantott rá, aztán megértette. Az erszényéből három ötroyalost húzott elő. Kettő még régi, Prinkipin-kori érme volt, a harmadik új, csillogó Prestimion-royal. A pénzt Barjazidnak nyújtotta, aki a csillogó érmét rögtön a fiának hajította. A fiú gyanakodva méregette a pénzdarabot.
— Az új Napkirály — mondta neki Barjazid. — Itt az ideje, hogy megismerkedj az arcával. Gyakran fogod még látni.
— Dicsőséges uralkodó lesz — szólt közbe Dekkeret. — A nagysága még Lord Confalume kiválóságán is túl fog tenni. Már most a fellendülés hulláma söpör végig az északi kontinenseken, pedig ott ezelőtt is jómódban éltek. Lord Prestimion életerős és határozott ember, akinek nagyratörő tervei vannak.
Barjazid vállat vont.
— Itt kevés jelentősége van annak, ami az északi kontinensen történik, és valamiért Alhanroel vagy Zimroel jóléte mintha alig számítana Suvraelen. Persze örvendezik a szívünk, amiért a Mindenható újabb pompás Napkirállyal ajándékozott meg minket. Ki tudja, talán neki néha eszébe jut majd, hogy létezik délen is egy földrész, ahol élnek alattvalói. Most pedig induljunk.
6.
A Pinitor-kapu minden átmenet nélküli határvonal volt a város és a sivatag között. Egyik felén még a falak mögé rejtőző, alacsonyan terpeszkedő villák álltak, a túloldalán pedig a kopár pusztaság következett. A sivatag sivárságát egyedül a karavánút törte meg, egy kockakövekkel kirakott széles ösvény, ami megfontoltan kanyargott felfelé a Tolaghait övező hegygerincen.
Elviselhetetlen hőség tombolt. A sivatag éjszaka érezhetően hűvösebb volt, mint nappal, de attól még perzselt. A napkorong izzó szeme ugyan már nem meredt rájuk, de a narancssárga dűnék akadálytalanul ontották a napközben eltárolt hőséget, és úgy remegett a levegő és sercegett a homok körülöttük, mintha túlhevített kazán mellett járnának. Erős szél fújt — Dekkeretnek feltűnt, hogy amint leszállt a sötétség, a szél iránya is megváltozott, és most a kontinens belseje felől érkezett a tenger felé. De nem számított: akárhonnan is jött, könyörtelen, szárazon égető fuvallat volt.
A torokkaparóan forró, tiszta levegőben szokatlanul fényesen ragyogtak a csillagok és a holdak, amihez a talaj felől áradó ragyogás is társult. A lidércfényre emlékeztető különös világosság szabálytalan foltokban tarkította az út menti dombokat. Dekkeret megkérdezte, mi az.
— Egy növényfajta — felelte a vroon. — Belső fénnyel ragyognak a sötétben. Veszélyes megérinteni, mindig nagyon fájdalmas és gyakran halálos.
— Honnan ismerem fel nappal?
— Szikkadt zsinegre emlékeztet, és ezek a tépett, száraz szálak csomókban nőnek a sziklahasadékokban. Nem minden növény veszélyes, ami így néz ki, de az a legjobb, ha az összes hasonlót elkerülöd.
— Vagy mindent, amit csak látsz — szólt közbe Barjazid. — A sivatagban a növények megvédik magukat, néha egészen meglepő módokon. Az itteni kertek minden évben csúnya, új titkokat lepleznek le előttünk.
Dekkeret bólintott. Eddig sem tervezett sétákat a pusztaságban, de ha mégis megtenné, véletlenül sem nyúlna semmihez.
A lebegő öreg volt és lassú, a lejtő pedig meredek. A jármű komótosan araszolt előre a parázsló éjszakában. Az utasok alig szóltak egymáshoz. A szkandár a lebegőt vezette, a vroon pedig mellette ült. Serifain Reinaulion nagy ritkán tett egy-egy megjegyzést az út állapotára. A hátsó fülkében a két Barjazid gubbasztott szótlanul, ezért Dekkeret egyedül, növekvő undorral bámulta a pokoli tájat. A napfény könyörtelen pörölycsapásai alatt a táj feltöredezett és elcsúnyult. Az a kevés nedvesség, amit a téli évszak hozott, nyomtalanul eltűnt — és vékony, szögletes repedéseket hagyott maga után. A talaj himlőhegessé vált, ahol a nyughatatlan szél homokszemekkel dörzsölte végig, és az alacsonyan, ritkásan sarjadó növényekből ugyan többféle is akadt, de mindegyik egyformán torz, görbe, göcsörtös és hajlott volt.
Dekkeret lassan kezdett hozzászokni a hőséghez: egyszerűen nem szabadulhatott tőle, mintha a második bőre lett volna, és idővel nem tehetett mást, elfogadta. A hőségben rejlő halálos rondaság, a szikkadt, tüskés, durva, közönyös sivárság elzsibbasztotta a lelkét. Számára teljesen újszerű, szinte felfoghatatlan volt az elképzelés, hogy egy táj gyűlöletes is lehet. Felidézte szülővárosát, a Kastély-hegy bércei között terpeszkedő Normorkot, a kanyargós sugárutakat, a csodálatos kőfalakat és az enyhe, éjféli esőket. Stee gigászi városára gondolt, kicsit feljebb a hegyen — egyszer, egy hajnalban olyan kertben sétált, ahol a fák éppen csak a bokájáig értek, és olyan zöld volt a levelük, hogy a szeme is belekáprázott. Eszébe jutott Felső-Morpin, a sziporkázó város-csoda, amit teljes egészében a gyönyöröknek szenteltek, és a Kastély-hegy csúcsán magasodó, káprázatos napkirályi palota árnyékában feküdt. Khyntor érintetlen, erdős vadonja, Ni-moya vakítóan fehér tornyai, a Glayge-völgy illatos legelői — milyen gyönyörű is ez a világ, gondolta Dekkeret, mennyi csodát rejt, és milyen rettenetes ez a hely itt körülöttem!