Megpróbálta rávenni magát, hogy változtasson az értékrendjén, és megtalálja a szépséget a sivatagban is, máskülönben teljesen elsorvad a lelke. Legyen hát szépség a tikkasztó szárazságban, gondolta, meg a fenyegetően szögletes formákban, a sziklák himlőhelyeiben, a zölden derengő csenevész növényekben. Legyen szép, ami tüskés, ami kopár és üres és durva. Mert mi a szépség, tette fel a kérdést magának, mint tanult reakció a látott dolgokra? Miért sokkal szebb egy tisztás, mint egy kavicsos sivatag? A szépség, mint mondják, a néző szemében jön létre; tehát ideje megtanítani a szemedet arra, hogy mást találjon szépnek, Dekkeret, különben végez veled ez a kontinens.
Megpróbálta erővel szeretni a sivatagot. Úgy tépkedte ki az elméjéből az olyan szavakat, mint a „sivár”, „ocsmány” és „visszataszító”, mintha egy vadállat agyarait cibálta volna ki, és ráparancsolt magára, hogy gyengédnek és megnyugtatónak lássa a tájat. A lecsupaszított sziklák felgyűrődött kőzetrétegeit, a kiszáradt vízmosások tátongó kürtőit. Felfedezte a szépséget az úton átiramodó parányi, éjszakai teremtményekben. És miközben egyre mélyebbre jutottak az éjszakában, a sivatag valóban egyre kevésbé látszott gyűlöletesnek, aztán semlegessé vált, míg a végén Dekkeret talán a szépséget is megtalálta benne. A hajnal előtti órában pedig már egyáltalán nem is gondolt az egészre.
A reggel hirtelen érkezett: a völgy nyugati oldalán narancsszínű fénysugár tört meg, miközben a szemközti hegygerinc tetején lassan fellobbant a vörösen ragyogó tűz, és ezt követte a nap sárgán izzó korongja, aminek itt sokkal erősebb bronzos-zöldes árnyalata volt, mint északon, és elszabadult hőlégballonként lebbent az égre. Dekkeretben döbbenten tudatosult, hogy az apokaliptikus napkelte pillanatában sajgó fájdalommal gondolt Golator Lasgiára: vajon nézi-e a hajnalt, és ha igen, akkor kivel. Miután egy kicsit kiélvezte a fájdalmat, elhessegette a gondolatot, és Barjazidhoz fordult:
— Az éjszaka egyetlen lidérc sem bukkant fel. Nem arról volt szó, hogy a sivatagot kísértetek járják?
— Az igazi gondok általában a hágó után kezdődnek — felelte az emberke.
A korai órákban még folytatták az utat. Dinitak felszolgálta a száraz kenyérből és savanyú borból álló egyszerű reggelit. Dekkeret megfordult, hogy megnézze, honnan jöttek, és bámulatos látvány tárult elé. A talaj úgy lejtett mögöttük, mint egy hatalmas, homokszínű kötény, csupa ránc és gyűrődés, a legalján éppen csak látszottak Tolaghai egymásra dobált házai, és azokon túl a tenger húzódott egészen a látóhatár pereméig. Az égen egyetlen felhő sem sodródott, és a föld égetett agyagszíne annyira kihangsúlyozta a kékségét, mintha a fejük felett is a tenger hullámzana. Már most erősödött a hőség. Alig múlt reggel, mire elviselhetetlenné vált, de a szkandár szenvtelenül vezette felfelé a járművet a hegyoldalon. Dekkeretet néha rövid időre elnyomta ugyan az álom, de ezen a szűkös helyen képtelenség volt aludni. Az éjszakai út után vajon egész nap haladni fognak? De nem kérdezett semmit. Mire azonban a kimerültség és a kényelmetlenség éppen elviselhetetlenné vált, Khaymak Gran váratlanul balra kormányozta a lebegőt, levitte az út egyik leágazására és megállította.
— Az első táborhelyünk! — jelentette be Barjazid.
A rövid leágazás egy magas sziklaperemnél ért véget, ami természetes boltívet formázva emelkedett ki a sivatagi talajból. Előtte tágas, homokos terület húzódott, ebben a napszakban még árnyékban, és a nyomokból ítélve sokan használták táborhelynek. A sziklaalakzat tövében sötét folt terjengett, ahol rejtélyes módon víz tört fel a földből, nem csobogó forrásként, de ahhoz elegendő volt, hogy a tikkadt utazók kicsit felfrissüljenek tőle ebben a rettenetes sivatagban. Ideális helynek tűnt. Az út első részét nyilvánvalóan úgy tervezték, hogy a legforróbb időszak előtt még pont ideérjenek.
A szkandár és az ifjú Barjazid szalmafonatokat pakolt ki a homokra a lebegő egyik tárolórekeszéből. Ezután megebédeltek, szárított húst, pár savanykás ízű gyümölcsöt és meleg szkandár sört, majd a két Barjazid, a vroon és a szkandár egyetlen szó nélkül az oldalára fordult, és azonnal elnyomta őket az álom. Dekkeret magányosan ácsorgott mellettük, és a fogai közé szorult húsdarabot próbálta kipiszkálni. Most, amikor végre aludhatott volna, egyáltalán nem volt álmos. Körbejárta a táborhelyet, és sokáig bámult az árnyékok menedékén túl hullámzó, naptól perzselt kősivatagba. Egyetlen élőlényt sem látott, sőt még szerencsétlen csenevész növények is mintha még mélyebbre próbálták volna ásni magukat a földbe. A hegy egyre meredekebben emelkedett dél fél. A hágó nem lehetett messze. És mi lesz utána? Mi?
Amikor megpróbált aludni, kellemetlen képek gyötörték. Golator Lasgia lebegett a szalmafonata mellett, olyan közel, hogy akár meg is ragadhatta, magához is ölelhette volna, de a következő pillanatban a látomás elillant és feloldódott a remegő hőségben. Ezredszerre is látta magát a Khyntori Határ-hegység erdőségében, a prédáját üldözte, célzott — és hirtelen megborzongott. Elhessegette az emlékképet, mire váratlanul Normork hatalmas városfalán araszolt, és hideg, gyönyörűséges levegőt szippantott. De ezek nem álmok voltak, csak illékony emlékek és céltalan ábrándok — az álom még sokáig elkerülte, és amikor végre megérkezett, mély volt, üres és rövid.
Különös hangokra ébredt: halk dúdolásra, énekszóra és hangszerek távoli lármájára, egy népes karaván halk, de egyértelműen felismerhető neszeire. Mintha harangok csendülését és egy dob ütemes dobogását is hallotta volna. Egy ideig mozdulatlanul hevert a fonaton, és próbálta felfogni, mit hall. Aztán felült és pislogva körülnézett. Leszállt a szürkület. Átaludta a nap legforróbb részét, és az árnyékok most már a másik irányból nyújtóztak felé. Négy társa éberen sürgölődött körülötte, és a matracokat csomagolták össze. Dekkeret a fülét hegyezte, és megpróbálta kideríteni, honnan jönnek a hangok. De nem sikerült: mintha egyszerre hallatszottak volna mindenhonnan és sehonnan. Erről eszébe jutott Golator Lasgia története a kísértetekről, akik nappal énekszóval és lármával próbálják letéríteni a vándorokat az útról.
Barjazidhoz fordult.
— Mik ezek a hangok? — kérdezte.
— Hangok?
— Nem hallod? Beszédfoszlányok, harangok, léptek, utasok mormolása?
Barjazid meglepettnek tűnt.
— A sivatag dalára gondolsz?
— A kísértetek dalára?
— Akár az is lehet. Vagy pusztán a hegyek közül hallatszik idáig egy vándorló csapat lármája, a lánccsörgés és a gongszó. Melyik valószínűbb?
— Egyik sem — válaszolta Dekkeret komoran. — Az én világomban nincsenek kísértetek. Viszont ezen az úton rajtunk kívül egy lélek sem jár éppen.
— Biztos vagy benne, beavatott?
— Miben? Hogy nincsen kísértetek, vagy hogy nincsenek vándorok?
— Bármelyikben.
Dinitak Barjazid, aki eddig szótlanul figyelte a beszélgetést, most Dekkerethez lépett.